2015. december 30., szerda

A matriarka - Vilma és Dávid


Vilma

Vilma másnap reggel vidám madárcsicsergésre ébredt. Jól esően nyújtózkodott egy nagyot, jó volt végre megint puha ágyban aludni. Hosszú napok óta ismét kipihentnek érezte magát. A tegnapi ünnepség nagyon jól sikerült. Mindenki jól érezte magát, sokat táncoltak Kristoffal, még Joseph is felkérte egyszer egy keringőre. A szakácsok megint kitettek magukért. És ott volt az a fiú… Vilma hiába igyekezett, nem tudta kiverni őt a fejéből. Először észre sem vette, csak mikor másodszor ment ki a bálteremből nyíló erkélyre levegőzni egy kicsit. Az a fiú Robinnal beszélgetett, aztán találkozott a tekintetük… Vilma még sose látott ennyire gyönyörű szemeket. Olyan volt akár az olvasztott méz, vagy az izzó arany. A nő le sem tudta venni róla a tekintetét. A fiú messze volt tőle, de még így is látta, hogy kicsit fiatalabb lehetett nála, de nagyon jóképű fiú volt, vagy nem is fiú inkább egy fiatal férfi. Ráadásul, ahogy nézett rá. Annyi dac már–már gyűlölet és utálat volt a tekintetében! És Vilmát ez valamiért nagyon felizgatta. Ahogy elképelte, ahogy itt fekszenek ebben az ágyban, és az a fiú azzal a csodás szempárral ránéz, miközben erőteljesen beléhatol… már nagyon rég nem érzett ilyes fajta vágyakozást. Vajon ki lehetett az a fiú? Még sose látta azelőtt. Lehet, hogy az újak közül való, akiket Madame Róza tegnap kiválasztott? Úgy látszik, Robin jól ismeri. Vilma jól emlékezett Robinra, alig két éve lehetett, hogy megakadt rajta a szeme, mikor egyszer felkísérte Madame Rózát a heti jelentésekor. Vilmát elvarázsolta a férfi vörös haja, hiába mindig is a különleges férfiak voltak a gyengéi. Szép estéket töltöttek együtt csak aztán sajnos Vilma fülébe is eljutott az a bizonyos dolog Robin múltjáról… az olyan szörnyűség volt, hogy Vilma hiába kedvelte a férfit nem engedhette meg, hogy gyermeke szülessen tőle. De Robin úgy látszik nem bánja. Madame Róza mindig csak jót mesél róla, pedig az idős hölgy nem osztogatta könnyen a dicséreteket. Robin biztos tudja ki és honnan való az a fiú. És ami még fontosabb hogyan lehet eltűntetni a tekintetéből azt a dacot, hogy átvegye a helyét a csodálat, mikor őrá néz…
– Szilvia! – Vilmának még csak fel se kellett emelnie a hangját, már nyílt is az ajtó, és Szilvia lépett be, frissen, mint minden reggel. Kezében Vilma reggeli teája.
– Jó reggelt, asszonyom! – köszönt kedvesen majd letette a teát az ágy melletti asztalkára. – Jól aludt?
– Igen, köszönöm, szép volt a tegnap este, nagyon jól sikerült az ünnepség.
– Örülök, úrnőm. A Sebastian tanácsos úr kért meg rá, hogy szóljak a tanácsülést áttették négy órára, Tobias kapitány ugyanis még nem érkezett meg.
– Értem, remélem, hamarosan megérkezik, most hogy a nyugati határok ügye végre rendeződött, ideje a tengerekre is időt szentelnünk. A kapitány múltkori jelentéséből az derült ki, hogy a kalózok nagyon elszemtelenedtek.
– Biztos minden megoldódik, tehetek önért még valamit? Mit tervez délelőttre?
– Kimegyek a kertbe a gyerekekkel, kérlek, szólj nekik. De előbb még szólj Madame Rózának, és küldesse fel hozzám Robint.
– Robint? – Szilvia most tűnt először meglepettnek.
– Emlékszel Robinra, nem?
– Természetesen asszonyom, de nem gondolja, hogy felelőtlenség lenne ismét a szobájába hívatni azt a férfit? Tudom, hogy jó munkaerő, de az ő múltjával…
– Jaj, Szilvia! Nem kell mindig rosszra gondolni, csak beszélni akarok vele! Úgyhogy csipked magad, és menj Madame Rózához!
– Igen, asszonyom, bocsánatot kérek, nem akartam szemtelennek tűnni. – Ezzel Szilvia meghajolt, és kisietett a szobából. Vilma egy kicsit elszégyellte magát. Nem akarta megbántani régi barátnőjét, de meg kell tudnia ki volt az a fiú!

Dávid

– Gyerünk, gyerünk! Így sose lesz tiszta az a padló! – Robin úgy tornyosult föléjük, mint valami őrült őrmester. Dávidnak már kezdett nagyon elege lenni belőle, pedig még csak a nap elején jártak. Ő és néhány másik fiú Robin vezetésével már órák óta a báltermet takarították, hogy eltűntessék a tegnapi ünnepség utolsó nyomait is. Dávid ugyan nem volt hozzászokva az ilyesféle munkához, nevezetesen, hogy fel–alá csússzon-másszon a padlón egy vödörrel és ronggyal, és tisztára súrolja az egész padlót, de még így is jobban bírta, mint a másik két fiú, akik mint nemes gyerekek még soha ilyen munka közelében sem voltak soha. Azonban úgy látta sokkal kellemesebb lenne még ez a kemény munka is, ha nem kéne örökösen Robin parancsolgatásait hallgatnia. Nem is állta meg, hogy vissza ne szájaljon neki:
– Sokkal gyorsabban haladnánk, ha te is leereszkednél hozzánk, és velünk súrolnál!
– Csend legyen! Akár tetszik akár nem, én vagyok a felügyelőd, tehát azt teszed, amit mondok! – Dávid már nyitotta volna a száját, hogy visszabeszéljen, mikor hirtelen kitárult az széles kétszárnyú ajtó és Madame Róza lépett be, fájós lába ellenére meglepően gyorsan vágott át a termen, nyomában egy fiatal nővel, akit Dávid még sose látott azelőtt. A Madame-hoz hasonlóan díszes ruhája és ékszerei voltak, nyílván ő is az előkelőbb személyzet tagja, mint az idős hölgy. Sötét fekete haja lazakontyban ül a nyakán, fekete szeméből aggodalom sugárzott, akárcsak a Madame-nak.
– Robin! – Úgy tűnt mindketten Robint keresték. Dávid némi kárörömmel látta, hogy ül ki Robin homlokára az értetlenség és az aggodalom. A fő okos tojás talán elrontott valamit, miközben őket ugráltatta. A Madame és az ismeretlen nő ezután félrehívták Robint, beszéltek vele pár percig, majd Robin és az idegen nő sietve elhagyták a báltermet. Madame Róza ott maradt, hogy átvegye Robin helyét, és felügyelje a munkát.
– Hová ment Robin? – kérdezte Dávid kíváncsian, mikor a Madame mellé ért.
– Nem a te dolgod, folytasd a munkát! – De sajnos nem tudott meg többet. Így Dávid inkább lenyelte a szemtelen választ, ami már a nyelve hegyén volt, és visszatért a padlópucoláshoz. De azért őszintén remélte, hogy bárhova is ment Robin, ott majd jól leszidják. Megérdemli, azok után, ahogy ugráltatta őket.
– Gyerünk lusta banda! Így estig sem készülünk el! – tapsolt kettőt Madame Róza, mire mindenki fáradtan felnyögött, és folytatta a munkát. Tíz perc múlva Dávid elégedetten látta, hogy mindjárt eléri az ajtót, ahogy a Madame meghagyta neki. Épp itt volt az ideje, a keze már égett a vízbe öntött tisztítószertől, a karja is fájt már. Ezek után már bármilyen munka tiszta felüdülés lesz. Dávid már ott állt az ajtó előtt, mikor egyszer csak teljesen váratlanul kivágódott a széles tölgyfa ajtó, és két barna hajú fiúcska rontott be vidáman nevetve a bálterembe, és ugyanezzel a lendülettel sikerült is felborítaniuk Dávid mocskos vízzel teli vödrét, aminek undorító tartalmának egy része szétterült a padlón, másik része pedig teljesen beborította Dávidot. A fiút hirtelen elfutotta a méreg.
– A fene egyen meg titeket ostoba kölykök! Nem tudtok vigyázni?! – üvöltött rá teljes hangerővel a két kisfiúra, akik rögtön abba hagyták a viháncolást, és rémülten bámultak Dávidra, aki legszívesebben lekevert volna nekik egy pofont.
– Mi folyik itt?! – Dávid rémülten rezzent össze. A férfi, aki jéghideg hangján hozzászólt a két fiú után lépett be a terembe. Jó egy fejjel magasabb volt Dávidnál, búza szőke haja és jéghideg kék szeme volt, akár csak a két kisfiúnak, akik már rémült tekintettel hozzá is bújtak. Nyílván az apjuk volt, de Dávidnak fogalma sem volt róla ki lehet ez a beképzelt férfi, aki úgy nézett rá, mint valami légypiszokra, amit dühében legszívesebben eltaposott volna. Dávid azonban nem szeppent meg, büszkén fölszegte a fejét, és állta a férfi szikrázó pillantását.
– Hogy merészelsz így beszélni a fiaimmal te kis senki?!
– Uram, kérem, bocsásson meg! – Madame Róza már ott is termett a férfi mellett, olyan sápadtan, hogy Dávid már biztos volt benne, hogy sikerült valami magas beosztású ember gyerekeit leteremtenie. – Uram, még új fiú, nem ismeri a kis hercegeket, kérem, bocsásson meg neki! Dávid, kérj azonnal bocsánatot! – az utolsó mondat már Dávidnak szólt, akinek azonban eszében sem volt ezt megtenni. A büszkesége sem engedte, és különben is úgy érezte, hogy neki van igaza.
– Nem kérek bocsánatot! Az a két kölyök több órányi munkámat tette tönkre, talán az apjuknak meg kéne nevelni őket! – Az ismeretlen férfi orrlyukai rögtön kitágultak, a szeme csak úgy szikrázott a haragtól.
– Mégis mit képzelsz magadról te… tudod te, hogy kivel beszélsz?!
– Honnan tudjam? Csak egy napja vagyok itt – felelte szemtelenül Dávid, és örömmel látta, hogy az ismeretlen erre nem tud mit felelni. Dühösen kifújta a levegőt, majd Madame Rózához fordult dühödt tekintetével.
– Róza, mégis milyen szolgálókat hozol te ide a palotába?! Ennyire lejjebb adtuk volna a színvonalat?!
– Nem, uram, szó sincs róla, kérem, bocsásson meg! Ígérem, a fiú megkapja méltó büntetését a szemtelenségéért.
– Azt ajánlom is! Jól verd el, különben esküszöm, én veretlek agyon téged! – Majd a férfi kézen fogta a fiait, és még egy utolsó gyilkos pillantást vetve Dávidra felszegett fejjel elvonult a szolgálók előtt, akik még a tekintetüket se merték felemelni, átvágtak a báltermen, és eltűntek a terem túl végéről nyíló ajtón. Ahogy becsukódott mögöttük az ajtó Dávidnak még feleszmélni sem volt ideje, Madame Róza megragadta a karját, és szó szerint kilökte a terem ajtaján.
– Ostoba kölyök?! Tudod te kit haragítottál magadra?
– Nem, kicsodát? – Dávid, bár tudta, hogy most nagy bajban van, és valószínűleg most egy jó alapos verésnek néz elébe, a kíváncsisága mégis győzedelmeskedett. Madame Róza botjával tovább terelte a folyosón le a szálláshely irányába. Közben látszott, hogy majd felrobban a dühtől.
– Ez Kristoff volt te ostoba! A Matriarka második férje! Az egyetlen ember ebben az udvarban, akivel nem tanácsos ujjat húzni! De majd most megtanulod a leckét, addig verlek, amíg meg nem tanulod, hogy itt neked nem lehet szavad! Már nem otthon vagy! – Ha mással nem Dávid ezzel az eggyel nagyon is tisztában volt…

2015. december 27., vasárnap

Elemek Mestere VI. fejezet


A szabadulásom utáni első napom olyan volt, akár egy álomkép. Adam tanácsára messzire elkerültök az utakat, így az idő nagy részében a sűrű erdőben haladtunk, egy fia lélekkel sem találkoztunk, de ez engem a legkevésbé sem zavart. Az elkövetkező a napokban még a ránk leselkedő veszélyt sem éreztem, annyira lekötött a kinti világ. Csak úgy ittam magamban minden új látványt, szagot és élményt. Az első estén, mikor Adam már mélyen aludt nekem egyszerűen nem jött álom a szememre. Egy darabig csak feküdtem és a csillagokat bámultan. Szinte már el is felejtettem milyen csodálatos az éjszakai égbolt. Hányszor álmodoztam azon a börtön rideg falai között, hogy egyszer a szabad ég alatt éjszakázom, és íme, most teljesült a kívánságom. Mindig féltem a sötétségtől, de itt kint az erdőben még a sötétség is megnyugtató volt. Az éjszakai neszek, a tücsökcsiripelés a hűs, esti szél az arcomon… mind olyan volt, mintha álmodnék. Már épp lehunytam volna a szemem, hogy végre elaludjak, de ekkor meghallottam valamit.
Levegő hívott. Gyorsan felpattantam. Még sose szólt hozzám így. Mintha mutatni akart volna valamit. Így aztán követtem a hangját. Közben reméltem, hogy Adam nem fog felébredni közben, nehogy elkezdjen aggódni miattam. Levegő egész mélyre vezetett be az erdőbe, az orromig alig láttam olyan sötét volt, de nem aggódtam, mert Levegő figyelmeztetett minden kiálló gyökérre vagy utamba kerülő kődarabra. Aztán egyszer csak világosság gyúlt. Kiértem az erdőből és egy meredek szikla peremének legszéléhez értem. Tátva maradt a szám. A kilátás gyönyörű volt. Alattam a szakadék legalján sebes vizű folyó csobogott. Már hallottam is Víz vidám zubogását. A mély szurdok egész a láthatárig húzódott, kettévágva a messze elterülő sziklás vidéket. A telihold ezüstös fénybe vonta a nappal vörös és sárga minden árnyalatában pompázó sziklákat. Levegő pajkos szellőként megcirógatta az arcomat. Tudtam mit akar mondani.
– Tehát erről beszéltél…– suttogtam. – Ez tényleg… gyönyörű! – sóhajtottam fel. Levegő meg jót nevetett rajtam, de ezúttal nem zavart. Tudtam, hogy igaza van. Milyen ostoba voltam, hogy eddig megelégedtem a börtön rideg világával, ahelyett, hogy mindent megtettem volna ezért… hogy itt állhassak a világgal a lábam előtt. De aztán valami különös érzés fogott fel. Levegő nem csak ezért hozott ide.
Miközben én teljesen belefeledkeztem a táj csodálatába, Levegő egyre sürgetőbben, egyre nagyobb szél örvényekkel próbálta felhívni a figyelmemet valamire. Kérdőn fordultam a mutatott irányba. Először nem is láttam semmit. A táj ugyanolyan volt, mint eddig, de aztán megláttam. Távol egészen a láthatár peremén egy bajjóslatú, fekete torony magasodott az égbe. Közel s távol semmi más nem volt látható a környéken csak a torony magasodott fenyegetően, még ilyen távolságból is. Kirázott a hideg, ha csak ránéztem. Vajon mit akarhat Levegő? Aztán azt is megmondta. Azt akarta, hogy odamenjek. Szinte vonszolt volna magával, de, hogy miért azt nem értettem. Abban viszont egész biztos voltam, hogy az a hely veszélyes, nem tudom honnan tudtam, de az volt. Akkor miért akarja Levegő, hogy odamenjek? Ennek nincs semmi értelme. Mi az a hely, és mit keresnék én ott? Nagyon furcsa…

Aznap éjjel nagyon rosszul aludtam. Folyton az a különös hely járt a fejemben, ráadásul Levegő sem akart békén hagyni. Végül úgy döntöttem reggel rákérdezek Adamnél, tud-e valamit arról a fekete toronyról.
– Miféle torony? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Adam, miközben meggyújtotta a tüzet, hogy reggelit készítsünk a környéken talált erdei gombákból.
– Egy fekete torony áll innen délre. Gondoltam, te biztos tudod mi az.
– Ha az az a torony, amire gondolok, akkor jobb minél messzebbre elkerülni – morogta új barátom.
– De miért? – kérdeztem.
– Én ugyan még nem láttam, de hallottam pletykákat miszerint a király építetett egy erődítményt távol mindentől. És ott olyan szörnyűséges dolgokat őriz, amiket mi el sem tudunk képzelni.
– Milyen szörnyűségeket?
– Állítólag az uralkodó felállított egy hadsereget, aminek a katonái mind félelmetesebbek és erősebbek egy átlagembernél. Ők állomásoznak ott az uralkodó parancsára várva. – Kirázott a hideg. – De ez persze mind csak pletyka – tette hozzá gyorsan Adam, majd elmosolyodott. – De ne aggódj, amíg elkerüljük azt a tornyot, nem esik semmi bajunk.
– Igen, csak… – hirtelen megakadtam. Nem tudtam, hogy elmondjam-e neki azt, amit Levegő kért.
– Csak? – De Adam kérdőn nézett rám, így végül kiböktem.
– Levegő kért meg rá. Szerinte oda kell mennem.
– Mégis minek?
– Azt nem tudom – vontam vállat. – De biztos nyomós oka van rá, ő eddig még sose kért tőlem semmit.
– Ja, ez igaz. Hisz vele nem is tudsz olyan trükköket csinálni, mint vízzel vagy tűzzel.
– Igen… – Ez eddig eszembe sem jutott. Levegő még sose kért ilyesmire. Vajon miért? Igaz, amíg a börtönben voltam nem is nagyon foglalkoztam vele, annyira dühített a folytonos locsogásával a szabadságról. Most már persze bánom, hogy annyi éven át így viselkedtem vele. Lehet, hogy ezért nem akarja, hogy használjam őt? Mert haragszik rám? Bár tegnap este nem viselkedett úgy. Inkább mintha valami fontosat akarna a tudomásomra hozni.
– Egy biztos – csapott a térdére Adam, majd feltápászkodott a földről. – Jobb, ha annak a toronynak a közelébe se megyünk. Ezt mondd meg levegő haverodnak is.
– Azt hiszem, igazad van – sóhajtottam fel. – Veszélyesnek hangzik.
– Az is. Figyelj! – Adam hangja hirtelen nagyon elkomorult. – Tudom, hogy örülsz, amiért végre idekint lehetsz, látszik rajtad. Én is boldog vagyok. De valamit meg kell értened. Ez a világ… nagyon veszélyes. Az ország a feje tetejére állt az utóbbi időben. Nem bízhatsz meg senkiben, nem beszélhetsz senkivel. Főleg a képességedről.
– Erre magamtól is rájöttem – feleltem. Nem volt nehéz, hisz a képességem miatt zártak be első alkalommal is.
– Helyes, akkor indulás. Még messze járunk. – Így tovább indultunk. Adam utolsó szavai azonban felkeltették a kíváncsiságomat.
– Hogy érted azt, hogy az ország a feje tetejére állt?
– A feje tetején áll már mióta az eszemet tudom. De mostanában egyre rosszabb a helyzet.
– Miért?
– A király miatt. Mindig is véres kezű volt. Évekig háborúzott a szomszédos országgal, meg is hódított jó pár területet, de az ott élők ugyebár nem akartak behódolni. Ellenállást szerveztek és az országon belül próbálják bomlasztani a király hatalmát.
– És sikerül nekik?
– Annyira igen, hogy a király még így hosszú évek után se tudta elkapni a vezetőket. Szóval most úgy áll a helyzet, hogy bárki, aki akár egy kicsit is gyanúsan viselkedik egy percen belül rács mögött találhatja magát. Ha szerencsés. Ha nem, akkor a király kínzókamráiba viszik, onnan pedig még senki sem került elő élve.
– Ez szörnyű! – Kirázott a hideg, ahogy Adamet hallgattam. Még az is megfordult a fejemben, hogy talán még is jobb lett volna a biztonságos börtönben maradni, de Levegő erre úgy megharagudott rám, hogy bosszúból jól összekócolta a hajamat. Így inkább nem merültem önsajnálatba. De legalább Adamet sikerült felvidítanom.

2015. december 25., péntek

A herceg - II. rész 2. fejezet


II. rész
Napsütötte évek után

2. fejezet

Will Solto még mindig duzzogva, de jó sok megelégedéssel a szívében haladt a faluba vezető földúton. A fák mögül már látszott is egy-egy háznak a kerítése. Will nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz ellógnia. Csak meg kellett várnia, hogy apja a szekérrel elinduljon, majd miután eltűnt a legközelebbi kanyarban, ő is elindult. Persze volt némi lelkiismeretfurdalása, hogy nem szólt édesanyjának. Biztos aggódni fog, de ez talán ráébreszti a szüleit, hogy nem kell őt annyira félteni. Will nagyon szerette a szüleit, mindennél jobban a világon, de azt nagyon nem szerette, hogy még a széltől is óvták. Az pedig kifejezetten sértette, hogy apja annyira sem ismeri őt, hogy tudja, esze ágában sincs katonának állni. Mi más oka lehetett arra, hogy eltiltsa a mai vásártól? Igazán megbízhatna benne.
Will közben be is ért a faluba. A főtéren már hatalmas volt a nyüzsgés. Az emberek alkudtak, és beszélgettek, a gyerekek fogócskáztak. Mindenhol vidámság és nevetés. Will szinte azonnal meglátta apját. A piactér másik végében pakolt ki, és már javában alkudozott az egyik szomszéddal, mikor a fiú megérkezett. Will tudatosan elkerülte apját, és a templom felé vette az irányt. Előbb beköszön Porres atyának. Ráér aztán odamenni az apjához. Úgyis rögtön hazaküldi. Legalább egy kicsit hagy élvezze a szabadságot.

Solto örömmel nyugtázta, hogy az áruja nagyját sikerült már eladnia. Még egy-két óra és mehet haza. A katonák, akik természetesen szintén kijöttek a vásárba, úgy tűnt, úgy állnak hozzá ehhez a naphoz, mintha szabadnap lenne. Vásároltak, lányokkal beszélgettek, és jól érezték magukat. Mind fiatal katonatisztek voltak. Solto szerencsére egyiküket sem ismerte. A parancsnoknak egyelőre nyoma sem volt. Solto szinte már megkönnyebbült, hogy nem igazolódott be az ő és felesége félelme, mikor a tömegből kivált egy magas, őszes hajú alak, és sötét fekete szemeit éppen Soltóra szegezte. A férfi ereiben megfagyott a vér. Ismerte ezt az embert. Simon volt az, tizenhat évvel ezelőtt még Soltóhoz hasonlóan őrmester, de mostanra, ahogy egyenruhájáról is látszott, már parancsnok volt. Solto nagyon jól emlékezett rá. Simon és ő ugyanabban az időben került a királyi udvarba. Simon soha nem bocsátotta meg neki, hogy előbb nevezték ki őrmesternek, mint őt. De most nagyon elégedettnek tűnt magával, legalábbis Solto erre következtetett a férfi arcán szétterülő kárörvendő vigyorból.
– Wilson Solto. Ki hitte volna, hogy tizenhat év után így látjuk ismét egymást.
– Simon – biccentett Solto. Ennyit a szépen fölépített tervéről. Az egyik legjobban utált katonatársa éppen szembejön vele. De nem lesz semmi gond. Ahogy Ilinának mondta: szépen elbeszélget vele, lenyeli a gúnyos megjegyzéseit, aztán elválnak útjaik, és remélhetőleg soha többet nem látják egymást. Milyen szerencse, hogy Will nincs itt…
– Hát tudod, pajtás, nem gondoltam volna, hogy képes leszel föladni a katonaságot, hogy… hogy…
– Hogy földműves legyek? – mosolyodott el kényszeredetten Solto. – Már pedig ez a helyzet. Ilinával megörököltük a nagyapjának a birtokát, és úgy döntöttünk, megpróbálkozunk a dologgal.
– És nem bántad meg?
– Egyáltalán nem, nem élünk rosszabbul, mint annak előtte, és boldogok vagyunk.
– Hát akkor gratulálok, pajtás. De tudod… ez akkor is hihetetlen. Már akkor sem akartam elhinni, mikor tizenhat évvel ezelőtt Torro elmondta.
– Tényleg, mi van Torróval?
– Ó, remekül van. Nem rég nevezték ki a palotai őrség főparancsnokának. És képzeld, a fia is katona lett. Persze Torro nagyon félti, ugyanis a kölyök csatába akar vonulni persze, ha lesz háború.
– Ennek örülök. És annak is, hogy a te sorod is ilyen jól megy.
– Igen megyeget, bár ez a háború úgy kellett, mint púp a hátamra. Remélem, a szomszéd király jobb belátásra tér, és kész lesz kompromisszumot kötni.
– Reméljük, így lesz.
– Öregem, ha tudnád, mikről maradtál le. Pont miután ti elmentetek, hatalmas botrány tőrt ki.
– Botrány? – Solto önkéntelenül is összerezzent, és máris jobban kezdett figyelni a férfi szavaira.
– Bizony, arra még te is biztos emlékszel, hogy miután a királynő halott gyereket hozott a világra, hetekre ágynak esett.
– Igen, emlékszem. És?
– Hetekig nyomta az ágyat, majd miután kicsit jobban lett, állítólag neki esett a férjének, hogy már pedig ő tisztán emlékszik, hogy hallotta felsírni a babát. Aztán valahonnan előkerült egy szobalány, aki állítólag hallotta, ahogy a király parancsot ad Torrónak, hogy ölje meg a kis herceget. Mert ugye a király nem akart megkockáztatni egy estleges testvérháborút. Hú, nagy botrány volt.
– És aztán mi történt?
– Szép lassan minden elcsendesedett. A királynő belenyugodott, hogy fáradságában hallucinálta az egészet, a szobalány meg… eltűnt. Torro meg persze mindent tagad. De a kérdés akkor is fönnáll. Vajon tényleg megölette a király a saját gyerekét, vagy lehet, hogy valaki megmentette? Nagyon gyanús öregem, nagyon gyanús.
– És ezt mégis, honnan veszik? Mármint, hogy a gyerek még mindig életben van?
– Ja, tényleg ezt nem mondtam. Valami gazember fölásta a kis herceg sírját, és képzeld a sír üres volt. Na, ehhez mit szólsz?
– Hát… – Solto hirtelen nem is tudta mit mondjon. Az új hírek teljesen megbénították. Szerencsére Simonnak nincs annyi esze, hogy meglássa az összefüggést a kis herceg megmenekülése és az ő eltűnése között. Milyen jó, hogy Will nincs itt…
 
Will szomorúan, lehorgasztott fejjel battyogott apja szekerének irányába. Porres atya jól leteremtette. Az idős falusi pap talán még az apjánál is szigorúbban bánt vele. Először el kellett mondania három Miatyánkot, aztán az atya szikrázó szemekkel a piactér felé irányította.
– Most azonnal menj, és keresd meg apádat, fiam, és kérj bocsánatot. Szégyelld magad, anyád már biztos halálra aggódja magát.
– Igen, atyám – morogta Will, majd elindult megkeresni az apját. Azt hátulról sajnos nem láthatta, hogy apja épp valami mással van elfoglalva, vagy inkább valaki mással.
– Jó napot, apa. Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, és igazad is van, de te és anya olyan igazságtalanok voltatok velem és én…
– Will! Te meg mit keresel itt? – Will csak ekkor nézett fel. Arra számított, hogy apja egyedül lesz esetleg egy ismerőssel, de hogy a katonák parancsnokával! Ráadásul apja olyan rémülten nézett, mintha csak azt mondta volna az előbb, hogy megölt valakit. Will zavartan válaszolt.
– Én csak… sajnálom apa. Én csak nagyon el akartam jönni…
– Nocsak Solto! Csak nem, van egy fiad is? Ezek szerint tényleg megérte ideköltöznötök. Emlékszem mennyire szerettetek volna egy gyereket.
– Igen, tényleg így van. Simon, hagy mutassam be a fiamat Williamet.
– Nagyon örülök – biccentett Simon, még mindig vigyorogva. Will kicsit megszeppenve viszonozta az üdvözlést, de Simon már ismét Soltóhoz fordult.
– Nagyon jól sikerült gyerek, Solto. És szerencsére az anyjára ütött. Mennyi idős?
– Tizenöt – felelte gondolkodás nélkül Solto. Esze ágában sem volt megmondani Will igazi korát. Az szinte maga lenne a beismerő vallomás.
– De apa – Willről azonban elfeledkezett. Fia értetlen tekintettel nézett rá. – Apa, a múlt hónapban múltam tizenhat.
– Enyje Solto, mégis milyen apa vagy te? Még a saját fiad születésnapját is elfelejted? – nevetett föl Simon. – De most már mennem kell. Össze kell szednem a kölyköket, még rengeteg dolgunk van. Isten veled Solto– nyújtott kezet a férfi, Solto elfogadta.
– Isten veled. Sok sikert a továbbiakban.
– Köszönöm! – ezzel Simon biccentett, és továbbállt. Solto pedig végre ki merte engedni a levegőt. Milyen szerencse, hogy Simont nem az eszéért vették fel katonának. Talán nem lesz semmi baj. Úgy tűnik, nem jutott el a tudatáig, hogy Will ugyanabban a hónapban született, mint a herceg. Ami nem is véletlen. Will azonban semmit sem értett.
– Ki volt ez az ember? – kérdezte kíváncsian.
– Egy ismerősöm – felelte kurtán Solto, majd szikrázó szemekkel fordult fiához. – Mi a fenét keresel itt?! Megmondtam, hogy maradj otthon!
– Tudom, csak… be akartam bizonyítani, hogy megbízhatsz bennem, és nem állok be katonának.
– Hát ezzel a húzással tényleg bebizonyítottad, hogy megbízható vagy. Anyád már biztos beleőrült az idegeskedésbe.
– Sajnálom.
– Mindegy… Most menj el Porres atyához. Én még eladom ezt a pár dolgot, és megyek érted.
– Ne segítsek?
– Kérlek, Will, fogadj szót, és menj Porres atyához.
– Rendben – bólintott Will, majd kedvetlenül indult vissza a templomba, de apja előtte még megragadta a karját, és visszahúzta.
– Will, ugye tudod, hogy mindazt, amit anyád és én teszünk, azt csakis érted tesszük. Mert nagyon szeretünk. Ugye megérted ezt?
– Igen apa – felelte Will komolyan. – De ugye te is megérted, hogy már nem vagyok gyerek. Tudok vigyázni magamra.
– Igen tudom… csak most az egyszer hallgass még rám, rendben?
– Igen.
Ezzel Will visszaindult a templomba. Solto pedig csak remélhette, hogy ennyivel megúszták a mai napot. Valami különös rossz érzés kezdett úrrá lenni a lelkén, és olyan érzése volt, hogy ma még történni fog valami. És milyen igaza volt…

BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK!

2015. december 23., szerda

A matriarka - Dávid


Dávid

Dávid álmatlanul forgolódott a szénával kitömött matracán. Nem is értette miért nem fáradt. A másik két fiú, akivel idehozták már rég húzta a lóbőrt, neki viszont egyszerűen nem jött álom a szemére. Az elmúlt néhány óra nagyon mozgalmasan telt.
Madame Róza és a segédje, akit, mint később kiderült Robinnak hívtak, a saját hintaján hozta őket a palotába, Dávid legnagyobb sajnálatára katonai kísérettel. Út közben Madame Róza elmondta, hogy ők hárman a takarító csapatba kerülnek, főleg a takarítás és padló suvickolás lesz a feladatuk, de ha megbízható és jó munkaerőnek bizonyulnak, hamar magasabb beosztásban találhatják magukat, akár még a Matriarka egyik férje külön szolgálójává is kinevezhetik őket. Dávid erre gúnyosan felhorkant, amivel ki is vívta Madame Róza rosszalló pillantását.
– De persze, ha valamelyikőtöknek megfelel az, hogy egész életében a trágyát takarítsa a lovak alól, nekem úgy is jó. – Közben pedig végig Dávidot nézte, aki viszont úgy látta, a lovak is biztos jobb társaság lehetnek a Matriarka elkényeztetett kis kedvencei mellett.
A palota egész a város túlsó végében állt. A legimpozánsabb épület volt, amit Dávid valaha látott. Fehér falai szinte világítottak a lemenő nap fényében, a díszes rózsaablakokkal tarkított falakon át szűrődő fények hívogatóan pislákoltak. Őket a hátsó kapun vitték be, de még az is hatalmas és díszes vaskapu volt, még ha szinte el is törpült a főkapu impozánsága mellett. A kertben már virágoztak a cseresznyefák és az orgonabokrok, finom illatuk szinte csiklandozta Dávid orrát.  A hintó a hátsó, konyhai bejárat előtt tette ki őket, odabent már nagy volt a sürgésforgás. Madame Róza elmondta, hogy az este hatalmas ünnepséget rendeznek a győzelem örömére. Dávid őszintén remélte, hogy a finom falatok, mind a vendégek torkán akadnak. Ezután Madame Róza Robin gondjaira bízta őket, aki beterelte őket a szolgák szállása melletti fürdő helységben.
– Addig be sem tehetitek a lábatokat a palotába, amíg alaposan meg nem mosakodtatok! – közölte asszonyához hasonló szigorú hangon, majd mindhármuk mellé kirendelt egy-egy szolgálót, akik segítettek nekik lemosni az út porát. Dávid először megpróbálta elhessegetni maga mellől a fiút, mondván, tud ő egyedül is mosakodni, ám miután meglátta Robin szigorú tekintetét, inkább befogta a száját. Félóra múlva olyan tiszta volt, mint még soha életében. Dávid úgy érezte a lelkes szolgáló fiú még a bőrt is lesikálta a csontjairól. Fürdés után tiszta szürke inget és nadrágot kaptak, valamint egy új csizmát is, így már pontosan ugyanolyanok voltak, mint a palota többi kétszáz szolgája. Robin végül a szállásukra kísérte őket. A szolgák szállása a főépület alagsorában kapott helyett, egy szobán öten osztozkodtak, az alvóhelyük nem állt másból, mint egy szénával kitömött matracból és egy vékony takaróból. A szobában lévő másik két fiú már rég az igazak álmát aludta.
– Feküdjetek le, holnap nehéz nap vár ránk, pihenjétek ki magatokat! – mondta Robin, majd magukra hagyta őket. Dávid leheveredett új ágyára, és mindent megtett, hogy végre rálépjen az álmok ösvényére, ahol még mindig otthon van az édesanyjával, a húgai a kertben játszanak, és minden rendben van. Ám hiába próbálkozott, csak nem jött álom a szemére. Végül megunta a forgolódást, feltápászkodott és elindult, hogy kiszellőztesse a fejét. A szálláson már csend honolt, a konyhában belesve látta, hogy a beosztott szolgálók már a rendrakásra készülnek. Ezek szerint az ünnepség, amit Madame Róza emlegetett, lassan véget ért. Dávid gyorsan elsurrant a konyha mellett, és végre kilépett a hűs éjszakába. Máris jobban érezte magát, hogy idekint lehet, nem lent a dohos szálláshelyen. Nem akart messze csatangolni, így csak az épület sarkáig sétált el, innen pont rálátott a főépület széles balkonjára. Odafentről még mindig vidám zene dallamai és fények kavalkádja szűrődött ki, tehát a mulatság még nagyon is tartott. Dávid mérgesen kiköpött. Ezek az átkozottak itt ünnepelnek, mikor annyi remek ember lelte a halálát tegnap. Inkább gyászolniuk kéne a halott katonák tiszteletére. Ekkor a balkonon mozgolódás támadt és egy fiatal nő sétált ki az erkélyre, és támaszkodott neki a faragott kőkorlátra. Dávid még innen is látta, hogy milyen gyönyörű. Húszas évei közepén járhatott, mogyoróbarna haja göndör fürtökben omlott a vállára, a fején egy díszes tiara csillogott az esti fényekben, vörös ruhája tökéletesen állt vékony alakján, orra és álla finom vonalú, arca szép akár egy angyalé.
– A Matriarka személyesen. – Dávid rémülten rezzent össze, észre sem vette, hogy nincs egyedül. Robin a konyha felől érkezett, arcán halvány mosollyal, majd megállt Dávid mellett, akinek szó szerint leesett az álla a férfi előbbi kijelentésétől.
– A Matriarka? – nyögte ki végül. – Az a nő?
– Igen, gondolom valami bányarémre számítottál. – Dávid kénytelen volt elismerni, hogy Robin fején találta a szöget. Azt hitte az ország uralkodónője egy női ruhába bújtatott férfi, rusnya és ostoba. De ez a nő gyönyörű volt. De Dávidnak így sem esett nehezére utálni őt.
– És mégis hány férfit fogyaszt el naponta? – kérdezte inkább, hogy elterelje a figyelmét a nő szép formájú melléről, ami még innen is olyan kívánatos volt, hogy legszívesebben megcsókolta volna.  
– Ezek az ostoba pletyká k– emelte égnek a szemét Robin. – De megértem, én is ilyesmiket kérdeztem, mikor idekerültem. A Matriarka legtöbbször csak a második férjével hál együtt, néha fordul csak elő, hogy megtetszik neki más is. Szereti a különleges kinézetű férfiakat.
– Ez mit jelent? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Dávid.
– Szereti az egzotikus helyekről származó férfiakat, minél távolabbi tájról érkeznek annál jobb.
– Várj csak, ezért mondta az a katona Madame Rózának, hogy mi vagyunk a legtávolabbi tájakról érkezettek?
– Látom, nem ejtettek a fejed lágyára, ez a palotában nagyon hasznos. – Most Dávidon volt a szemforgatás sora.
– Mégis hány fiú hált már együtt ezzel a nővel?
– Nem sokan, a Matriarka második férje igen nehezen viseli a konkurenciát. Azt tudod azért ki a második férj, igaz?
– Igen, tudom, az egyik idióta, aki gyereket csinált neki. De miért zavarja, ha a nő más férfiakkal is együtt van? Ez itt a szokás, nem?
– Mondjuk úgy, hogy nem szeret osztozkodni. – Dávid még mindig nem értette, de úgy látszott Robin ennél többet nem volt hajlandó elárulni. De ezek szerint az a második férj is csak olyan, mint bármelyik másik férfi.
– Te hogyan kerültél ide? – kérdezte inkább, hogy elterelje a szót, semmi kedve sem volt fogva tartójáról locsogni, főleg mert a szép nő is időközben visszament a mulatságra. Robin erre csak legyintett.
– Ahogy te is. De már régen történt, épp felderítő körúton voltunk a határ mentén a csapatommal, mikor belebotlottunk egy ellenséges csapatba, persze rögtön kitört a vérontás, mindenkit lemészároltak, én is csak azért menekültem meg, mert, meglátták a vörös hajamat, és gondolták pont jó leszek ide a palotába szolgának.
– Oh, tehát téged is annak a nőnek szántak?
– Igen, de csak három éjszakát töltöttünk együtt. De én nem bánom, jobb szeretek Madame Róza mellett dolgozni. – Mindezt Robin úgy mondta, mintha csak a holnapi időjárást beszélték volna meg. Dávidot azonban még a hideg is kirázta a gondolatra, hogy ne adj isten egyszer neki is a nővel kéne töltenie az éjszakát, csak azért mert ő épp úgy akarja. Annyira megalázó lenne. Robin ezután gyöngésen megragadta Dávid karját, hogy a fiú felé forduljon.
– Dávid, elfogadsz egy baráti jó tanácsot?
– Nem vagyunk barátok – morogta Dávid, nem akart barátokat, úgyse marad itt sokáig. De Robin eleresztette a füle mellett a megjegyzést.
– A katonák elmondták, hogy a táborban, sőt az út közben is többször megpróbáltál megszökni.
– És akkor?
– Itt a palotában azonban ez eszedbe se jusson! Ha szökni próbálsz, és rajtakapnak, az azonnali halált jelent, kivégeznek, mielőtt még felfognád, mi történt. – Dávid vállat vont, nem különösebben érdekelte, őt ugyanis nem fogják elkapni, nem volt ostoba, tudta, hogy innen csak úgy juthat ki, ha tervet készít, nem fog csupán a szerencsére alapozni, mint az idevezető úton. Robin azonban nem tágított, egész közel hajolt Dávidhoz, mintha félne, hogy valaki kihallgatja őket.
– Ne légy ostoba, Dávid. Mert ha ügyes vagy, akkor olyan magasra emelkedhetsz, amiről mi itt csak álmodhatunk. – Ezzel ott hagyta. De a konyhaajtóból még visszafordult:
– Nem azért álltam ki melletted Madame Róza előtt, hogy aztán a gond legyen veled!
– Akkor mi a fenének tetted? Tudtad, hogy nem akarok idejönni!
– Mert van bennünk valami közös.
– Mégis mi? – De ezt Robin már nem hallotta, eltűnt a konyha irányában. Dávid dühösen dőlt neki a falnak. Ostoba ez a Robin! Bennük ugyan nincs semmi közös! Ő sose fog meghunyászkodni ezeknek. Dávid észre sem vette, hogy dacos gondolatai közepette a tekintete önkéntelenül is visszavándorol a balkonra. Csak akkor döbbent rá, mikor két mélyzöld szempár visszabámult rá. A Matriarka úgy látszik közben visszatért az erkélyre, és most pont őt bámulta.
Nem baj, hagy bámulja csak, viszonozta dacosan a nő kíváncsi tekintetét. Itt egy rabszolga, aki soha nem fog meghunyászkodni neki! Ezzel Dávid hátat fordított a nőnek, és visszament a szálláshelyre, hogy végre álomra hajtsa a fejét.

2015. december 20., vasárnap

Elemek Mestere V. fejezet

 
Egy héttel később, egy vasárnap éjjelre tűztük ki a szökés időpontját. Én szorgalmasan dolgoztam és gyakoroltam egészen az utolsó napig. Elmondtam mind a négy elemnek, hogy mire készülünk és megkértem őket, hogy segítsenek, amiben csak tudnak. Ők pedig megígérték. Nem sokára Víz úgy mozgott a kezemben akár egy ostor. Egyszer Adam megkért, hogy csapjak oda neki, hogy leteszteljük milyen erős is vagyok. Szegényt szinte a falról kellett lekaparni. De nem bánta, mert így biztosak lehettünk benne, hogy meg tudjuk védeni magunkat, ha kell. Tűzzel is hasonló jó eredményeket sikerült elérnem. Hatalmas gömböket tudtam formálni belőle, sőt még pajzsot is, amin semmi sem hatolhatott át. Minden jól haladt. Ennek ellenére, mikor eljött a nagy nap, azon az éjjelen szörnyen feszült voltam. Úgy éreztem olyan teher nyomja a vállamat, amelyet nem bírok el.

– Adam… – néztem fel új barátomra, aki már ott állt a cellaajtó előtt készen arra, hogy elkezdje a tervet. Szemében olyan elszántságot fedeztem fel, amilyet azelőtt soha. Irigyeltem a magabiztosságát, én ugyanis halálra voltam rémülve. Adam bíztatóan elmosolyodott.
– Nem lesz semmi baj.
– De mi lesz, ha… ha elrontom? – Még sose féltem ennyire a kudarctól, igaz egész eddigi életemben nem is kellett soha teljesítenem senki előtt.
– Nem fogod! Én bízom benned. Szóval te is bízz magadban! – Adam hangja olyan határozottan csengett, hogy önkéntelenül is megnyugodtam, legalábbis egy kicsit.
– Kezdjük! Ahogy megbeszéltük! – Bólintottam, majd lefeküdtem a földre. Hallottam, ahogy a fejem melletti kancsóban Víz bíztatóan bugyog. Most vagy soha. Ideje megváltoztatnom az életem!
– Felkészültél? – suttogta Adam. Most mintha az ő hangja is megremegett volna.
– Igen – bólintottam. Itt az idő. Szorosan behunytam a szemem és vártam. Hallottam, ahogy Adam megfordul, majd egy perc csend után hevesen elkezdi rázni az ajtó rácsait.
– Segítség! Segítség! Kérem, segítsenek!
Egy percig semmi sem történt. Már azt hittem Adam terve máris kudarcba fulladt, és az őrök még arra sem veszik a fáradtságot, hogy felénk nézzenek. Aztán léptek zaja hangzott fel.
– Ketten vannak – súgta Adam, miközben arrébb lépett az ajtótól, ami hangos csattanással kivágódott.
– Mi ez az üvöltözés?! – hangzott fel az egyik őr dörmögő hangja.
– Kérem, segítsenek! Nem tudom mi történt, egyszer csak összeesett. – Lehet, hogy az őrök nem voltak jó színészek, de Adam annál inkább.
– Oh, a fenébe! – hallottam a másik őr káromkodását. – Nézd meg, hogy él-e! – A következő pillanatban éreztem, hogy egy erős kérges kéz megragadja a vállamat és a hátamra fordít. Tudtam, hogy eljött az idő. Éreztem a férfi pálinkától bűzlő leheletét az arcomon. Víz már türelmetlenül locsogott a fülembe. Remélem, Adam tudja teljesíteni a feladat ráeső részét. Lassan összeszorítottam az öklömet.
– Nem halt meg – mondta az őr a fejem fölött. – Látom, ahogy emelkedik a mellkasa. Hé, kölyök! – De az őr még hozzám sem ért, az én kezem már előre is lendült. Ki se nyitottam a szemem, csak az ösztöneim irányítottak. Éreztem ahogy Víz kicsusszan a kancsóból egyenesen a kezembe, aztán a következő pillanatban teljes erőből az őr felé vágódik és eltalálja pont a mellkasa közepén. Még hallottam a férfi fájdalmas kiáltását, aztán kinyitottam a szemem. A hatalmas test nekivágódott a falnak és az őr most ott feküdt eszméletlenül a földön. A ruhája csuromvíz volt. Gyorsan talpra ugrottam és a másik felé fordultam. A másik őr még mindig ott állt a cellaajtóban, és bambán bámult pórul járt társára. Adamnek közben sikerült ügyesen elosonnia mellette, és már a folyosón is volt. Az őr nem is foglalkozott vele. Hallottam, ahogy leakasztja az egyik fáklyát a falról, úgy ahogy megbeszéltük. Már hallottam is Tűz izgatott pattogását. De én nem akartam bántani az őrt, csak amennyire muszáj volt. Tűz néha túl veszélyes volt. Így inkább ismét Víz hívtam segítségül, és egy perc múlva már a másik őr is ott feküdt kiterülve a társa mellett.
– Gyerünk! Gyerünk! – kiáltotta Adam, majd szabad kezével megragadott és kihúzott a cellából. Aztán futásnak eredtünk. Nincs sok időnk, míg az őrség a társaik keresésére indulnak.
– Eszméletlen voltál! – lihegte Adam miközben felrobogtunk a bejárathoz vezető lépcsősoron. – Úgy odavágtad a falhoz az őröket, mintha világéletedben ezt csináltad volna.
– Azért még ne bízzuk el magunkat – lihegtem én is. – Ez volt a könnyebbik része. – És milyen igazam volt. A börtön bejáratánál a két posztoló őr mellett Gordon a börtönparancsnok is ott volt. Mikor megláttak minket a két őr felnevetett.
– Mi van kölykök sétálni indultatok? Tudjátok mit? Ha most szépen visszamentek a cellátokba, elfelejtjük ezt az egészet – mondta az egyikük. Adammel összenéztünk. Aztán Adam lassan elvigyorodott.
– Eszünk ágában sincs! Ugye? – fordult felém. Én lassan bólintottam. Még soha nem voltam ilyen biztos a dolgomban. Azonban Gordon metsző tekintetétől borsozott a hátam. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem és akkor megláttam… Itt a falak és a padló mind kőből voltak. Föld itt van. Nem gondolkoztam tovább. Előrenyújtottam a karom és Föld már tette is a dolgát. Az egyik több kilós kőtömb olyan könnyedén csúszott ki a padlóból és repült a tenyerem elé, mint egy tollpihe. A két őrnek leesett az álla. Gordon viszont úgy tűnt, nem lepődött meg. Békítően felemelte a kezét.
– Rendben, kölyök! Tedd le azt a követ és hallgass ide…
– Nem, maga hallgasson! – csattantam fel hirtelen fellobbanó indulattal. – Fogalmam sincs, hogy miért tették ezt velem, de nem fogom ebben a nyomorult börtönben leélni az életemet! Én élni akarok! – Majd elhajítottam a követ.
Gordon és a két őr is rémülten vetette magát a földre. A kő elsüvített a fejük fölött és teljes erőből nekicsapódott a börtön masszív ajtajának, ami rögtön ripityára tőrt. Az őrök és Gordon még fel sem eszméltek, mi már ki is rohantunk az ajtón, és már ott álltunk a börtönt és a szárazföldet összekötő híd előtt. A keskeny fahídon legalább fél tucat őr posztolt, mikor megláttak minket, mind előre szegezték kardjaikat és felénk indultak. Én már nem is gondolkoztam. Kinyújtottam a karom a fáklya felé és Tűz már bele is csusszant a kezembe. A következő pillanatban már akkora tűzgolyóvá nőtt, mint egy kisebb nap. Rögtön eldobtam. A masszív fahíd szinte azon nyomban lángra lobbant, a katonák rémült kiáltás kíséretében ugrottak a vízbe, hogy mentsék az életüket.
– Mégis mit csináltál? – halottam Adam pánikszerű hangját a hátam mögül. – Felégetted a hidat! Hogy fogunk így átjutni?
– Nyugalom! – Majd tettem egy széles mozdulatot, mire a tűz azon nyomban kialudt. A hídból elismerem, nem sok maradt, de kettőnk súlyát talán el fogja bírni. Adamnek tátva maradt a szája.
– Még mindig meglep, mire vagy képes – mondta őszintén, majd nekiindultunk. Az elszenesedett deszkák meg-megroppantak a talpunk alatt. Néhány deszka bele is hullott a vízbe. De alig pár perc múlva már a túlparton is voltunk.
– Sikerült! – kiáltott fel Adam boldogan. – El sem hiszem, hogy… – Ám ekkor beléfagyott a szó. Ebben a pillanatban ugyanis egy tűhegyes nyílvessző suhant el pont a füle mellett és fúródott a földbe alig néhány centivel elkerülve Adamet. Rémülten fordultunk vissza a börtön felé. Gordon ott állt a börtön ajtajában, mellette végig több tucat katona sorakozott felajzott íjakkal. Gordon már felemelte a kezét és hallottuk, ahogy kiadja a parancsot.
– Lőjétek le őket! – A több tucat nyílvessző pedig egyszerre suhant felénk. Úgy éreztem itt a vég. Most meg fogunk halni… Ám ekkor meghallottam… Víz ott volt. A hatalmas tóban, ami köztem és a nyílvesszők között terült el. Tudtam mit kell tennem. Felemeltem a kezem és abban a pillanatban az egész tó és az a hatalmas víztömeg megmozdult, felemelkedett és egy egészen az égig érő vízfalat hozott létre előttünk. Aztán valami újat éreztem. Egy különös bizsergést. Teljes erőből előre lendítettem a kezem, de nem mertem felnézni. Aztán hallottam valamit. A hangot, ahogy a több tucat nyílvessző egyszerre törik el és hullik a földre. Csak ekkor pillantottam fel. Mert már tudtam, hogy megmenekültünk. Mert nincs olyan nyíl a világon, ami áthatolhatna egy több méteres tömör jégfalon.
 
Ezután nem kockáztattunk. Adam és én addig rohantunk, míg magunk mögött nem hagytuk a börtönt körbevevő sziklás dombokat. Az utolsó kaptatónál én már alig kaptam levegőt. Jó pár méterre lemaradtam, így Adam volt az, aki elsőként felért az emelkedő tetejére. A nap hétágra sütött, így szemét leárnyékolva kémlelte a láthatárt.
– Úgy látom, nem követnek – jelentette ki vidáman, miközben elkapta a karomat és felhúzott az utolsó pár lépésnél. – Az a jégfalas trükk eszméletlen volt! Szerintem legalább egy hetükbe fog kerülni, míg kivésik magukat a saját börtönükből.
– Aha – De igazából nem is figyeltem arra, amit mond.
Teljesen lefoglalt az a csodálatos kilátás, ami a sziklák tetejéről a szemem elé tárult. Messze-messze egészen a láthatár pereméig zöldellő mezők és sűrű erdők húzódtak. A tájat egy sebes kristálytiszta folyó szelte ketté. Sehol sem voltak falak, csak a végeláthatatlan nagyvilág. Akkor tudatosodott bennem… kint vagyok… végre… szabad vagyok! Oda megyek, ahova csak akarok, és akkor, amikor akarok. Hirtelen egy gyenge kis szellő simogatta végig az arcomat, és belekapott a hajamba. Hallottam, ahogy Levegő vidám kacaja visszhangzik a fülemben, majd tovaszáll a széllel együtt. Tehát erről beszélt nekem annyi éven át. Ez tényleg… csodálatos. Sose gondoltam volna, hogy a világ ilyen végtelen és hatalmas. Úgy éreztem be kell járnom minden zegét és zugát, hogy bepótoljam azt, amit annyi éven át kihagytam. De ahogy ezeket végiggondoltam, hirtelen egy szörnyű és rémisztő gondolat körvonalazódott meg bennem. Idekint vagyok. Mit fogok most csinálni? Hisz nincs senkim, nem ismerek itt senkit. Mihez fogok kezdeni? A kezdeti öröm után ez a hirtelen jött bizonytalanság úgy megrémített, hogy kis híján elbőgtem magamat. Talán meg is tettem volna, ha Adam nem zökkent vissza a valóságba.
– Hé, minden rendben? Úgy festesz, mint aki kísértetet látott. Inkább örülnöd kéne, hisz kint vagyunk!
– Adam… – mondtam halkan. – Mit fogok most csinálni?
– Ezt hogy érted? – nézett rám értetlenül.
– Én… nem ismerek itt senkit. Nincs családom, se barátaim, nem tudom, hogy mennek itt a dolgok… mihez fogok kezdeni? – A hangom a végén már annyira remegett, hogy még engem is meglepett. Adam egy percig semmit sem szólt. Elgondolkozva ráncolta össze a homlokát, miközben a tájat fürkészte, mintha onnan akarná kiolvasni a megoldást. Aztán hirtelen elmosolyodott.
– Megmondom, mit csinálunk. Már több mint féléve nem láttam a húgomat, szóval elmegyek megnézni, hogy jól van-e. Ha van kedved, velem jöhetsz. A tanyájuk egy félreeső kis helyen van messze minden nagyobb várostól. Ott meghúzhatjuk magunkat a következő hónapokra, hátha Gordon körözést ad ki ellenünk. Ott maradunk, amíg elül a vihar.
– És aztán? – kérdeztem. Adam vállat vont.
– Majd kitaláljuk. De egyet megígérhetek neked. Nélküled esélyem sem lett volna kijutni arról a helyről. Hálával tartozom neked, és nem foglak cserbenhagyni. – Majd Adam biztatóan elmosolyodott. Én pedig azt vettem észre, hogy vele mosolygok. Hirtelen mély hála ébredt bennem Adam iránt. Tehát ilyen, ha valakinek barátja van?
– Na, ideje indulnunk! – kiáltott fel vidám Adam, majd már indult is. – Legalább háromnapi járásra vagyunk a tanyától, jobb, ha igyekszünk. Ha vasárnapig odaérünk, Leila biztos süt nekünk csirkét.
– Adam! – szóltam utána, mire ő kérdőn visszafordult.
– Igen?
– Köszönöm! – Ennél többet nem mondhattam neki.

2015. december 18., péntek

A herceg II. rész 1. fejezet


II. rész
Napsütötte évek után

1. fejezet

A Valéria völgyet Livídia egyik legelszigeteltebb és legeldugottabb helyének tartották a helyiek és az ország minden egyes lakosa, vagyis azok, akik egyáltalán hallottak róla. A völgy az ország déli határának legszélén állt, körbe magas és meredek, szinte teljesen átjárhatatlan hegyek vették körbe. A hegyek csúcsát még nyáron is hótakaró fedte. A völgyet egy széles folyó szelte ketté, a föld jó minőségű és termékeny volt. Ennek a völgynek a közepén állt egy kis falu. Lakói már nemzedékek óta lakták teljes megelégedéssel. A falusiaknak voltak földjeik, állataik, egyeseknek műhelye. Mindenki szabad volt, és a maga ura. Idegen ritkán érkezett a völgybe. Ez nem is volt csoda, hisz még a falusiak se szívesen vágtak neki a hosszú és veszélyes útnak a hegyeken át. Nem is volt rá szükségük. Minden hónapban vásárt tartottak, ahol a gazdák és mesteremberek árut tudtak cserélni, így egyik család sem szenvedett hiányt semmiben. A völgy lakói így éltek békében és nyugalomban. Egy nap azonban valami váratlan dolog történt. Egy katonai csapat érkezett a faluba...

Az a bizonyos vasárnap is úgy kezdődött, mint a többi. A nap még alig bukkant elő a hegycsúcsok mögül. A falu főtere azonban már teli volt nyüzsgéssel. A távoli tanyákról érkezett gazdák, már megérkeztek a szokásos havi vásárra, hogy még legyen idejük kipakolni az árut, és mellesleg beugrani a kocsmába egy kupa borra. A legtöbb házban viszont még csak most készülődtek az indulásra. Mint minden vásár napon most is nagy volt az izgalom. Az asszonyok örültek, hogy végre összejöhetnek a szomszédasszonyokkal egy jó kis pletykálásra, a férfiak megelégedéssel gondoltak arra, hogy végre túladhatnak a terményeiken, a gyerekek pedig egyszerűen csak szerették a vásár forgatagát és a vásárfiát, amit a szerencsésebbek a szüleiktől kaptak. Ám ezúttal volt még egy oka az izgatott hangulatnak. Előző nap ugyanis egy kisebb katonai csapat érkezett a faluba. Nem is volt titok miért. A király ismét hadba vonult a szomszédos ország ellen, a katonák pedig a lehetséges stratégiai pontokat fedezték fel, és persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, toboroztak is. Néhány dicsőségre vágyó fiatal fiú már horogra is akadt. Volt azonban egy család, akit egyáltalán nem izgalommal töltött el a katonák megjelenése,… inkább félelemmel…

Azt a reggelt Solto őrnagy ugyanúgy kezdte, mint az összes többit az elmúlt tizenhat évben. Még felesége előtt, a nap első sugaraival ébredt, majd reggeli sétára indult. Ahogy sétája során végigjárta birtokát, mindig büszkeség töltötte el a szívét. Már lassan tizenhat éve ez volt az élete. Meg persze a családja. Mikor tizenhat évvel ezelőtt ide érkeztek a feleségével, Ilina nagyapjának kis birtoka elhagyatottan és teljesen gondozatlanul állt. De mára már, az ő és felesége kemény munkájának hála, a birtok a környék egyik legjobban termő gazdaságává vált. Soltóék bár nem voltak gazdagok, mindenük megvolt, amire csak szükségük lehetett. Hát igen, tizenhat év telt el azóta, hogy Solto ott hagyta a királyi testőrséget, és feleségével együtt ide költöztek, hogy gazdálkodjanak, és ismét virágzóvá tegyék a nagyapa birtokát. És bár Solto tökéletesen boldog volt, és megvolt mindene, néha mégis… hiányzott neki a katonai élet. De aztán mindig eszébe jutott, hogy miért adta fel azt az életet, és cserélte el erre.
 Apa! Várj meg! Solto mosolyogva fordult a hang felé. A fia volt az.

William Solto a korareggeli óra ellenére frissen és boldogan lépett apja mellé. Solto büszkén nézett végig tizenhat éves fián. A fiún, akiért kész volt annak idején feladni az előző életét, a hivatását… Will persze minderről semmit sem tudott. Egész eddigi életét ebben a faluban töltötte. Szerette a falut, a hegyeket és a birtokukat. Néha persze rá is jellemző volt a fiatalok kalandvágya és kíváncsisága. Emiatt is döntött úgy, hogy beszélnie kell az apjával. Hisz tegnap olyan igazságtalanok voltak vele…
 Hát te már fent vagy? veregette meg mosolyogva mellélépő fia karját Solto.
 Elkísérhetlek? karolt bele apjába a fiú.
Így apa és fia továbbindultak. Solto rosszallva csóválta meg a fejét. Ismerte a fiát. Ismerte ezeket a csillogó borostyánszínű szemeket, amelyek semmilyen érzelmet sem tudtak elrejteni. Fia akart valamit.
 Mit szeretnél, Will? kérdezte rosszat sejtve.
Will Solto arcáról akár egy varázsütésre rögtön lehervadt a mosoly. Komoly tekintettel nézett apjára.
 Apa, szeretnék veled menni.
 Anyáddal megmondtuk, hogy most nem lehet. Majd legközelebb.
Solto persze azonnal tudta, mit akar fia. A vásárra akart menni, annak ellenére, hogy tegnap ő és az anyja megtiltották. Persze az ő érdekében, de Solto már akkor tudta, hogy fia nem nyugodott ebbe bele.
 A jövő hónapban is lesz vásár mondta engesztelően Solto.
De Will hevesen megrázta a fejét.
 Jövő hónapban már nem lesznek itt a katonák.
Solto önkéntelenül is összerezzent.
 A katonák?
 Persze, az egész falu erről beszél. Porres atya mesélte, hogy három fiú már be is állt közéjük, és velük mennek a háborúba.
 William Solto! A háborúban és a katonaságban nincs semmi jó! Az a három szerencsétlen gyerek azt hiszi, a katonaélet csupa dicsőség és jólét. De ez csak nagyon ritkán van így.
 Tudom, apa, és ne félj. Eszem ágában sincs katonának állni. Porres atya rengeteget mesélt erről. Igaz, hogy a háború dicsőséget adhat, de csak más emberek halálának árán. Tudod jól, hogy én még a disznóölést sem szeretem.
 Olyan vagy, mint az anyád mosolyodott el megkönnyebbülten Solto.
Igazából halálra rémült. Már azt hitte Will közli: beáll katonának. Milyen szerencse, hogy Will ilyen jószívű, és eszébe sem jut ilyesmi.

Tegnap este történt, hogy Porres atya, a falu lelkésze náluk járt, és miután Will lefeküdt, négyszemközt elmesélte, hogy rengeteg családban álltak elő a fiúk azzal, hogy be akarnak állni katonának. A legtöbbjüket szerencsére sikerült jobb belátásra bírni, de így is félő volt, hogy az első három fiút több is fogja követni.
 Will még nem állt elő ezzel a kívánsággal? kérdezte aggódva Porres atya.
Solto csak legyintett.
 Ugyan már, atyám! Tudja jól, hogy Will imádja a birtokot. Arról nem is szólva, hogy a természete sem engedné.
 Igen, Will tényleg nagyon értelmes fiú. Igazából… többre is vihetné, mint a gazdálkodás.
 Will jó helyen van itt, ahol van felelte Solto szikrázó szemekkel.
 Az ajánlatom továbbra is áll. Kitaníttatom Willt, és utána akár még…
 Köszönöm a jóságát, atyám, de Willnek semmi szüksége tanulásra. Szereti a birtokot, és tudom, hogy ezt akarja. Semmi mást.
 Ahogy gondolod, fiam ezzel Porres atya köszönt és elment.

 Akkor most, hogy ezt tisztáztuk, már veled mehetek? nézett reménykedve apjára Will, és ezzel ki is zökkentette gondolataiból Soltót.
 Nem, Will, itthon kell maradnod segíteni anyádnak. Már tegnap is megmondtam.
 De, apa, ez nem igazságos! Tegnapelőttig még semmi gondod nem volt a vásárral.
 Sajnálom, kisfiam.
 De apa…
 Elég volt Will! Nem mehetsz és kész! És ezzel lezártnak tekintem az ügyet.
 Ez igazságtalan! csattant föl dühösen Will, majd egyetlen szó nélkül faképnél hagyta apját. Solto szomorúan nézett fia után. Ha Will tudná, miért nem engedi el…

Mire Solto befejezte reggeli sétáját, és visszatért a házba, Ilina már felébredt, és reggelit készített. A kandallóban vidáman ropogott a tűz, a házat finom rántotta illata lengte be. Ilina ugyanúgy, mint tizenhat évvel ezelőtt, most is mosolyogva várta férjét. De ahogy meglátta Solto borús arckifejezését, ő is elkomorodott.
 Will? kérdezte a nő rosszat sejtve. Mint jó anya nagyon jól tudta, hogy a tegnapi vita után Will első dolga lesz másnap reggel, hogy beszéljen apjával, és rávegye, hogy engedje el őt a vásárra. Solto bólintott.
 Megmondtam neki, hogy nem mehet.
 Nem fog belenyugodni. Ezt már tegnap is mondtam.
 Igen… nagyon makacs.
 Mint az apja mosolyodott el szeretettel Ilina, de Solto továbbra is komoly maradt.
 Igen, mint az igazi apja.
 Ne mondj ilyet! Will egyáltalán nem olyan, mint… mint…
 Mint a király?
Ilina önkéntelenül is összerezzent, mint mindig, mikor az előző életük szóba került. Már pedig az elmúlt két napban egyre gyakrabban került szóba a dolog.
 Tudom, hogy Will nem olyan folytatta Solto. - De akkor is félek. Ha ő egyszer valamit a fejébe vesz, akkor semmi sem tántoríthatja el. Félek, hogy megint engedni fogunk neki, mint mindig.
 De most nem engedhetünk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy azok a katonák esetleg felismerjenek minket. Jobban szeretném, ha te sem mennél.
 Nekem muszáj. El kell adni az árut, különben egy hónapig nem lesz mit ennünk.
 Tudom, de te magad mondtad… mi lesz, ha egy ismerős parancsnok vezeti a katonákat?
 Nem lesz semmi. Ha így is lesz, majd igyekszem elkerülni, ha pedig nem sikerül, akkor majd kedélyesen elbeszélgetünk, megmondom, hogy nagyapád ránk hagyta a birtokot, és úgy döntöttünk, megpróbálkozunk ezzel az élettel. Ha Will nincs a közelben, nem lehet baj.
 Remélem, igazad lesz. De Will miatt még mindig aggódom. Azt is el tudom képzelni, hogy egyedül megy be a faluba anélkül, hogy szólna nekünk.
 Ne félj, nem buta fiú. Eszébe sem jutna ilyesmit csinálni.
 Néha arra gondolok, hogy talán jobb lenne, ha elmondanánk neki…
 Nem Ilina! Mikor belekezdtünk ebbe az egészbe, megfogadtuk, hogy nem mondjuk el Willnek az igazat csak, ha nincs más választásunk. Erre az estre meg megírtuk azt a levelet…
 Amit nem tud majd elolvasni, mert te azt sem engeded meg, hogy Porres atya olvasni tanítsa.
 Mégis mit kellett volna tennem?  Hagyni, hogy tanuljon, aztán Porres atya elküldje valami iskolába, és kikerüljön a nagyvilágba? Ez az ő esetében akár halálos ítélet is lehetne. Ne kísértsük a sorsot, Ilina. Így is csoda, hogy idáig eljutottunk. Emlékszel, még annak idején, milyen nehéz volt eltűnni az udvarból?
 Igen, pontosan emlékszem. De azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem védhetjük meg Willt örökké. Egy nap… egy nap majd magára marad.
 De addigra már felnőtt ember lesz családdal és gyerekekkel, és eszébe sem fog jutni, hogy elmenjen innen.
 Reméljük, így lesz…
Ezzel a házaspár elbúcsúzott, és Solto elindult a vásárba.  Azt sajnos nem tudták, hogy tizenhat éves fiúk, ahogy az a fiataloknál szokás volt, sokkal meggondolatlanabb, mint ahogy azt szüleik gondolták…

2015. december 16., szerda

A matriarka - Joseph és Vilma



– Nagyon jóképű vagy, apa! – Joseph boldogan mosolyodott el kislánya hangját hallva. Viktória ott ült a szobájában a kis asztal melletti puffon, és figyelte apja készülődését az esti mulatságra. Joe egyedül készülődött, már jó pár napja nem volt szolgája, de nem bánta. Jobb szeretett egyedül lenni. Ráadásul már megunta, hogy a mellé kirendelt szolgák vagy kétbalkezesek és összetörnek mindent, ami a kezükbe kerül, vagy ha ügyesek és megbízhatóak Kristoff előbb vagy utóbb úgyis elcsábítja őket tőle. Joe már nagyon unta Kristoff ocsmány játszadozásait, így úgy döntött, úgy védi meg magát a legjobban, ha nem vesz róla tudomást, és inkább maga intézi az öltözködést, és mindent, amit egyedül el tudott végezni, addig sem unatkozik legalább. Ha más nem legalább kislánya itt volt neki, ha ő nem lett volna Joe valószínűleg már beleőrült volna a magányba és a fájdalomba, és ha Viktória nem lenne, valószínűleg még annyi tiszteletet sem kapna, mint most. Vilma már biztos Kristoff-ot választotta volna meg első férjének, őt pedig elküldték volna a palotából. Joe ennél nagyobb szégyent el sem tudott volna képzelni. Amíg Kristoff meg nem jelent Vilma és ő olyan jól megvoltak egymással. Lehet, hogy nem dúlt köztük olyan szenvedélyes szerelem, amilyet Joseph a könyvekben olvasott, de a férfi meg volt róla győződve, hogy Vilma az igazi társa, akit az Úr neki rendelt. De úgy tűnik tévedett. Vilma legtöbbször már rá sem nézett, a szobájába sem hívatta már évek óta. Ezt talán Joe még el tudta volna fogadni, hisz Vilma a Matriarka, jogában áll más férfiakkal együtt lenni, de az hogy évek óta keresztülnéz rajta… nem lovagolnak már ki együtt, nem beszélgetnek művészetekről, a világ dolgairól… Vilma már arra sem kéri, hogy játsszon neki a hegedűjén, pedig azt régen nagyon szerette. Nem, Vilma már nem az övé… és még azt sem látja, hogy egy olyan alaknak adta oda a szívét, aki még csak meg sem érdemli… ez annyira… megalázó!

– Apa! Baj van? – Joseph rémülten kapta fel a fejét, és nézett jobb kezére, amiben olyan erősen szorította a kupát, amiből az előbb még inni akart, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Viktória aggódva nézett fel rá. Joe gyorsan mosolyt erőltetett az arcára. Nem, Viktória nem láthatja mennyire meg van bántva, az ő kedvéért úgy kell tennie, mintha minden rendben lenne, mintha nem aláznák meg nap, mint nap ebben az átkozott palotában.
– Semmi, kicsim, csak elgondolkoztam – simogatta meg a kislány haját Joseph, majd végigmutatott magán. – Jó leszek, így? Nem hozok rád szégyent?
– Te sose hozol rám szégyent! – mondta a kislány őszintén. – Én miért nem mehetek az ünnepségre? Ma még alig láttam a mamát.
– Holnap biztos meglátogat majd téged, ma nagyon fáradt volt, a hadjáratok nagyon kimerítik. – Joe persze tudta, hogy ez csak félig igaz. A palotában még a falnak is füle van, ez volt az első dolog, amit meg tanult, mikor idekerült. Így már ő is tudta, hogy az uralkodónő a délután nagy részét Kristoffal töltötte. De ezt Viktóriának nem kell tudnia. Még.
 – Ideje lefeküdni!
– Ne még ne! – nyafogta rögtön szokás szerint Viktória, de Joseph mosolyogva intett a sarokban ücsörgő dadának, aki rögtön fel is pattant, és kézen fogta a kislányt. Joe még egy gyors puszit nyomott a kislánya feje búbjára, jó éjszakát kívánt neki, majd a dada kivezette a kis hercegnőt. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Joe egy nagy sóhaj kíséretében visszafordult a nagy aranykeretes tükörhöz. Csak tudná, minek erőlködik? Vilma úgyse méltatja majd egyetlen pillantásra sem.


Vilma elégedetten nézett végig a tükörképén. Egy gyönyörű mélyvörös ruhát választott az esti mulatságra, a győzelem színét, hisz ma este a győzelmet, és a hős katonák hazatértét ünnepelték. Madame Róza is hazatért, három fiút hozott magával. Vilma kíváncsi volt kik lehetnek azok, de az új fiúk szokás szerint először a lenti termekbe vagy az istállóban dolgoztak. Ő majd csak akkor tudja megnézni őket, ha Madame Róza már kellően megnevelte őket, és tudnak viselkedni. Ekkor kopogtattak az ajtón.
– Szabad! – kiáltott ki Vilma, és a következő pillanatban Szilvia, régi szolgálója és barátnője lépett be.
– Asszonyom, az ünnepség már elkezdődött, mindenki csak rád vár, hogy felszolgálhassuk a vacsorát.
– Már kész is vagyok. – Vilma még egy gyors pillantást vetett magára a tükörben.
– Asszonyom, gyönyörű, mint mindig – szólalt meg mosolyogva Szilvia. Ismerte úrnőjét, jobban, mint bárki más, tudta, hogy ilyenkor kinek akar tetszeni. Vilma halkan felnevetett.
– Szilvia, olyan gyorsan telik az idő, nem gondolod?
– Mire gondol?
– Emlékszem, nem rég még az iskolapadban ültem, és a te segítségedet kértem a számtan feladathoz, ma pedig már négy gyermek édesanyja vagyok. Mi lesz holnap?
– Nagymama lesz, és szerető unokái veszik körbe, és még mindig az én gyönyörű Matriarkám lesz. – Vilma mosolyogva szorította meg barátnője kezét.
– Ennél többet nem is kívánhatunk, igaz? – Szilvia bólintott.
– Már várják, úrnőm. – Így Vilma még megigazította a fejdíszét, amit az édesapjától kapott még trónra lépése örömére, és Szilviával az oldalán elindult a hatalmas bálterem felé.
Igen, ma nem foglalkozik a jövővel. Ma este mindenkinek ünnepelnie kell.