A herceg - II. rész 2. fejezet

II. rész

Napsütötte évek után

2. fejezet

Will Solto még mindig duzzogva, de jó sok megelégedéssel a szívében haladt a faluba vezető földúton. A fák mögül már látszott is egy-egy háznak a kerítése. Will nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz ellógnia. Csak meg kellett várnia, hogy apja a szekérrel elinduljon, majd miután eltűnt a legközelebbi kanyarban, ő is elindult. Persze volt némi lelkiismeretfurdalása, hogy nem szólt édesanyjának. Biztos aggódni fog, de ez talán ráébreszti a szüleit, hogy nem kell őt annyira félteni. Will nagyon szerette a szüleit, mindennél jobban a világon, de azt nagyon nem szerette, hogy még a széltől is óvták. Az pedig kifejezetten sértette, hogy apja annyira sem ismeri őt, hogy tudja, esze ágában sincs katonának állni. Mi más oka lehetett arra, hogy eltiltsa a mai vásártól? Igazán megbízhatna benne.

Will közben be is ért a faluba. A főtéren már hatalmas volt a nyüzsgés. Az emberek alkudtak, és beszélgettek, a gyerekek fogócskáztak. Mindenhol vidámság és nevetés. Will szinte azonnal meglátta apját. A piactér másik végében pakolt ki, és már javában alkudozott az egyik szomszéddal, mikor a fiú megérkezett. Will tudatosan elkerülte apját, és a templom felé vette az irányt. Előbb beköszön Porres atyának. Ráér aztán odamenni az apjához. Úgyis rögtön hazaküldi. Legalább egy kicsit hagy élvezze a szabadságot.

Solto örömmel nyugtázta, hogy az áruja nagyját sikerült már eladnia. Még egy-két óra és mehet haza. A katonák, akik természetesen szintén kijöttek a vásárba, úgy tűnt, úgy állnak hozzá ehhez a naphoz, mintha szabadnap lenne. Vásároltak, lányokkal beszélgettek, és jól érezték magukat. Mind fiatal katonatisztek voltak. Solto szerencsére egyiküket sem ismerte. A parancsnoknak egyelőre nyoma sem volt. Solto szinte már megkönnyebbült, hogy nem igazolódott be az ő és felesége félelme, mikor a tömegből kivált egy magas, őszes hajú alak, és sötét fekete szemeit éppen Soltóra szegezte. A férfi ereiben megfagyott a vér. Ismerte ezt az embert. Simon volt az, tizenhat évvel ezelőtt még Soltóhoz hasonlóan őrmester, de mostanra, ahogy egyenruhájáról is látszott, már parancsnok volt. Solto nagyon jól emlékezett rá. Simon és ő ugyanabban az időben került a királyi udvarba. Simon soha nem bocsátotta meg neki, hogy előbb nevezték ki őrmesternek, mint őt. De most nagyon elégedettnek tűnt magával, legalábbis Solto erre következtetett a férfi arcán szétterülő kárörvendő vigyorból.

– Wilson Solto. Ki hitte volna, hogy tizenhat év után így látjuk ismét egymást.

– Simon – biccentett Solto. Ennyit a szépen fölépített tervéről. Az egyik legjobban utált katonatársa éppen szembejön vele. De nem lesz semmi gond. Ahogy Ilinának mondta: szépen elbeszélget vele, lenyeli a gúnyos megjegyzéseit, aztán elválnak útjaik, és remélhetőleg soha többet nem látják egymást. Milyen szerencse, hogy Will nincs itt…

– Hát tudod, pajtás, nem gondoltam volna, hogy képes leszel föladni a katonaságot, hogy… hogy…

– Hogy földműves legyek? – mosolyodott el kényszeredetten Solto. – Már pedig ez a helyzet. Ilinával megörököltük a nagyapjának a birtokát, és úgy döntöttünk, megpróbálkozunk a dologgal.

– És nem bántad meg?

– Egyáltalán nem, nem élünk rosszabbul, mint annak előtte, és boldogok vagyunk.

– Hát akkor gratulálok, pajtás. De tudod… ez akkor is hihetetlen. Már akkor sem akartam elhinni, mikor tizenhat évvel ezelőtt Torro elmondta.

– Tényleg, mi van Torróval?

– Ó, remekül van. Nem rég nevezték ki a palotai őrség főparancsnokának. És képzeld, a fia is katona lett. Persze Torro nagyon félti, ugyanis a kölyök csatába akar vonulni persze, ha lesz háború.

– Ennek örülök. És annak is, hogy a te sorod is ilyen jól megy.

– Igen megyeget, bár ez a háború úgy kellett, mint púp a hátamra. Remélem, a szomszéd király jobb belátásra tér, és kész lesz kompromisszumot kötni.

– Reméljük, így lesz.

– Öregem, ha tudnád, mikről maradtál le. Pont miután ti elmentetek, hatalmas botrány tőrt ki.

– Botrány? – Solto önkéntelenül is összerezzent, és máris jobban kezdett figyelni a férfi szavaira.

– Bizony, arra még te is biztos emlékszel, hogy miután a királynő halott gyereket hozott a világra, hetekre ágynak esett.

– Igen, emlékszem. És?

– Hetekig nyomta az ágyat, majd miután kicsit jobban lett, állítólag neki esett a férjének, hogy már pedig ő tisztán emlékszik, hogy hallotta felsírni a babát. Aztán valahonnan előkerült egy szobalány, aki állítólag hallotta, ahogy a király parancsot ad Torrónak, hogy ölje meg a kis herceget. Mert ugye a király nem akart megkockáztatni egy estleges testvérháborút. Hú, nagy botrány volt.

– És aztán mi történt?

– Szép lassan minden elcsendesedett. A királynő belenyugodott, hogy fáradságában hallucinálta az egészet, a szobalány meg… eltűnt. Torro meg persze mindent tagad. De a kérdés akkor is fönnáll. Vajon tényleg megölette a király a saját gyerekét, vagy lehet, hogy valaki megmentette? Nagyon gyanús öregem, nagyon gyanús.

– És ezt mégis, honnan veszik? Mármint, hogy a gyerek még mindig életben van?

– Ja, tényleg ezt nem mondtam. Valami gazember fölásta a kis herceg sírját, és képzeld a sír üres volt. Na, ehhez mit szólsz?

– Hát… – Solto hirtelen nem is tudta mit mondjon. Az új hírek teljesen megbénították. Szerencsére Simonnak nincs annyi esze, hogy meglássa az összefüggést a kis herceg megmenekülése és az ő eltűnése között. Milyen jó, hogy Will nincs itt…

 

Will szomorúan, lehorgasztott fejjel battyogott apja szekerének irányába. Porres atya jól leteremtette. Az idős falusi pap talán még az apjánál is szigorúbban bánt vele. Először el kellett mondania három Miatyánkot, aztán az atya szikrázó szemekkel a piactér felé irányította.

– Most azonnal menj, és keresd meg apádat, fiam, és kérj bocsánatot. Szégyelld magad, anyád már biztos halálra aggódja magát.

– Igen, atyám – morogta Will, majd elindult megkeresni az apját. Azt hátulról sajnos nem láthatta, hogy apja épp valami mással van elfoglalva, vagy inkább valaki mással.

– Jó napot, apa. Tudom, hogy most nagyon haragszol rám, és igazad is van, de te és anya olyan igazságtalanok voltatok velem és én…

– Will! Te meg mit keresel itt? – Will csak ekkor nézett fel. Arra számított, hogy apja egyedül lesz esetleg egy ismerőssel, de hogy a katonák parancsnokával! Ráadásul apja olyan rémülten nézett, mintha csak azt mondta volna az előbb, hogy megölt valakit. Will zavartan válaszolt.

– Én csak… sajnálom apa. Én csak nagyon el akartam jönni…

– Nocsak Solto! Csak nem, van egy fiad is? Ezek szerint tényleg megérte ideköltöznötök. Emlékszem mennyire szerettetek volna egy gyereket.

– Igen, tényleg így van. Simon, hagy mutassam be a fiamat Williamet.

– Nagyon örülök – biccentett Simon, még mindig vigyorogva. Will kicsit megszeppenve viszonozta az üdvözlést, de Simon már ismét Soltóhoz fordult.

– Nagyon jól sikerült gyerek, Solto. És szerencsére az anyjára ütött. Mennyi idős?

– Tizenöt – felelte gondolkodás nélkül Solto. Esze ágában sem volt megmondani Will igazi korát. Az szinte maga lenne a beismerő vallomás.

– De apa – Willről azonban elfeledkezett. Fia értetlen tekintettel nézett rá. – Apa, a múlt hónapban múltam tizenhat.

– Enyje Solto, mégis milyen apa vagy te? Még a saját fiad születésnapját is elfelejted? – nevetett föl Simon. – De most már mennem kell. Össze kell szednem a kölyköket, még rengeteg dolgunk van. Isten veled Solto– nyújtott kezet a férfi, Solto elfogadta.

– Isten veled. Sok sikert a továbbiakban.

– Köszönöm! – ezzel Simon biccentett, és továbbállt. Solto pedig végre ki merte engedni a levegőt. Milyen szerencse, hogy Simont nem az eszéért vették fel katonának. Talán nem lesz semmi baj. Úgy tűnik, nem jutott el a tudatáig, hogy Will ugyanabban a hónapban született, mint a herceg. Ami nem is véletlen. Will azonban semmit sem értett.

– Ki volt ez az ember? – kérdezte kíváncsian.

– Egy ismerősöm – felelte kurtán Solto, majd szikrázó szemekkel fordult fiához. – Mi a fenét keresel itt?! Megmondtam, hogy maradj otthon!

– Tudom, csak… be akartam bizonyítani, hogy megbízhatsz bennem, és nem állok be katonának.

– Hát ezzel a húzással tényleg bebizonyítottad, hogy megbízható vagy. Anyád már biztos beleőrült az idegeskedésbe.

– Sajnálom.

– Mindegy… Most menj el Porres atyához. Én még eladom ezt a pár dolgot, és megyek érted.

– Ne segítsek?

– Kérlek, Will, fogadj szót, és menj Porres atyához.

– Rendben – bólintott Will, majd kedvetlenül indult vissza a templomba, de apja előtte még megragadta a karját, és visszahúzta.

– Will, ugye tudod, hogy mindazt, amit anyád és én teszünk, azt csakis érted tesszük. Mert nagyon szeretünk. Ugye megérted ezt?

– Igen apa – felelte Will komolyan. – De ugye te is megérted, hogy már nem vagyok gyerek. Tudok vigyázni magamra.

– Igen tudom… csak most az egyszer hallgass még rám, rendben?

– Igen.

Ezzel Will visszaindult a templomba. Solto pedig csak remélhette, hogy ennyivel megúszták a mai napot. Valami különös rossz érzés kezdett úrrá lenni a lelkén, és olyan érzése volt, hogy ma még történni fog valami. És milyen igaza volt…

BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK MINDENKINEK!