2016. november 27., vasárnap

A herceg III. rész 10. fejezet


Másnap reggel Will teljesen szokványos napra készült. Leszámítva persze a Daniellel való találkozást. Mert attól bizony nagyon félt. Remélhetőleg Daniel megelégszik azzal az egyszerű magyarázattal, hogy hirtelen rosszul lett, és nagyon szégyellte magát, ezért rohant úgy el. Aztán majd kitalálja, hogy mihez kezdjen. De ahhoz képest, hogy milyen nyugodt napnak indult ez a mai, mikor Will a többi mosogatófiúval együtt reggel megérkezett a konyhára, az udvarban egy felbőszült, dühösen ordítozó Mr. Morgant talált, és egy láthatóan kissé spicces, töpörödött emberkét, aki még mentegetőzni is alig tudott, annyira akadozott a nyelve.
– Úgy látom, Jo, megint a kocsmában töltötte a vasárnap estét – nevetett fel a Will mellett álló egyik fiú.
– Ki ez a Jo? – kérdezte kíváncsian Will.
– Ő szokta szállítania a nyersanyagokat ide a konyhára. De az utóbbi időben hát… te is láthatod, nem épp a legmegbízhatóbb.
– Mr. Morgannek már rég ki kellett volna rúgnia – vélte egy másik.
– Miért nem tette?
– Nehéz lenne helyette valaki mást találni. Erre a munkára olyan ember kell, aki jól tud számolni. Tudod, a kifizetések miatt.
– Igen, értem.
– Elég volt a locsogásból, fiúk! – a beszélgetést Loretta szigorú hangja szakította félbe. – Indulás dolgozni!
Így Will a többiekkel együtt indult a konyhába.
– Will! Gyere ide! – Mr. Morgan dühös hangja úgy hasított végig a levegőn, mintha most Willt akarná jól helybenhagyni. Will persze tudta, hogy ez butaság, hisz nem csinált semmi rosszat, mégis kicsit remegő tagokkal lépett a férfi elé.
– Igen, Mr. Morgan?
– Munka után légy szíves menj haza, és mondd meg Marynek, hogy csak későn érek haza, ne várjatok meg a vacsorával.
– Rendben van. De megkérdezhetem, hogy miért?
– Mert egyeseket nem lehet megbízni semmivel! – csattant fel dühösen a férfi szikrázó szemeit a fal mellett kuporgó Jora szegezve. A férfi italtól vöröslő arcán azonban a megbánás legcsekélyebb jele sem látszott.
– Megmondtam, uram, HUK!... hogy elmegyek HUK! az áruért… HUK!
– Nem mész te sehová! Látom már, hogy ezt is nekem kell elintéznem, megint!
– Hátha HUK!... így akarja…
– Igen, így akarom! Most pedig kotródj innen!
– Jól van, már itt sem vagyok HUK! – tápászkodott fel a férfi, és ingatag lábain a kijárat felé indult. – Még ilyet, egyesek HUK! képtelenek értékelni HUK! más kemény munkáját… HUK!
– Semmirekellő! – morogta Mr. Morgan a távolodó alakot figyelve. – Emiatt az iszákos félnótás miatt megint nekem kell elmennem az áruért. A konyhát meg itt kell hagynom felügyelet nélkül.
– Mr. Morgan… – szólalt meg tétován Will. – Én szívesen elmegyek az áruért, ha megmondja hova kell mennem.
– Ez nagyon kedves tőled, de ez komoly munka. Mikor átveszed az árut, ellenőrizned kell, hogy minden megvan-e, aztán a pénz kezelése… a gazdák szeretik „véletlenül” elszámolni az áru mennyiségét. A lényeg, hogy jól kell tudni számolni.
– Én tudok számolni – mondta Will.
– Tényleg? Hol tanultad?
– Még régen tanultam a… a falum papjától.
– Értem… de gondolod, hogy odatalálnál?
– Ha elmondja, hogy hova kell mennem, akkor igen.
 – Hát… nem is tudom… – Ha Morgan őszinte akart lenni magával, nagyon tetszett neki az ötlet. Így nem kellene itt hagynia egész napra a konyhát, de Will olyan tapasztalatlan… Nem arról van szó, hogy nem bízik benne. Messze a legmegbízhatóbb fiú, akit valaha ismert. De a gazdák, akiktől a nyersanyagot szokták beszerezni, nagyon ravaszak. Biztos ki fogják használni, ha alkalmuk lesz rá. Bár ez nem jelentene túl nagy változatosságot. Jot is folyton átverik.
– Mr. Morgan, ha valamit elrontok, akkor vonja le nyugodtan a fizetésemből.
– Arra semmi szükség, de legyen. Elmehetsz az áruért. Gyere, elmondom, mit kell tenned. Will bólintott, és követte Mr. Morgant a szekérhez, ami az udvar közepén állt.
 
Miközben Mr. Morganre várt, aki a nyersanyagok listáját és a pénzt hozta neki, a szekér mellett Will érdeklődve figyelte, hogy nem ő az egyetlen, aki ma útra készülődik. Az udvar túloldalán egy az övénél sokkal szebb hintó elé is épp két éjfekete lovat fogtak be. A hintó mellett egy idős és egy fiatal nő állt. A fiatalabbik szürke utazóköpenyt viselt, nyílván ő utazott el valahova. Az már biztos, hogy nagyon szép volt. Még nem is igazán lehetett nőnek nevezni. Még Willnél is fiatalabbnak tűnt, talán tizenöt-tizenhat évesnek. A haja olyan szőke volt, amilyet Will még sose látott. A reggeli napfényben az arany minden árnyalatát meg lehetett találni benne. Szemei kékek voltak, mint a folyó vize. Az arca pedig olyan bájos, amilyennek Will az angyalokét képzelte. A lány még pár percet beszélgetett az idősebb, igen nagytekintélyű nővel, majd beszállt a hintóba, és a kocsissal együtt útnak indult. De nem a hátsó kapun, hanem az elülső díszes főkapun. Úgy tűnik, az előkelőségeknek az jár. Pont abban a percben, mikor elhajtott Mr. Morgan is megjelent. Kicsit bosszankodva nézett a díszes hintó után.
– Remek, a főudvarhölgy is pont most küld valakit a műhelybe.
– Milyen műhelybe?
– A textilkészítő műhelybe. Ahol a királyné ruháihoz készítik az anyagokat. A főudvarhölgy általában egy fiatal udvarhölgyet szokott elküldeni az anyagokért.
– És ez miért baj?
– Bajnak nem baj, csak épp a műhely pont arra van, amerre mi is beszerezzük a nyersanyagokat. És tapasztalatom szerint, ha keresztezzük egymás útját, az sose vezet jóra.
– Ezt hogy érti?
– Maradjunk abban, hogy vannak ők és vagyunk mi. Érthető?
– Igen, értem. De akkor is… az a lány nagyon szép volt…
– A szépség nem mindig társul jósággal. Ezt még meg kell tanulnod.
Will erre inkább nem felelt semmit. Nem akarta megbántani Mr. Morgant, de az utolsó kijelentésével nem tudott egyetérteni. El se tudta képzelni, hogy az az angyalian szép lány gonosz legyen. Nem, az nem lehet.
 
A nap sokkal gyorsabban telt el, mint ahogy azt Will szerette volna. Jó érzés volt egy kicsit távol lenni a várostól, a fullasztó konyháról már nem is beszélve. A birtokokat, ahonnan az árut kellett beszereznie, könnyedén megtalálta. És ahogy Mr. Morgan előre figyelmeztette, a birtok gazdái nem épp a tisztességes fajtából valók voltak. Will több helyen is kevesebb árut talált, mint amennyit rendeltek. A fiú szerencsére elégszer látta már az apját alkudni, így pontosan tudta mit kell tennie. A végén a pontos mennyiséggel és annyi kifizetéssel, amennyit az éppen aktuális gazda megérdemelt, távozott. Az öreg gazdáknak persze egyáltalán nem tetszett az új módi.
– Jo mikor jön vissza? – kérdezte az egyikük.
– Lehet, hogy soha. Főleg, ha továbbra is ilyen gyakorisággal látogatja a kocsmákat– búcsúzott a morcos képű férfitól vidáman Will.
A visszafelé úton azonban Will egyre nagyobb aggodalommal figyelte a feje fölött gyülekező felhőket. Reggel, mikor elindult, az ég még kristálytiszta volt, most azonban egyre csak gyülekeztek a fekete viharfelhők.
– Igyekeznem kell, különben elázik az áru.
Megpattintotta az ostort, és a ló máris gyorsabb iramban szedte a lábait. A város azonban még mindig nagyon messze volt. Nem sokára az orkán erejű szél is feltámadt. Will már épp azon gondolkozott, hogy keres egy védett helyet, és ott megvárja a vihar végét, mikor hirtelen a lova megtorpant a szekér előtt. A szekér erre akkorát rándult, hogy Will kis híján lebucskázott róla. De a ló nem véletlenül állt meg. Közvetlenül előttük a kanyarban az a hintó állt, amit Will reggel látott elmenni. Will már messziről látta, hogy az egyik hátsó kerék eltört, a lovak is eltűntek. Sehol senki… Will önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt, miközben lemászott a bakról. Vajon mi történhetett azzal a szép szőke lánnyal?
– Hahó! Van itt valaki?
– Ki az? – szólt ki a hintó mögül egy halk hang.
Will gyorsan megkerülte a hintót, és ott egy sziklán kuporogva találta meg őt. Így közelről még szebb volt, mint akkor ott az udvarban. Még így is, hogy kék szemeiből gyanakvás és némi félelem sugárzott.
– Minden rendben? – kérdezte a fiú kedvesen.
– Igen, köszönöm – bólintott a lány azzal a furcsa fensőbbségességgel, ami a gazdagokat általában jellemezte. De a szemében csillogó félelmet nem tudta elrejteni. Will nem is csodálkozott ezen. Itt van szegény egyedül a semmi közepén. Nem csoda, hogy fél.
– Mi történt?
– Semmi különös, a kocsisom és a kíséretem perceken belül megérkezhet.
Ez aztán jó nagy hazugság volt, gondolta Will, ráadásul elég átlátszó.
– Tudom, hogy egyedül van a kocsissal. Én is a palotából jövök.
– Tényleg?
– Igen, a konyhának viszem a nyersanyagokat – intett a fejével a szekér felé.
– Akkor jó – mondta a lány, már sokkal nyugodtabb hangon. – A kanyarban kitört a hintó egyik kereke. A kocsis kikötötte a lovakat, és elment a közeli tanyára segítséget hívni. Azt mondta, várjam meg itt.
– És itt hagyta magát egyedül? – Will teljesen fölháborodott. Hogy lehet egy fiatal lányt itt hagyni a senki földjén teljesen egyedül? Mégis miféle ember képes ilyesmire?
– Igen, de én tudok vigyázni magamra – szegte fel a fejét gőgösen a lány. Úgy tűnt, személyes sértésnek vette Will aggódását. – És biztos vagyok benne, hogy a kocsisom hamarosan visszaér. Úgyhogy nyugodtan menjen csak tovább!
Willnek azonban esze ágában sem volt továbbmenni. Már csak azért sem, mert a hűvös szél és a fejük fölött cikázó villámlás is a legrosszabb félelmét igazolta be. Mindjárt leszakad az ég.
– Vihar közeledik – mondta ki hangosan is. – Be kéne húzódnunk valami védett helyre.
– Először is mi semmit sem csinálunk – felelte a lány felháborodva, levetkőzve addigi udvarias modorát –, másodszor én nem mozdulok innen, te csak csinálj, amit akarsz.
Willnek ekkor jutott eszébe először a Mr. Morgannel folytatott reggeli beszélgetése. Lehet, hogy mégsem volt olyan nagy butaság, amit a szépségről és a jó természetről mondott… Az már biztos, hogy ez a lány szörnyen makacs. De akárhogy is, az árut nem hagyhatja elázni. Valamit sürgősen ki kell találnia. Félelmét pedig csak igazolta az a néhány esőcsepp, ami ezután szemerkélni kezdett. Ekkor szerencsére meglátott valami bíztatót. Nem messze tőlük egy nagy tölgyfa mögött egy elhagyatott istálló állt. Tökéletes menedéknek tűnt. De nagyon úgy fest, ezt a lányt semmivel sem tudja rávenni, hogy jöjjön el vele oda. Kényszeríteni meg mégse kényszerítheti. A legfontosabb most az, hogy az árut biztonságba helyezze.
– Ahogy gondolja, kisasszony – mondta végül. – Én mindenesetre bemegyek abba az istállóba.
És így is tett. Az eső már rendesen zuhogott mire Will bevezette a lovat és a szekeret. Ha más nem is, legalább az áru biztonságban volt. Mr. Morgan biztos meg fogja érteni, hogy késik. Az esőben csak elázna minden, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor az utak is veszélyesek. Már csak amiatt a buta lány miatt kell aggódnia. Fel sem foghatta, hogy lehet valaki ennyire makacs. Will már épp fordult volna, hogy visszamegy érte, és ha kell, ott fog mellette szobrozni egész éjjel, mikor legnagyobb meglepetésére egy köpenybe bugyolált alak lépett be az istálló ajtaján. Egyetlen szó nélkül vonult be, és telepedett le az egyik szalmabálára. Will önkéntelenül is elmosolyodott. Mintha csak ő tenne szívességet nekem– gondolta. De jobbnak látta nem szólni. Inkább körbejárt a pajtában, és becsukta az ablaktáblákat. Odakint már orkánerejűvé erősödött a szél. Az eső pedig úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Az égen egymást érték a villámok. Will még soha életében nem látott ekkora vihart. A hőmérséklet is érezhetően lecsökkent. Will lopva a sarokban kuporgó lányra pillantott, aki csendben vacogott. A fiú szerencsére az egyik sarokban talált tüzelőt, így gyorsan tüzet rakott. Néhány perc múlva a romos istállóban kellemes meleg áradt szét. Will is a tűz mellé kuporodott, de olyan szögben, hogy szemmel tudja tartani a szekeret. Sose lehet tudni, miféle emberek járnak odakint a viharban… A fiatal udvarhölgy is jólesően húzódott közelebb a tűzhöz. Will nem is várta, hogy megköszönje. Ez a hosszú hallgatás viszont kifejezetten bosszantotta.
– Sikerült beszerezni az anyagokat? – kérdezte végül. A lány meglepetten nézett rá.
– Anyagokat?
– Hát a textilműhelybe ment, nem? A királyné ruhaanyagjaiért.
– Igen, odamentem. De még nem készültek el, néhány hét múlva kell visszamennem.
– Remélem, az az út szerencsésebb lesz.
A lány erre már nem felelt. Csak megvetően felmordult. Will pedig egyre dühösebb lett.
– Ahhoz képest, hogy udvarhölgy, maga nem valami kedves.
– Tessék?!
– Mindig úgy képzeltem, hogy az udvarhölgyek mindig kedvesek és mosolygósak. Ehhez képest maga olyan, mint egy tüskebokor.
– Mégis mi okom lenne mosolyogni?! Itt kell töltenem az egész éjszakát egy koszos, büdös istállóban egy vadidegennel, akinek úgy tűnik kényszeres beszélhetnéke van!
– Lehetne rosszabb is. Például ha lyukas lenne a tető – nevetett fel Will, de a lány komor arcát látva ő is komolyabban folytatta. – Egyébként csak azért beszélek, hogy eltereljem a figyelmét. Láthatóan nem nagyon szereti a vihart.
Ezt már akkor észrevette, mikor először megemlítette, hogy vihar lesz. A lány már a vihar szónak az említésére is rémülten rezzent össze. És most is a zivatar alatt kifejezetten nyugtalannak tűnt. Will egyáltalán nem nézte le ezért. Ő sem szerette a viharokat azóta a bizonyos éjszaka óta… A lány azonban ismét gőgösen felszegte a fejét.
– Csak a kisgyerekek félnek a vihartól.
– Én nem szeretem a viharokat. A szüleim egy ilyen éjszakán haltak meg.
Will nem is értette miért mondta ezt el. A lányt biztos nem érdekli. Azonban meglepetésére a lány arcáról most először tűnt el az a fensőbbséges arckifejezés.
– Meghaltak?
– Igen, két évvel ezelőtt.
– Mind a ketten egyszerre?
– Igen.
– Betegek voltak?
– Nem… tűzben. Kigyulladt a házunk. – Ez végül is igaz volt, így Will nem is érezte olyan rosszul magát a hazugság miatt. Azt azonban örömmel látta, hogy a lány szemei végre megtelnek érzelemmel. Talán sajnálattal? Pár percig egyikük sem szólalt meg. Majd a lány nagyon halkan ezt mondta:
– Az én apám is… egy ilyen viharban halt meg.
Will meglepetten nézett a lány szomorú szemébe. Erre aztán nem számított.
– Nagyon sajnálom. Megkérdezhetem hogyan történt?
– Öt évvel ezelőtt nagyon esős volt a tavasz, és a birtokunk tava megduzzadt annyira, hogy végül a gátja átszakadt. Az apám a legnagyobb vihar idején kilovagolt, hogy segítsen a munkásoknak, de a sáros úton a lova felbukott és… ő a nyakát szegte.
– Ez szörnyű… – mondta őszinte sajnálattal a fiú. – És az édesanyja?
– Az anyámat apa halála után csak az érdekelte, hogy kifizesse az adósságokat, amiket az apám felhalmozott. Anyámnak szinte a rögeszméjévé vált, hogy megtartsa a régi kényelmes életét. Ennek érdekében az apám halála utáni évben mindkét nővéremet férjhez adta egy-egy gazdag báróhoz. Abban reménykedett, hogy a kedves vejei majd kifizetik az adósságot, de sajnos csalódnia kellett. A báró urak ugyanis eléggé szűkmarkúak. Ezután küldött engem ide az udvarba. Az összes jövedelmemet neki kell adnom. Meg persze… folyton reménykedik…– az utolsó szavakat olyan maró gúnnyal ejtette ki, hogy Will önkéntelenül is felkapta a fejét.
– Reménykedik? Miben?
– Hát, hogy a herceg engem vesz feleségül.
– A herceg? De mégis miért…
– Minden fiatal udvarhölgy ebben reménykedik. Csak van, aki beismeri, és van, aki nem.
– Maga is reménykedik?
– Szerintem a herceg okosabb annál, hogy egy egyszerű kis udvarhölgyet vegyen feleségül. Biztos igaz a pletyka.
– Pletyka?
– A hercegről és a szomszédos ország hercegnőjéről.
Will értetlen arcát látva, a lány csodálkozó hangon folytatta:
– Te nem is hallottad? Azt hittem mindenki tudja.
– Csak néhány napja dolgozom a királyi konyhán. Mr. Morgan pedig nem szereti a pletykálást.
– Mr. Morgan ő…
– A konyha vezetője. Nagyon jó ember, csak egy kicsit szigorú.
– A főudvarhölgy is ilyen, bár ő inkább csak szigorú. De lehet, hogy csak azért, mert engem egyáltalán nem kedvel.
– Túl sok rosszat feltételez az emberekről.
– Én nem…
– Inkább meséljen, mit pletykálnak a hercegről? – vágott közbe békítően Will. Nem akart újabb vitát. És úgy tűnt, a lány sem vágyik rá, mert szívesen válaszolt.
– Hát, néhány hete kezdték el beszélni, hogy Henry herceg állítólag már hónapok óta levelezik a szomszédos ország királyának lányával.
– Aki ellen a király hadba akar vonulni?
– Igen, a levelezés állítólag arról folyik, hogy hogyan lehetne véget vetni az évek óta tartó háborúknak.
 – Ez nagyon érdekes. Kíváncsi lennék, mit találtak ki.
– Na vajon? – A lány most először mosolyodott el, és így olyan szép volt, hogy Will szíve rögtön hevesebben kezdett el verni.
– Ezt a helyzetet csak egyféleképpen lehet megoldani. Házassággal.
– Ah, értem. Ez okos ötlet. Így a háborúnak nem lenne semmi értelme. Mindenki örülne neki.
– Igen, mindenki…
Volt azonban a lány hangjában valami, ami pont az ellenkezőjét sejtette. De Will nem firtatta. Ő meg volt róla győződve, hogy így van, hisz ki ne örülne a békének? Ha nem kéne több embernek meghalnia. Mint Johnatannak…
– Egyébként… – szólalt meg ismét a lány. Will mintha kis zavart vélt volna felfedezni a hangjában. – Még nem is mondtad, hogy… hogy hívnak.
A fiú jólesően elmosolyodott.
– Will vagyok – mondta. – Will Smith. És maga?
– Elizabeth Laurence.
– Gondolom senki se szokta Bethie-nek szólítani.
– Nem, nem szokott. Illetve… apám hívott így még régen – tette hozzá tétován Elizabeth. – De te hívhatsz Bethie-nek, ha akarsz.
Will viszont hevesen megrázta a fejét.
– Nem, az nem lenne helyénvaló.
– Helyénvaló?
– Igen, hisz maga mégis csak udvarhölgy.
– Ez eddig nem túlzottan zavart. Az talán helyénvaló volt, mikor tüskebokornak neveztél?
– Azt csak pillanatnyi ingerültségemben mondtam. És sajnálom, ha megbántottam vele.
– Nem bántottál meg, csak… furcsa, mert én még soha… soha nem beszéltem ezekről a dolgokról, amiket neked elmondtam.
– Én nem adom tovább, ha esetleg ez aggasztaná.
– Nem aggaszt. Csak azt akarom mondani, hogy jó volt beszélgetni. Ennyi.
A lány egészen belepirult a mondottakba, Willnek viszont nagyon jólesett minden egyes szó.
– Örülök neki – mondta őszinte mosollyal, majd fölállt és az egyik ablakhoz lépett, egy kicsit félre húzta az ablaktáblát. Odakint még mindig esett.
– Nem akar elállni – mondta a fiú, majd visszacsukta az ablaktáblát. – Ha gondolja, feküdjön le, úgy néz ki, itt leszünk egész éjjel.
– Te nem fekszel le?
– Nem, nekem vigyáznom kell az árura.
– Akkor én is fennmaradok veled.
– Hisz már most alig tudja nyitva tartani a szemét – nevetett fel Will. Igaza volt, bár ezt Elizabeth soha sem vallotta volna be magának.
– Jól van, de csak egy órácskát alszom.
– Ahogy gondolja, azt hiszem, van nálam egy pokróc – lépett a szekérhez Will, és a legalján meg is találta a keresett anyagot, majd odanyújtotta Elizabethnek. A lány betakarózott, és a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett a szalmán. Néhány perc múlva már mélyen aludt. Will pedig az este további részét azzal töltötte, hogy az alvó lány bájos arcában gyönyörködött.

2016. november 18., péntek

TOP 5 inspiráló karakter


Ha valaki író akar lenni az első számú szabály, hogy olvass, olvass, és ha van egy kis időd, akkor olvass. Nem csak fejleszti a szókincset, de remek leírás ötleteket is találhatsz (például nekem sose jutott volna eszembe a párizsi Notre Dame-ot egy szürke elefánthoz hasonlítani, amelyre a telihold majom módjára mászik fel J ). Ezeken kívül nagyszerű karakterekkel is találkozhatunk, akikkel azonosulni tudunk, vagy épp példaképnek tekinthetjük őket.

Azonban mióta komolyabban igyekszem foglalkozni az írással már más szemmel is figyelem őket. Méghozzá az egyediséget, különlegességet keresem, az olyan karaktereket, akikről olvasva azt kívánom: „Bárcsak az én fejemből pattantak volna ki”.

Ebben a bejegyzésemben tehát az én Top 5-ös karakter listámat hoztam el.

#5
Agatha Christie:
Poirot

Számomra nem is lenne lista egy lista a Krimi Nagyasszonya nélkül. Márpedig Poirot szerintem a valaha volt egyik legnagyszerűbb karakter, különösen a saját műfajában. Természetesen ott vannak az egyéb fenomenális nyomozó karakterek pl. Sherlock Holmes, Miss Marple (szintén A. Christie szereplője) stb.
De Poirot minden kétséget kizáróan a legegyedibb nyomozó, aki valaha író tollából született. Hiányzik belőle minden, amit egy szokványos rendőrrel kapcsolatban az eszünkbe jut: nem hord fegyvert, nincs benne az akció kellős közepében (vagyis a maga módján igen), nem nevezhető sem férfiasnak, sem állatiasan vonzónak. De mije van akkor?
Piperkőc személyisége, egyedi, kunkor bajsza és persze a szürkeállománya kis sejtjeit, amelyeket olyan nagy előszeretettel emleget.

Olvastál már Agatha Christie regényt? Nem? Akkor itt az ideje! Ajánlom a Gyilkosság az Orient Expresszen -t, nem bánja meg senki, aki a kezébe veszi. J

 
#4
Jennifer A. Nielsen: Hatalom trilógia
Sage:

A Hatalom trilógia egy új felfedezettem, még csak az első kötetnél tartok, de Sage karakterébe már most beleszerettem. Felüdülés látni egy olyan YA szereplőt, aki nem csak, hogy talpraesett, de hihetetlenül eszes is. Kezdetben Sage elég hétköznapi szereplőnek tűnt: szegény árva, aki mindig bajba keveredik, mindenkinek visszabeszél és emiatt természetesen igen szórakoztató is. Aztán ahogy halad előre a történet rájössz, hogy ez a fiú a legnagyobb stratéga, akivel valaha találkoztál. És ettől lesz igazán egyedi. Aztán persze jön a regény nagy csavarja, ami engem tényleg meglepett, mert az írónő tökéletesen vezette fel, bár kicsit haragudtam rá, hogy végig az orromnál fogva vezetett.

 
#3
George R.R. Martin: Trónok Harca
Tyrion Lannister

Leszögezném, a Trónok Harca nem a kedvenc könyvsorozatom. De az kétségtelen, hogy bővelkedik nagyszerűbbnél nagyszerűbb karakterekben. Talán ennek is köszönheti véget nem érő sikerét. A Trónok Harca remekül bemutatja, hogy a világ nem egyszerűen fekete vagy fehér. Nem osztható csak jóra és rosszra. Minden emberben megvan mindkét oldal. Cercei például az egyik legádázabb női karakter, mégis a gyerekei iránti mérhetetlen szeretetével melyik anya nem tudna azonosulni?
Az én kedvencem egyértelműen Tyrion. Egyrészről nagyszerű húzásnak tartom Martin részéről, hogy egy kisembert (a törpe szót nem szeretem, szerintem kifejezetten sértő megnevezés) tett meg az egyik főszereplőnek. A kisemberekkel szemben sokan előítéletesek még a mai napig is. Azt hiszik, a testi másságuk szellemi fogyatékossággal is jár, márpedig ez nem igaz. Tyrion is nagyszerű példa erre, hisz talán Vary és Kisujj mellett ő a legeszesebb karakter. Nem csak a tudományokban, hanem a harctéren is, gondoljunk csak a Fekete vízi csatára. Emellett ott van a nőcsábász vonása, amely szintén nem épp mindennapi jellemvonás. Ugyanakkor nagyon mély érzésű karakter hisz láthattuk, hogy a felszín alatt milyen sebezhető és mennyire vágyik a szerelemre.

Nálam egyértelműen ő a No.1 Trónok Harca karakter.


#2
Margaret Mitchell: Elfújta a szél
Scarlett O’Hara:

Scarlett… Az egyetlen női karakter a listámon, de az biztos, hogy ő a legméltóbb erre a „megtiszteltetésre”. Nem tudom, az Elfújta a szél mennyire kedvelt olvasmány manapság, én egy szerencsés véletlen folytán vettem kézbe (barátnőm beszélt rá, aki képes mindenévben 2X elolvasni, annyira imádja), de nem bántam meg. Ha valaki az Elfújta a szélről hall vagy látja a filmet első körben biztos egy nyálas, szerelmes regényre asszociál, pedig az Elfújta a szél jóval több annál. Scarlett minden csak nem egy szerelmes, megmentésre váró, kis fruska. Hihetetlenül erős, magabiztos és önző nő. Olyan, aki képes bármin és bárkin átgázolni (ahogy regényben ezt jó párszor meg is teszi), csakhogy túléljen. A regény az amerikai polgárháborút és az azt követő nehéz éveket mutatja be a déli államok szemszögéből. Scarlett úgy lóg ki ebből a közegből, akár a fehér holló. Egy olyan világban képes talpon maradni, ahol az emberek reményvesztettek, elkeseredettek és felemésztette őket a háború és addigi világuk teljes felborulása. Ezeket figyelembe véve Scarlett még inkább tiszteletre méltó. A karakter különlegességét pedig csak erősíti ellenpontja Melanie, aki Scarlett tökéletes ellentétje. Jószívű, naiv, és csak a jót feltételezi az emberekről. Nem mondom, hogy ő kevésbé értékes szereplő, mert határozottan nem az, de érdemes ennek a két nőnek az életútját végiggondolni. Mintha a valós világot vetnénk össze egy álomvilággal.


#1
Cassandra Clare: Végzet Ereklyéi sorozat
Magnus Bane:

Ezzel a választásommal tuti mindenkit megleptem, de hiába törtem a fejem, egyszerűen nem találtam Magnusnál szerethetőbb és nagyszerűbb karaktert! Már alig várom, hogy a drága Cassandra Clare végre befejezze a róla szóló felnőtt regényét. Égek a vágytól, hogy még többet és többet tudjak meg róla!
Egyszerűen mindent szeretek benne: először is ázsiai, ami már eleve különlegessé teszi. Másodszor boszorkánymester és halhatatlan. Szerintem nincs még egy regény, amely ilyen érdekesen boncolgatná a halhatatlanság kérdését. Különösen a Bane krónikák olvasása közben gondolkozik el az ember, hogy én mégis hogyan viselném el, ha sorra minden ember, akit megszerettem elsorvadna és meghalna mellettem? Sokan Magnust biztos felszínesnek gondolják, de ha egy kicsit belemélyedsz a karakterbe rögtön látni, hogy mindez csak látszat. Egy ilyen erős páncél nélkül mégis ki bírná elviselni mindazt, amin Magnus eddig keresztülment? Ugyanakkor hihetetlen, hogy ezek ellenére is még mindig képes kitárni a szívét és keresni a szerelmet (Malec <3 ). Végül ami a legkedvesebb nekem ebben a szereplőben: a humora. Most én is biztos felszínesnek tűnök, de nem érdekel. A nevetés a legegészségesebb dolog a világon, így nálam egy karakternél elengedhetetlen, hogy jókat tudjak szórakozni rajta vagy épp vele.

 
Ez volt tehát az én Top 5 karakter listám. Remélem tetszett.

Nektek ki a kedvenc karakteretek? Miért?

2016. november 13., vasárnap

A herceg III. rész 9. fejezet


Mikor Will kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, az a három Torro aggódó arca volt. Kellett pár perc mire tudatosult benne, hogy egy ágyban fekszik Torróék házában. Ebédeltek, aztán Torro elmesélte a barátja történetét, aki… Will olyan hirtelen pattant fel, hogy a Torro család rémülten hőkölt hátra.
– Will, jól vagy? – kérdezte aggódva Daniel.
– Igen, semmi bajom. Elnézést, hogy gondot okoztam.
– Ne butáskodj, nem okoztál gondot csak… megijedtünk – mondta halkan Mrs. Torro.
– Igen, elég rémisztő voltál, dobáltad magad meg mindenfélét kiabáltál…
– Kiabáltam? Miket mondtam?
– Hát igazából semmi különöset. Az apádat emlegetted – vont vállat Daniel.
Will megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tehát nem mondott semmi olyasmit, ami esetleg elárulhatja. Gyorsan talpra szökkent, bár Mr. és Mrs. Torrónak ez egyáltalán nem tetszett, de tudta, hogy most azonnal el kell mennie innen.
– Még egyszer elnézést, és köszönöm az ebédet. Viszontlátásra!
– Will, várj… – de a fiú már be is csukta maga mögött az ajtót.
– Ez meg mi volt?! – nézett értetlenül apjára Daniel. A férfi csak vállat vont. De egyben biztos volt. Will Smith valami különös titkot rejteget, és ő ki fogja deríteni, hogy mi az.

 
Will szinte futva tette meg az utat a Torro–háztól a templomig. A templom volt az egyetlen hely, ami eszébe jutott, ahová most mehetne. Át kell gondolnia az imént hallottakat. Jó alaposan. A templom szerencsére nyitva volt. És a fiú még nagyobb szerencséjére szinte teljesen üres. Csak egy idős néni imádkozott az oltár előtt, így Will anélkül, hogy bárki észrevette volna lekuporodott a legtávolabbi és legsötétebb sarokba.

Most mi a csudát csináljon? Azért jött ide a fővárosba, és azért tett meg mindent, hogy bekerüljön a királyi palotába, hogy kiderítse mi történt a szüleivel. Miért kellett olyan szörnyű módon meghalniuk? Erre most végre itt van az első nyom. Ennek örülnie kéne. Miért rémült akkor mégis halálra? Will persze tudta a választ. Megrémült, mert most vált bizonyossá, hogy a szüleinek valóban volt egy előző, egy a számára eddig ismeretlen életük. Egy életük, amiről ő semmit sem tudott, és amit a szülei gondosan titkoltak előle. Ráadásul az apja katona volt… Pont ő, aki egész kiskora óta azt tanította neki, hogy a katonaélet milyen szörnyű, és mennyi fájdalommal jár. Soha fel sem merült benne, hogy apja talán saját tapasztalatból beszélt. Aztán szép lassan Willnek egy másik gondolat is szöget ütött a fejében. Egy kép rémlett fel benne. Egészen idáig nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, de most… A vásár napja volt. Látta, hogy apja egy ismerősével beszélget. A katonák parancsnokával. Azzal az emberrel, aki később megölte. Akkor Willben fel sem merült a kérdés, hogy apja mégis honnan ismerhet egy katonát? Így persze már minden világos. Apja és az a parancsnok biztos együtt szolgáltak, vagy valami ilyesmi. A másik furcsa dolog, amennyire Will vissza tudott emlékezni, azon a bizonyos vásáron apja és Simon elég kedélyesen beszélgettek. Simont akkor még koránt sem találta olyan ellenségesnek, sőt még arra is emlékezett, hogyan viccelődött apján azzal, hogy az eltévesztette a születésnapját. Nem úgy tűnt, mint aki meg akarja ölni. De persze lehet, hogy ez csak a látszat volt. Apja legalábbis elég feszültnek látszott akkor. Lehetséges, hogy Simon a találkozás után jött rá valamire? Talán abból, amiről apjával beszélgettek. Bárcsak tudná mi volt az. Akkor talán közelebb kerülne a megoldáshoz. Mert amikor már ő is ott volt, csupa semmiségről folyt a szó. Ez nem valami érdekes.

Azonban volt egy másik emléke is. Egy emlék, amit igyekezett az agya legmélyebb zugába elrejteni, mert még a puszta gondolatától is kirázta a hideg. Amikor a raktárban töltött órák alatt Simon meglátogatta, és mindenfélét kérdezett tőle. A szülei nevét akarta tudni, meg hogy miért költöztek oda a faluba… Will emlékezett, hogy már akkor is nagyon furcsállta ezt a kérdést. Ő akkor őszintén megmondta, hogy azért, mert megörökölték a birtokot. A szülei ezt mondták neki, mikor kicsi volt. De a parancsnokot valamiért nem elégítette ki ez a válasz. És ha hozzáteszi azt, amit Torróéktól hallott: „Nem mondták el hova mennek, nem mondták el, hogy miért… csak elmentek.” A szülei tehát menekültek. Elmenekültek innen egy távoli kis faluba, a lehető legmesszebb a fővárostól. De mégis miért? Az okot még mindig homály fedi. De valakinek csak tudnia kell. De kinek? Torróék nyílván nem. Hisz Torro parancsnok maga mondta, hogy fogalma sincs róla, hogy legjobb barátja miért tűnt el. Talán megkérdezhetné Mr. Morgant. Ő is elég régóta van a palotában, hátha tud valamit. Abból baj nem lehet, ha megkérdezi. De ezek után… Fogalma sincs, mit tehetne még. A cél még mindig olyan távol volt tőle, mintha soha nem érhetné el.

Talán el kellene mondania Torróéknak…, el kellene mondania, hogy ő Wilson Solto fia, és hogy az apja meghalt. Hisz Torro a legjobb barátja volt. Talán együtt nagyobb eséllyel tudnák kideríteni, hogy mi történt akkor régen. De mi van akkor ha…, végül is Torro is katona. Simon is az volt. Akkor, két évvel ezelőtt, megfogadta, hogy soha többé nem fog megbízni egy katonában sem. Ráadásul Torróékat még alig ismeri. Igaz, hogy eddig nagyon kedvesek voltak vele, de ez könnyen megváltozhat. Nem, jobb, ha egyelőre nem mond nekik semmit. Később még mindig lesz rá lehetősége, ha majd jobban megismeri őket. Igen, így lesz helyes.

A kérdés már csak az, hogy fogja kimagyarázni Torróéknál a mai viselkedését. Mert biztos, hogy számon fogják kérni, miért hagyta faképnél őket csak úgy… csak ki kell találnia valami hihető magyarázatot… De ezen majd holnap gondolkozik. Mára elég volt.

2016. november 7., hétfő

Gimnázium vs. Démonok

Sziasztok!

Végetért az október, vagyis a blog "Melyik zeneszámból idéztem?" kihívása is befejeződött. Köszönöm mindenkinek a részvételt és az oldal látogatásokat! Elnézést kérek, hogy nem tudtam tartani magam a napi egy feladványhoz, de sajnos ez az október nem teljesen úgy alakult, ahogy terveztem.

Most azonban új érdekeséggel készültem. Nem rég két új regényen kezdtem el dolgozni, két teljesen különböző témában. Még nem tudom, mit hoz a jövő ennek a két történetnek, de szeretnék egy kis közvélemény kutatást indítani, hogy vajon melyik regény iránt lenne nagyobb érdeklődés.

Ahogy a bejegyzés címe is mutatja az egyik regény egy Gimnáziumban játszódna, pontosabban egy gimi 10 fős kórusa állnak a középpontban.

Míg a másik Budapest démon világába kalauzolna el minket egy lány szemszögén keresztül, aki egy olyan világba csöppen, amit egyáltalán nem ismer.

Mindkét történetből lentebb olvashattok egy-egy rövid részletet.

Köszönök szépen minden visszajelzést, akár komment formájában, akár egy "tetszik/nem tetszik" gomb megnyomásában. :)

Lássuk is a részleteket!

A KÓRUS


András

Az új gimnáziumoknak mindig kórház szaga van. Tóth Andrásnak ez volt az első gondolata, mikor átlépte a Szent András Gimnázium küszöbét. Szeptember elseje reggel hét óra ötven perc volt és bár a folyosók már tele voltak nevetgélő diákok seregével és idegesen rohangáló tanárokkal, a levegőben még mindig érződött a nyári nagytakarításnál használt vegyszerek szaga. András elhúzta az orrát. Gyűlölte ezt a tisztítószerszagot. Mindig a kórházakat jutatta eszébe, márpedig az anyja halála óta már a kórházak gondolatától is rosszul volt. Hogy elterelje a figyelmét gyorsan megnézte a bejárat mellé kifüggesztett terem beosztást. Eszerint a 10/B osztály tanterme a másodikon volt a kétszázhármas tanteremben. Az osztályfőnök valami Gáspár Ajtony volt. Hú, de gáz. Ilyen névvel biztos agyon cikizték az öreget, márpedig András tapasztalata szerint, ha egy tanárt sokat szívatták fiatalkorában, hajlamos volt kegyetlen bosszút állni a diákjain. Ez a nap már nem is lehetne pocsékabb. És hogy ezt megerősítse alig lépett el a táblától valaki olyan erővel lökte fel, hogy kis híján elejtette a hátizsákját.
– Vigyázz már, lúzer! – mordult rá nem épp kedvesen a magas, rocker srác. András már nyitotta volna a száját, hogy visszabeszéljen, de aztán meglátta a fiú tűzvörös haját, koponyás fülbevalóját, aztán tekintete továbbsiklott a metalica pólóra, szakadt farmerre és acélbetétes bakancsra. Ettől a látványtól azonnal elszállt a bátorsága és inkább visszacsukta a száját. Az idegen fiú gúnyosan elvigyorodott, majd eltűnt a diákok tömegében.
– Szép kis üdvözlő bizottság – jegyzete meg Dávid, aki mindeközben elmélyülten tanulmányozta a terembeosztást. András felsóhajtott. Öccse olyan közönyösen jegyzete ezt meg, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna, bár tény, hogy a lényegre tapintott. Ha a többi diák is ennek a srácnak a szintjén áll, András nagyon hamar fogja azt kívánni apja bárcsak visszautasította volna azt az állásajánlatot és maradtak volna Kaposváron. Ott is rühellte őket mindenki, de legalább már kiismerte a többieket. Itt most kezdheti elölről az egészet. Újabb embereket kell kiismernie, akik idővel ugyanúgy utálni fogják őt és az öccsét. Mert ők mások. Furák. Így volt ez Kaposváron és így lesz ez itt Szentendrén is, akármit is mondjon az apja.
***
Tóth Árpád csak a fiai érdekében cselekedett. Legalábbis ezt mondogatta megállás nélkül az utóbbi hónapokban András és Dávid előtt. Apjuk július közepén jelentette be, hogy állást ajánlottak neki a szentendrei néprajzi múzeumban, és ő úgy döntött elfogadja.
– Ez a mi nagy lehetőségünk – mondta a férfi. – Jót fog tenni a környezetváltozás. – Emlékezett, Dáviddal akkor az ősrégi családi kanapén ültek. András látta, ahogy Dávid hitetlenkedve felvonja a szemöldökét és rásandít. András sem hitt a környezetváltozás sikerében. Miért változna meg bármi, ha átköltöznek egy másik városba távol mindenkitől, akit valaha ismertek? Ott is ugyanúgy egy fura család lesznek, sőt még furábbak, mert Kaposváron már legalább megszokták őket.
A következő két hónap aztán úgy suhant el, mint egy látomás. A családi házat pillanatok alatt eladták és vásároltak helyette egy sokkal kisebb szentendrei ikerház egyik felét. Mint kiderült a főváros közeli településen jóval magasabbak az ingatlanárak, mint bárhol máshol az országban. Augusztus végén pedig bepakolták az összes ingóságukat a családi Volvóba és hátra sem nézve elhagyták addigi otthonukat.
Dávidon nem látszott különösebb megrendülés, András azonban úgy érezte mintha kiszakítottak volna belőle egy darabot. A gimiben nem voltak ugyan igazi barátai, de annyira rosszban sem volt senkivel, ráadásul a tanárait is szerette. Tanulmányi versenyekre járt és egyetemre akart menni, de most kezdheti elölről az egészet. És mi lesz, ha itt nem lesznek olyan jó tanárai? Ha nem készítik fel kellően az érettségire?
***
Még akkor is ezek a kérdések zakatoltak a fejében, mikor belépett az osztályterembe. Csak halványan érzékelte, hogy minden szem rá szegeződik, majd Dáviddal le is ültek a megmaradt két helyre a fal mellé. Dávid szokásához híven karba fonta a kezét és neki látott, hogy összeszámlálja a fal repedéseit. András elég jól ismerte az öccsét, hogy tudja így szokott viselkedni, ha zavarban van. Márpedig Dávid a nap nyolcvan százalékában zavartan érezte magát. András ezzel szemben érdeklődve nézett körbe. Aztán a tekintete rögtön meg is akadt a vörös hajú rocker srácon, aki az utolsó sorban ült, lábát hanyagul a padra téve, olyan ábrázottal mintha magasról tojna a világra. A többi diákkal ellentétben még a minimális ünneplő ruhával sem vesződött. A többi fiú és lány legalább fehér inget húzott, kivéve egy barna hajú lányt az első sorban, aki úgy festett, mint aki nem is tanévnyitóra, hanem az operába készülne. Fekete kiskosztümöt viselt egy fehér blézerrel, a haja feszes kontyban ült a feje tetején egy fehér virágos csattal. Tökéletesen egyenes háttal ült, ujjait összefonva pihentette a padon, mintha előre begyakorolta volna ezt a tökéletes, jó kislányos pózt.
Persze nem csak András bámult meg másokat, ő is időről időre kíváncsi tekintetekkel találkozott. De úgy látta, minél később ismerik meg új osztálytársai annál jobb.
Aztán pontban, mikor a teremben függő óra nagymutatója elérte a tizenkettes, a kismutatója pedig a nyolcas számot, kinyílt a terem ajtaja, és bevonult Gáspár Ajtony tanár úr. Olyan ábrázattal, hogy András biztos lehetett benne egy született diák gyilkossal van dolga.
 
Teki

Teleki Emőke sugárzó mosollyal lépett be a tanáriba. Még az sem zavarta, hogy ismét csak késve érkezett meg, hála Pannának, akit úgy kellett kirobbantania az ágyból az első tanítási napon. Jókedvét nem tudta letörni se lánya morgolódása a kötelező ünneplőruha miatt, se az a faragatlan szülő, aki ügyet sem véve a kiírásra, pofátlanul leparkolt a tanári parkolóban. Nem, az ő boldogságát semmi sem szeghette. Mert végre legyőzte Gáspár Ajtonyt! Három éve várt erre a napra, mióta megkapta a Szent András Gimnázium irodalom és nyelvtan tanári posztját. És ma végre eljött! Már alig várta a tanévnyitó ünnepséget, ahol Rezesi igazgatónő bejelenti a nagy hírt. Vajon mit szólnak majd a diákok? Hányan tartanak majd ki Ajtony mellett és hányan pártolnak át hozzá? 
– Milyen boldognak tűnsz, kolléga – jegyzete meg az igazgatónő, aki utolsóként még ott ült a tanári széles asztala mellett. Emőkét mindig is egy vén bagolyra emlékezette nagy, kerek szemüvegével, hegyes orrával, állával és terebélyes hátsójával.
– Az is vagyok – felelte, miközben bepakolt a szekrényébe. Örült, hogy sikerült lefogynia a nyáron, fekete kosztümje, amit az ünnepségeken viselt a válása óta már egyre jobban szorította, de hála a beiktatott edzéseknek és egészséges ételeknek régi ruhái már ismét úgy álltak rajta, ahogy kellett. A múlt tanévben a szigorú igazgatónő nem egyszer tett csípős megjegyzést a megjelenésére. Ma azonban Rezesi egy szót sem szólt, így már teljesen biztos lehetett a sikerében. Ennek ellenére az igazgatónő rosszallva ciccentett egyet, miközben felállt.
– Remélem, nem fogod megbánni – mondta. – Ajtony nem volt épp boldog, mikor előhozakodtál az ötleteddel.
– Az az ő baja. Ideje kicsit modernizálni ezt a helyet.
– Ez nem is kérdés. Félre ne értsd, én támogatlak. Ajtony azonban már több mint húsz éve dolgozik itt nálunk és sose szeretett osztozkodni.
– Tudom, de mégis mit tehetne? – vont válla Emőke, mire Rezesi sokatmondóan elmosolyodott.
– Tényleg nem tudod? Megnehezítheti az életedet, ehhez nagyon ért. – Majd a nő kivonult a tanáriból, magára hagyva a megszeppent tanárnőt. Úgy látszik, valami mégis képes volt elrontani a kedvét.
 
András

– Török Attila! Azonnal vedd le a lábad az asztalról! És ne hidd, hogy nem látom a pimasz vigyorodat! – Ez volt Gáspár Ajtony első mondata, mikor levágta az osztálynaplót a szerencsétlen tanári asztalra, ami hangosan nyekkent egyet, mikor a terebélyes tanár fél fenékkel felült rá. A vörös hajú rocker srác vigyorogva teljesítette ugyan a parancsot, de ezt olyan csigalassúsággal tette, hogy még egy lassított felvétel is beelőzte volna. András elámult a fiú bátorságán, ő ugyan még csak két perce ismerte új osztályfőnökét, de már most halálra rémült tőle. Gáspár Ajtony magas, pocakos férfi volt. Kopasz fejét már alig néhány fekete hajszál tarkította, arcát azonban dús szakáll fedte. Vizenyős, kék szemében olyan utálat tükröződött, amilyet ritkán látni. Ismét egy tanári mintapéldány – gondolta András.
Gáspár ezután névsorolvasást tartott. Közben minden névhez odalökött legalább egy csípős megjegyzést.
– Békés Adrienn, te még mindig itt vagy? Azt hittem a három bukásod tavaly végre elvette a kedved a tanulástól.
– Szántó Ádám, ha idén is rágógumit találok az asztalod alatt, megetetem veled az egészet. – Így nem csoda, hogy mire András nevéhez ért, a fiú már kis híján rosszul lett az idegességtől és a félelemtől.
– Tóth András – A férfi tekintete azonnal András és Dávid asztala felé rebbent, ahol András kissé remegő hangon jelezte, hogy jelen van. – Te vagy az egyik új fiú. Tóth Dávid a másik? – bökött a fejével Dávid felé, aki már a névsorolvasás kezdete óta lángra gyúlt arccal ült, de azért sikerült valahogy biccentenie, hogy igen ő a másik új fiú.
– Rokonok vagytok? – kérdezte Gáspár.
– Testvérek – felelte András felkészülve, hogy most aztán jól ki lesznek faggatva.
– Hogy a fenébe kerültetek egy osztályba? Nem úgy festetek, mintha ikrek lennétek. Melyikkőtök bukott tavaly?
– Egyikünk se! – kérte ki magának András. – Csak félév van köztünk, én év vesztes vagyok, így kerültünk egy évfolyamba. – A fiú szavai után az osztályban hangos pusmogás támadt. András igyekezett felkészülni erre, de ennek ellenére elég rosszul esett neki. Dávid pedig egyenesen úgy festett, mint aki elsüllyed szégyenében. Gáspár kérdőn felvonta a szemöldökét.
– Félév? Nem vagyok biológia tanár, de még én is úgy látom, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen.
– Mi… féltestvérek vagyunk. Az apánk közös, de az anyánk más. – Most már András arca is égett. Számított ezekre a kérdésekre, de nem az osztályfőnökétől. Általában a diákok faggatták őket ilyen pofátlanul, a tanárok félre hívták vagy nem is törődtek a furcsa helyzetükkel. De ez a Gáspár úgy meredt rájuk mintha valami látványosság pottyant volna az osztálytermébe. András válaszára gonoszul elvigyorodott, majd visszatért a névsorolvasáshoz. A többiek tekintete azonban még percekig úgy égette a fiú hátát, mint a tüzes acél.

(vége az első részletnek)
**********************************************************************************

A NYOLCADIK KÖR ÚRNŐJE

1. fejezet
Dezideráta

Ismét látta a fát. Dezi már hetek óta győzködte magát, hogy csak valami káprázat, de mikor ma ismét a szeme elé került, kénytelen volt beismerni, hogy nem őrült meg. Bár biztos közel állt hozzá. Hisz ki a fene látott már ezüstösen csillogó törzset és mély lila leveleket, amelyek még teljes szélcsendben is mintha hívogatva integetnének felé? Lehet, hogy a fa ott állt az út szélén, de az biztos, hogy nem volt mindennapi látvány. Dezi arra gondolt, mi lenne, ha megérintené? Már épp nyújtotta volna a kezét, hogy meg is tegye, mikor egy éles nyávogás kizökkentette kábulatából.
– Sátán! – Engedte le a kezét ingerülten a fiatal lány, majd elszakítva a tekintetét a különös fáról, a lába előtt ülő fekete macska felé fordult. Néha úgy érezte Sátán nem is háziállat, hanem egy felbérelt testtőr, akinek a feladata, hogy a nap huszonnégy órájában szemmel tartsa őt. Minden nap minden órájában a nyomában volt és nem úgy, mint Amanda a legjobb barátnője macskája, aki bújt és dorombolt, ha az ember ölbe vette, hanem mint egy kéretlen nagytestvér, aki megfosztotta a magánszférájától. De legalább karórára sem volt szüksége. A fekete kandúr olyan volt, mint egy konyhai időzítő. Bár hol is járt a lány, biztos lehetett benne, hogy pontban háromkor megjelenik, hogy hazakísérje. Dezi még vetett egy kíváncsi pillantást a furcsa növényre, majd a macska nyomában befordult a házuk felé vezető földútra. Nem is a macska miatt, hanem mert tudta az apja mennyire aggódik, ha akár csak egy percet is késik. Majd legközelebb alaposabban megfigyeli azt a fát, végül is nem szalad el, nem igaz?
Alig tíz perc séta után, már fel is tűnt az ismerős farmház mészszínű falai. Dezi és az apja a vidéki kisváros legszélén éltek. A legközelebbi szomszéd is majd húsz perc sétára volt innen, de Dezi apja, Adalbert mindig is nagyon magának való ember volt. A lány ma már megbékélt ezzel, bár soha sem titkolta, hogy már alig várja, hogy jövőre egyetemre mehessen és kipróbálja a nagyvárosi életet. Mondjuk Budapestre, vagy Debrecenbe. Majdnem tizenhét évesen egyáltalán nem örült, hogy a legtöbb buliból és társaságból kimaradt, de ennek ellenére a tornácos ház, az ablakokban függő muskátlik és a friss fa gyantaillata mindig is az otthont jelentették számára. Egy helyet, ahova jó volt visszatérni. Ezen a délutánon azonban valami idegen tolakodott be a jól ismert látványba. Dezi értetlenül vonta össze a szemöldökét. Egy fekete motor parkolt közvetlenül a bejárati ajtó előtt. Az idegen jármű még nem lett volna meglepő, apja ügyfelei elég gyakran fordultak meg náluk, de azok általában méretes utánfutókkal vagy kisteherautókkal érkeztek. Adalbert profi ács volt és már évek óta egyedi bútorok eladásából tartotta fent magát. Dezi imádta apja munkáit, az összes házban található bútort ő készítette a konyhai polcrendszertől kezdve a lány szobájának finomabb darabjaiig. De ez a motoros elég nyilvánvalóan nem bútort vásárolni jött. De akkor mit kereshet itt? Dezi apja műhelye felé fordult, ahonnan fény szűrődött ki. Tehát mégiscsak ügyfél lesz.
A lány csak vállat vont, majd Sátánnal beléptek a házba. Már majd éhen halt. A menza kaja megint ehetetlennek bizonyult a suliban. Így amint megszabadult a hátizsákjától és kabátjától, azonnal a konyha felé vette az irányt és nekilátott, hogy kifossza a kamrát. Apja azt hitte, nem tudja, hol dugdossa a lekvárt. A férfi már tudhatta volna, hogy az alsó polc hátsó sarka nem a legjobb rejtekhely. Dezi már épp sikeresen kihalászta volna a méretes bödönt, mikor a bejárati ajtó jellegzetes nyikorgása ütötte meg a fülét.
– Hálás vagyok, Adal. Remek munka, mint mindig.
– Majd akkor légy hálás, ha meglátod a számlámat.
– Jó is, hogy említed. Bíztam benne, hogy megegyezhetünk. Érdekes híresztelések jutottal el hozzám, amik téged is érdekelhetnek. – Dezi meglepetten lesett ki a kamra félig nyitott ajtaja mögül. Már állt volna fel, hogy magára hagyja apját az ügyfelével, ám ahogy meglátta az ismeretlen férfit, megfagyott ereiben a vér. Először azt hitte káprázik a szeme. Apja vendége egy magas, szálkás férfi volt, tépett szőkehaja finoman keretezte hosszúkás, csontos arcát. De nem is ez volt benne a különös, hanem fekete tussal kiemelt szeme, amely aranyszínben ragyogott, pupillája pedig enyhén hosszúkás alakot vett fel. Pont, mint egy sólyom szeme – gondolta Dezi. És ami még különösebb, hogy apját láthatóan nem döbbentette meg a férfi nem hétköznapi külseje, sőt úgy festett, régóta ismerhetik egymást, pedig Dezi biztos volt benne, hogy ez az alak még sosem járt náluk.
– Miért érdekelne engem bármi, ami a fővárosban történik? – kérdezte Adalbert, miközben kávét töltött ki mindkettőjüknek. – Különben is, Nagy péntek közeledtével minden évben vadabbnál vadabb pletykák kelnek szárnyra.
– Igaz, de ezúttal meglehetősen biztos forrásaim vannak. Maura úrnő egyik boszorkánymestere állandó ügyfelem. Némi rábeszélésre pedig elmondta, hogy az úrnő minden kétséget kizáróan az emberi világba készül.
– Ostobaság. Maura a nyolcadik kör úrnője, ha átlépné a határt azzal az Alvilág minden létező törvényét megszegné.
– Lehetséges, de a pribékjeit gond nélkül átküldheti. A boszorkánymestereiről pedig még nem is beszéltünk. A híresztelések szerint több százan vannak világszerte. – Dezi halántékába éles fájdalom nyílalt. Mi ez az egész? Miről beszélnek ezek ketten? Ha nem lett volna lehetetlen azt mondta volna, a két férfi valami hülye szerepjátékot űz. Alvilág? Maura? Boszorkánymesterek? Ráadásul apja és az idegen is olyan komoly arcot vágtak! Pedig ez csak valami vicc lehet, nem igaz?
– Higgy nekem, Adal! – szólalt meg ismét a férfi. – Valami készülődik, és ha valóban Maura áll a dolog mögött, akkor teljesen biztos, hogy te vagy a célpontja. – Adalbert nem felelt. Égszínkék szemével olyan áthatóan bámulta beszélgetőpartnerét, mintha a veséjébe akarna látni.
– Nem félek Maurától – mondta végül.
– Pedig jobban tennéd. Maura úrnő híre még a harmadik generációs démonokhoz is eljutott. A lányt akarja, ez nem is kérdés. – A sólyomszemű férfi idegesen beletúrt a hajába. – Ha rám hallgatsz, amilyen gyorsan csak lehet, eltűntök innen. Ismerek egy megbízható boszorkánymestert a fővárosban, ő el tudna rejteni titeket.
Adalbert egy percig nem szólt. Széles hátával neki dőlt a konyhapultnak, munkától megkérgesedett ujjaival idegesen dobolt a kezében tartott kávésbögrén.
– Miért segítenél nekem, Gara? Mi hasznod származik ebből? Leszámítva persze, hogy ingyen jutsz hozzá ahhoz a rengeteg talizmánhoz, amit készítettem. – A Gara nevű férfi sértődötten húzta el a száját.
– Tudod, miért teszem. Már kétszáz éve tartozom neked a harmadik körön történtek miatt. Akkor megmentetted az életemet most pedig viszonzom a szívességet, ahogy a törvény előírja. De ezzel végeztem. – A szék hangosan csikordult a konyhakövön, ahogy Gara felállt. – Rendeztem az adósságomat, ha van egy kis eszed, fogod a lányod és eltűntök innen. Ha komolyan azt hiszed, szembeszállhatsz az úrnővel, vagy hogy megbocsájtotta neked, hogy tizenhat évvel ezelőtt elragadtad tőle a lányt, akkor ostobább vagy, mint gondoltam.
– Ez nem olyan egyszerű… – morogta Adalbert. – Dezideráta nem is tudja… – Dezi ijedten kapta a szája elé a kezét, hogy elfojtsa feltörő kiáltását. A lány, akiről eddig beszéltek… ő lenne? Gara szeme döbbenten kikerekedett.
– Azt akarod mondani, hogy a lánynak fogalma sincs… azt se tudja ki ő?
– Nem tartottam fontosnak elmondani.
– De az lehetetlen! Tudnia kell! Elmúlt tizenhat éves a démoni erejének már réges régen felszínre kellett volna törnie!
– Ez nem a te dolgod, Gara! – csattant fel olyan dühvel Adalbert, amilyennek Dezi még sose látta. Még akkor sem mikor egy buliból három óra késéssel ért haza. Garát azonban úgy tűnt, nem hatotta meg.
– Itt valami nagyon nincs rendben, Adal. Mit titkolsz?
– Mondtam, hogy nem a te dolgod! – Majd Adalbert némileg megnyugodva folytatta: – Mindenesetre hálás vagyok a figyelmeztetetésért. De úgy gondolom, nincs okunk az aggodalomra, megtettem a szükséges óvintézkedéseket.
– Oh, a védőfalra gondolsz? – nevetett fel leplezetlen gúnnyal Gara. – Éreztem, mikor beléptem a birtokra. Maura szolgái egy pillanat alatt lerombolják.
– Azt hiszed? – Adalbert hangja ugyanolyan gúnyosan csengett, mint beszélgetőtársáé. – Próbálják csak meg! Te sem lennél már életben, ha nem akarnám.
– Ez kedves tőled. Akkor ez az utolsó szavad?
– Igen ez! Maura nem érhet a lányomhoz. Ha megpróbálja, megölöm. – Gara megcsóválta a fejét, de nem szólt. Adalbert úgy festett, mint aki lezárta ezt a témát. Kihörpintette az utolsó korty kávéját, majd visszafordult Garához.
– Amiről a legutóbb beszéltünk… sikerrel jártál?
– Nem volt egyszerű, de sikerült a nyomára bukkannom. – Ezzel Gara benyúlt bőrdzsekije zsebébe és előhalászott egy összehajtogatott papírlapot és a konyhaasztalon Adalbert felé csúsztatta. – Tessék, de nem fogsz örülni neki. – Adalbert elvette a papírt és széthajtogatta. Dezi látta, hogy apja homlokán egyre mélyülnek a ráncok, ahogy a sorokat olvassa.
– Belépett az ARI-ba?
– Bizony, ezért is volt olyan nehéz rátalálni. Már lassan kétszáz éve a tagja, kezdetben Barcelonában dolgozott, de úgy ötven évvel ezelőtt átkérte magát a budapesti központba. – Gara erre gúnyos vigyorra húzta a száját. – Micsoda véletlen, nem igaz? Te mikor is érkeztél a földre? – Adalbert csak megvetően felhorkantott, majd zsebre vágta a papírt.
– Hálás vagyok, Gara.
– Sokra megyek vele, a fizetség?
– A következő szállítmányt ingyen adom, megfelel?
– Ha még életben leszel, akkor igen. – Ezzel Gara felkapta az asztalon heverő bukósisakját. – Jövőhónapban találkozunk. Ha rám hallgatsz, addigra elmondod a lányodnak a kis titkodat. Sokáig már úgysem húzhatod.
– Értékelem a tanácsod, de ez az én dolgom.
– Persze, ezt már ismerem. Gondolom, azt sem kötöd az orromra, mit akarsz Chrystal Sparkle-től.
  Jól látod. Neked csak meg kellett találnod, a többi az én dolgom.
– Ahogy akarod, mindenestre tessék – Gara előhalászott a dzsekije belső zsebéből egy kártyát és Adalbertnek nyújtotta: – A névjegyem, ha esetleg mégis szükséged lenne segítségre.
– Ne fáradj! – morogta Adalbert, majd ugyanezzel a mozdulattal ki is vágta a papírdarabot a szemetesbe. – Kikísérlek.
Ezzel a két férfi elhagyta a konyhát. Dezi úgy érezte, minden ereje elhagyta. Kábán leült a kamra hideg padlójára és hallgatta a két férfi távolodó lépteinek zaját. Nem sokára egy motor felbődült a távolban, majd ismét csend lett. Dezi ugyan nem látta, de biztos volt benne, hogy apja ezután visszatér a műhelyébe, hogy folytassa a munkáját. Ahogy minden szokványos hétköznap délután. Csakhogy ez a mai nap minden volt, csak nem szokványos.

(vége a második részletnek)
***********************************************************************************

Remélem tetszettek a részletek.
Még egyszer köszönök minden visszajelzést! :)