A herceg III. rész 10. fejezet

Másnap reggel Will teljesen szokványos napra készült. Leszámítva persze a Daniellel való találkozást. Mert attól bizony nagyon félt. Remélhetőleg Daniel megelégszik azzal az egyszerű magyarázattal, hogy hirtelen rosszul lett, és nagyon szégyellte magát, ezért rohant úgy el. Aztán majd kitalálja, hogy mihez kezdjen. De ahhoz képest, hogy milyen nyugodt napnak indult ez a mai, mikor Will a többi mosogatófiúval együtt reggel megérkezett a konyhára, az udvarban egy felbőszült, dühösen ordítozó Mr. Morgant talált, és egy láthatóan kissé spicces, töpörödött emberkét, aki még mentegetőzni is alig tudott, annyira akadozott a nyelve.

– Úgy látom, Jo, megint a kocsmában töltötte a vasárnap estét – nevetett fel a Will mellett álló egyik fiú.

– Ki ez a Jo? – kérdezte kíváncsian Will.

– Ő szokta szállítania a nyersanyagokat ide a konyhára. De az utóbbi időben hát… te is láthatod, nem épp a legmegbízhatóbb.

– Mr. Morgannek már rég ki kellett volna rúgnia – vélte egy másik.

– Miért nem tette?

– Nehéz lenne helyette valaki mást találni. Erre a munkára olyan ember kell, aki jól tud számolni. Tudod, a kifizetések miatt.

– Igen, értem.

– Elég volt a locsogásból, fiúk! – a beszélgetést Loretta szigorú hangja szakította félbe. – Indulás dolgozni!

Így Will a többiekkel együtt indult a konyhába.

– Will! Gyere ide! – Mr. Morgan dühös hangja úgy hasított végig a levegőn, mintha most Willt akarná jól helybenhagyni. Will persze tudta, hogy ez butaság, hisz nem csinált semmi rosszat, mégis kicsit remegő tagokkal lépett a férfi elé.

– Igen, Mr. Morgan?

– Munka után légy szíves menj haza, és mondd meg Marynek, hogy csak későn érek haza, ne várjatok meg a vacsorával.

– Rendben van. De megkérdezhetem, hogy miért?

– Mert egyeseket nem lehet megbízni semmivel! – csattant fel dühösen a férfi szikrázó szemeit a fal mellett kuporgó Jora szegezve. A férfi italtól vöröslő arcán azonban a megbánás legcsekélyebb jele sem látszott.

– Megmondtam, uram, HUK!... hogy elmegyek HUK! az áruért… HUK!

– Nem mész te sehová! Látom már, hogy ezt is nekem kell elintéznem, megint!

– Hátha HUK!... így akarja…

– Igen, így akarom! Most pedig kotródj innen!

– Jól van, már itt sem vagyok HUK! – tápászkodott fel a férfi, és ingatag lábain a kijárat felé indult. – Még ilyet, egyesek HUK! képtelenek értékelni HUK! más kemény munkáját… HUK!

– Semmirekellő! – morogta Mr. Morgan a távolodó alakot figyelve. – Emiatt az iszákos félnótás miatt megint nekem kell elmennem az áruért. A konyhát meg itt kell hagynom felügyelet nélkül.

– Mr. Morgan… – szólalt meg tétován Will. – Én szívesen elmegyek az áruért, ha megmondja hova kell mennem.

– Ez nagyon kedves tőled, de ez komoly munka. Mikor átveszed az árut, ellenőrizned kell, hogy minden megvan-e, aztán a pénz kezelése… a gazdák szeretik „véletlenül” elszámolni az áru mennyiségét. A lényeg, hogy jól kell tudni számolni.

– Én tudok számolni – mondta Will.

– Tényleg? Hol tanultad?

– Még régen tanultam a… a falum papjától.

– Értem… de gondolod, hogy odatalálnál?

– Ha elmondja, hogy hova kell mennem, akkor igen.

 – Hát… nem is tudom… – Ha Morgan őszinte akart lenni magával, nagyon tetszett neki az ötlet. Így nem kellene itt hagynia egész napra a konyhát, de Will olyan tapasztalatlan… Nem arról van szó, hogy nem bízik benne. Messze a legmegbízhatóbb fiú, akit valaha ismert. De a gazdák, akiktől a nyersanyagot szokták beszerezni, nagyon ravaszak. Biztos ki fogják használni, ha alkalmuk lesz rá. Bár ez nem jelentene túl nagy változatosságot. Jot is folyton átverik.

– Mr. Morgan, ha valamit elrontok, akkor vonja le nyugodtan a fizetésemből.

– Arra semmi szükség, de legyen. Elmehetsz az áruért. Gyere, elmondom, mit kell tenned. Will bólintott, és követte Mr. Morgant a szekérhez, ami az udvar közepén állt.

 

Miközben Mr. Morganre várt, aki a nyersanyagok listáját és a pénzt hozta neki, a szekér mellett Will érdeklődve figyelte, hogy nem ő az egyetlen, aki ma útra készülődik. Az udvar túloldalán egy az övénél sokkal szebb hintó elé is épp két éjfekete lovat fogtak be. A hintó mellett egy idős és egy fiatal nő állt. A fiatalabbik szürke utazóköpenyt viselt, nyílván ő utazott el valahova. Az már biztos, hogy nagyon szép volt. Még nem is igazán lehetett nőnek nevezni. Még Willnél is fiatalabbnak tűnt, talán tizenöt-tizenhat évesnek. A haja olyan szőke volt, amilyet Will még sose látott. A reggeli napfényben az arany minden árnyalatát meg lehetett találni benne. Szemei kékek voltak, mint a folyó vize. Az arca pedig olyan bájos, amilyennek Will az angyalokét képzelte. A lány még pár percet beszélgetett az idősebb, igen nagytekintélyű nővel, majd beszállt a hintóba, és a kocsissal együtt útnak indult. De nem a hátsó kapun, hanem az elülső díszes főkapun. Úgy tűnik, az előkelőségeknek az jár. Pont abban a percben, mikor elhajtott Mr. Morgan is megjelent. Kicsit bosszankodva nézett a díszes hintó után.

– Remek, a főudvarhölgy is pont most küld valakit a műhelybe.

– Milyen műhelybe?

– A textilkészítő műhelybe. Ahol a királyné ruháihoz készítik az anyagokat. A főudvarhölgy általában egy fiatal udvarhölgyet szokott elküldeni az anyagokért.

– És ez miért baj?

– Bajnak nem baj, csak épp a műhely pont arra van, amerre mi is beszerezzük a nyersanyagokat. És tapasztalatom szerint, ha keresztezzük egymás útját, az sose vezet jóra.

– Ezt hogy érti?

– Maradjunk abban, hogy vannak ők és vagyunk mi. Érthető?

– Igen, értem. De akkor is… az a lány nagyon szép volt…

– A szépség nem mindig társul jósággal. Ezt még meg kell tanulnod.

Will erre inkább nem felelt semmit. Nem akarta megbántani Mr. Morgant, de az utolsó kijelentésével nem tudott egyetérteni. El se tudta képzelni, hogy az az angyalian szép lány gonosz legyen. Nem, az nem lehet.

 

A nap sokkal gyorsabban telt el, mint ahogy azt Will szerette volna. Jó érzés volt egy kicsit távol lenni a várostól, a fullasztó konyháról már nem is beszélve. A birtokokat, ahonnan az árut kellett beszereznie, könnyedén megtalálta. És ahogy Mr. Morgan előre figyelmeztette, a birtok gazdái nem épp a tisztességes fajtából valók voltak. Will több helyen is kevesebb árut talált, mint amennyit rendeltek. A fiú szerencsére elégszer látta már az apját alkudni, így pontosan tudta mit kell tennie. A végén a pontos mennyiséggel és annyi kifizetéssel, amennyit az éppen aktuális gazda megérdemelt, távozott. Az öreg gazdáknak persze egyáltalán nem tetszett az új módi.

– Jo mikor jön vissza? – kérdezte az egyikük.

– Lehet, hogy soha. Főleg, ha továbbra is ilyen gyakorisággal látogatja a kocsmákat– búcsúzott a morcos képű férfitól vidáman Will.

A visszafelé úton azonban Will egyre nagyobb aggodalommal figyelte a feje fölött gyülekező felhőket. Reggel, mikor elindult, az ég még kristálytiszta volt, most azonban egyre csak gyülekeztek a fekete viharfelhők.

– Igyekeznem kell, különben elázik az áru.

Megpattintotta az ostort, és a ló máris gyorsabb iramban szedte a lábait. A város azonban még mindig nagyon messze volt. Nem sokára az orkán erejű szél is feltámadt. Will már épp azon gondolkozott, hogy keres egy védett helyet, és ott megvárja a vihar végét, mikor hirtelen a lova megtorpant a szekér előtt. A szekér erre akkorát rándult, hogy Will kis híján lebucskázott róla. De a ló nem véletlenül állt meg. Közvetlenül előttük a kanyarban az a hintó állt, amit Will reggel látott elmenni. Will már messziről látta, hogy az egyik hátsó kerék eltört, a lovak is eltűntek. Sehol senki… Will önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt, miközben lemászott a bakról. Vajon mi történhetett azzal a szép szőke lánnyal?

– Hahó! Van itt valaki?

– Ki az? – szólt ki a hintó mögül egy halk hang.

Will gyorsan megkerülte a hintót, és ott egy sziklán kuporogva találta meg őt. Így közelről még szebb volt, mint akkor ott az udvarban. Még így is, hogy kék szemeiből gyanakvás és némi félelem sugárzott.

– Minden rendben? – kérdezte a fiú kedvesen.

– Igen, köszönöm – bólintott a lány azzal a furcsa fensőbbségességgel, ami a gazdagokat általában jellemezte. De a szemében csillogó félelmet nem tudta elrejteni. Will nem is csodálkozott ezen. Itt van szegény egyedül a semmi közepén. Nem csoda, hogy fél.

– Mi történt?

– Semmi különös, a kocsisom és a kíséretem perceken belül megérkezhet.

Ez aztán jó nagy hazugság volt, gondolta Will, ráadásul elég átlátszó.

– Tudom, hogy egyedül van a kocsissal. Én is a palotából jövök.

– Tényleg?

– Igen, a konyhának viszem a nyersanyagokat – intett a fejével a szekér felé.

– Akkor jó – mondta a lány, már sokkal nyugodtabb hangon. – A kanyarban kitört a hintó egyik kereke. A kocsis kikötötte a lovakat, és elment a közeli tanyára segítséget hívni. Azt mondta, várjam meg itt.

– És itt hagyta magát egyedül? – Will teljesen fölháborodott. Hogy lehet egy fiatal lányt itt hagyni a senki földjén teljesen egyedül? Mégis miféle ember képes ilyesmire?

– Igen, de én tudok vigyázni magamra – szegte fel a fejét gőgösen a lány. Úgy tűnt, személyes sértésnek vette Will aggódását. – És biztos vagyok benne, hogy a kocsisom hamarosan visszaér. Úgyhogy nyugodtan menjen csak tovább!

Willnek azonban esze ágában sem volt továbbmenni. Már csak azért sem, mert a hűvös szél és a fejük fölött cikázó villámlás is a legrosszabb félelmét igazolta be. Mindjárt leszakad az ég.

– Vihar közeledik – mondta ki hangosan is. – Be kéne húzódnunk valami védett helyre.

– Először is mi semmit sem csinálunk – felelte a lány felháborodva, levetkőzve addigi udvarias modorát –, másodszor én nem mozdulok innen, te csak csinálj, amit akarsz.

Willnek ekkor jutott eszébe először a Mr. Morgannel folytatott reggeli beszélgetése. Lehet, hogy mégsem volt olyan nagy butaság, amit a szépségről és a jó természetről mondott… Az már biztos, hogy ez a lány szörnyen makacs. De akárhogy is, az árut nem hagyhatja elázni. Valamit sürgősen ki kell találnia. Félelmét pedig csak igazolta az a néhány esőcsepp, ami ezután szemerkélni kezdett. Ekkor szerencsére meglátott valami bíztatót. Nem messze tőlük egy nagy tölgyfa mögött egy elhagyatott istálló állt. Tökéletes menedéknek tűnt. De nagyon úgy fest, ezt a lányt semmivel sem tudja rávenni, hogy jöjjön el vele oda. Kényszeríteni meg mégse kényszerítheti. A legfontosabb most az, hogy az árut biztonságba helyezze.

– Ahogy gondolja, kisasszony – mondta végül. – Én mindenesetre bemegyek abba az istállóba.

És így is tett. Az eső már rendesen zuhogott mire Will bevezette a lovat és a szekeret. Ha más nem is, legalább az áru biztonságban volt. Mr. Morgan biztos meg fogja érteni, hogy késik. Az esőben csak elázna minden, arról nem is beszélve, hogy ilyenkor az utak is veszélyesek. Már csak amiatt a buta lány miatt kell aggódnia. Fel sem foghatta, hogy lehet valaki ennyire makacs. Will már épp fordult volna, hogy visszamegy érte, és ha kell, ott fog mellette szobrozni egész éjjel, mikor legnagyobb meglepetésére egy köpenybe bugyolált alak lépett be az istálló ajtaján. Egyetlen szó nélkül vonult be, és telepedett le az egyik szalmabálára. Will önkéntelenül is elmosolyodott. Mintha csak ő tenne szívességet nekem– gondolta. De jobbnak látta nem szólni. Inkább körbejárt a pajtában, és becsukta az ablaktáblákat. Odakint már orkánerejűvé erősödött a szél. Az eső pedig úgy zuhogott, mintha dézsából öntenék. Az égen egymást érték a villámok. Will még soha életében nem látott ekkora vihart. A hőmérséklet is érezhetően lecsökkent. Will lopva a sarokban kuporgó lányra pillantott, aki csendben vacogott. A fiú szerencsére az egyik sarokban talált tüzelőt, így gyorsan tüzet rakott. Néhány perc múlva a romos istállóban kellemes meleg áradt szét. Will is a tűz mellé kuporodott, de olyan szögben, hogy szemmel tudja tartani a szekeret. Sose lehet tudni, miféle emberek járnak odakint a viharban… A fiatal udvarhölgy is jólesően húzódott közelebb a tűzhöz. Will nem is várta, hogy megköszönje. Ez a hosszú hallgatás viszont kifejezetten bosszantotta.

– Sikerült beszerezni az anyagokat? – kérdezte végül. A lány meglepetten nézett rá.

– Anyagokat?

– Hát a textilműhelybe ment, nem? A királyné ruhaanyagjaiért.

– Igen, odamentem. De még nem készültek el, néhány hét múlva kell visszamennem.

– Remélem, az az út szerencsésebb lesz.

A lány erre már nem felelt. Csak megvetően felmordult. Will pedig egyre dühösebb lett.

– Ahhoz képest, hogy udvarhölgy, maga nem valami kedves.

– Tessék?!

– Mindig úgy képzeltem, hogy az udvarhölgyek mindig kedvesek és mosolygósak. Ehhez képest maga olyan, mint egy tüskebokor.

– Mégis mi okom lenne mosolyogni?! Itt kell töltenem az egész éjszakát egy koszos, büdös istállóban egy vadidegennel, akinek úgy tűnik kényszeres beszélhetnéke van!

– Lehetne rosszabb is. Például ha lyukas lenne a tető – nevetett fel Will, de a lány komor arcát látva ő is komolyabban folytatta. – Egyébként csak azért beszélek, hogy eltereljem a figyelmét. Láthatóan nem nagyon szereti a vihart.

Ezt már akkor észrevette, mikor először megemlítette, hogy vihar lesz. A lány már a vihar szónak az említésére is rémülten rezzent össze. És most is a zivatar alatt kifejezetten nyugtalannak tűnt. Will egyáltalán nem nézte le ezért. Ő sem szerette a viharokat azóta a bizonyos éjszaka óta… A lány azonban ismét gőgösen felszegte a fejét.

– Csak a kisgyerekek félnek a vihartól.

– Én nem szeretem a viharokat. A szüleim egy ilyen éjszakán haltak meg.

Will nem is értette miért mondta ezt el. A lányt biztos nem érdekli. Azonban meglepetésére a lány arcáról most először tűnt el az a fensőbbséges arckifejezés.

– Meghaltak?

– Igen, két évvel ezelőtt.

– Mind a ketten egyszerre?

– Igen.

– Betegek voltak?

– Nem… tűzben. Kigyulladt a házunk. – Ez végül is igaz volt, így Will nem is érezte olyan rosszul magát a hazugság miatt. Azt azonban örömmel látta, hogy a lány szemei végre megtelnek érzelemmel. Talán sajnálattal? Pár percig egyikük sem szólalt meg. Majd a lány nagyon halkan ezt mondta:

– Az én apám is… egy ilyen viharban halt meg.

Will meglepetten nézett a lány szomorú szemébe. Erre aztán nem számított.

– Nagyon sajnálom. Megkérdezhetem hogyan történt?

– Öt évvel ezelőtt nagyon esős volt a tavasz, és a birtokunk tava megduzzadt annyira, hogy végül a gátja átszakadt. Az apám a legnagyobb vihar idején kilovagolt, hogy segítsen a munkásoknak, de a sáros úton a lova felbukott és… ő a nyakát szegte.

– Ez szörnyű… – mondta őszinte sajnálattal a fiú. – És az édesanyja?

– Az anyámat apa halála után csak az érdekelte, hogy kifizesse az adósságokat, amiket az apám felhalmozott. Anyámnak szinte a rögeszméjévé vált, hogy megtartsa a régi kényelmes életét. Ennek érdekében az apám halála utáni évben mindkét nővéremet férjhez adta egy-egy gazdag báróhoz. Abban reménykedett, hogy a kedves vejei majd kifizetik az adósságot, de sajnos csalódnia kellett. A báró urak ugyanis eléggé szűkmarkúak. Ezután küldött engem ide az udvarba. Az összes jövedelmemet neki kell adnom. Meg persze… folyton reménykedik…– az utolsó szavakat olyan maró gúnnyal ejtette ki, hogy Will önkéntelenül is felkapta a fejét.

– Reménykedik? Miben?

– Hát, hogy a herceg engem vesz feleségül.

– A herceg? De mégis miért…

– Minden fiatal udvarhölgy ebben reménykedik. Csak van, aki beismeri, és van, aki nem.

– Maga is reménykedik?

– Szerintem a herceg okosabb annál, hogy egy egyszerű kis udvarhölgyet vegyen feleségül. Biztos igaz a pletyka.

– Pletyka?

– A hercegről és a szomszédos ország hercegnőjéről.

Will értetlen arcát látva, a lány csodálkozó hangon folytatta:

– Te nem is hallottad? Azt hittem mindenki tudja.

– Csak néhány napja dolgozom a királyi konyhán. Mr. Morgan pedig nem szereti a pletykálást.

– Mr. Morgan ő…

– A konyha vezetője. Nagyon jó ember, csak egy kicsit szigorú.

– A főudvarhölgy is ilyen, bár ő inkább csak szigorú. De lehet, hogy csak azért, mert engem egyáltalán nem kedvel.

– Túl sok rosszat feltételez az emberekről.

– Én nem…

– Inkább meséljen, mit pletykálnak a hercegről? – vágott közbe békítően Will. Nem akart újabb vitát. És úgy tűnt, a lány sem vágyik rá, mert szívesen válaszolt.

– Hát, néhány hete kezdték el beszélni, hogy Henry herceg állítólag már hónapok óta levelezik a szomszédos ország királyának lányával.

– Aki ellen a király hadba akar vonulni?

– Igen, a levelezés állítólag arról folyik, hogy hogyan lehetne véget vetni az évek óta tartó háborúknak.

 – Ez nagyon érdekes. Kíváncsi lennék, mit találtak ki.

– Na vajon? – A lány most először mosolyodott el, és így olyan szép volt, hogy Will szíve rögtön hevesebben kezdett el verni.

– Ezt a helyzetet csak egyféleképpen lehet megoldani. Házassággal.

– Ah, értem. Ez okos ötlet. Így a háborúnak nem lenne semmi értelme. Mindenki örülne neki.

– Igen, mindenki…

Volt azonban a lány hangjában valami, ami pont az ellenkezőjét sejtette. De Will nem firtatta. Ő meg volt róla győződve, hogy így van, hisz ki ne örülne a békének? Ha nem kéne több embernek meghalnia. Mint Johnatannak…

– Egyébként… – szólalt meg ismét a lány. Will mintha kis zavart vélt volna felfedezni a hangjában. – Még nem is mondtad, hogy… hogy hívnak.

A fiú jólesően elmosolyodott.

– Will vagyok – mondta. – Will Smith. És maga?

– Elizabeth Laurence.

– Gondolom senki se szokta Bethie-nek szólítani.

– Nem, nem szokott. Illetve… apám hívott így még régen – tette hozzá tétován Elizabeth. – De te hívhatsz Bethie-nek, ha akarsz.

Will viszont hevesen megrázta a fejét.

– Nem, az nem lenne helyénvaló.

– Helyénvaló?

– Igen, hisz maga mégis csak udvarhölgy.

– Ez eddig nem túlzottan zavart. Az talán helyénvaló volt, mikor tüskebokornak neveztél?

– Azt csak pillanatnyi ingerültségemben mondtam. És sajnálom, ha megbántottam vele.

– Nem bántottál meg, csak… furcsa, mert én még soha… soha nem beszéltem ezekről a dolgokról, amiket neked elmondtam.

– Én nem adom tovább, ha esetleg ez aggasztaná.

– Nem aggaszt. Csak azt akarom mondani, hogy jó volt beszélgetni. Ennyi.

A lány egészen belepirult a mondottakba, Willnek viszont nagyon jólesett minden egyes szó.

– Örülök neki – mondta őszinte mosollyal, majd fölállt és az egyik ablakhoz lépett, egy kicsit félre húzta az ablaktáblát. Odakint még mindig esett.

– Nem akar elállni – mondta a fiú, majd visszacsukta az ablaktáblát. – Ha gondolja, feküdjön le, úgy néz ki, itt leszünk egész éjjel.

– Te nem fekszel le?

– Nem, nekem vigyáznom kell az árura.

– Akkor én is fennmaradok veled.

– Hisz már most alig tudja nyitva tartani a szemét – nevetett fel Will. Igaza volt, bár ezt Elizabeth soha sem vallotta volna be magának.

– Jól van, de csak egy órácskát alszom.

– Ahogy gondolja, azt hiszem, van nálam egy pokróc – lépett a szekérhez Will, és a legalján meg is találta a keresett anyagot, majd odanyújtotta Elizabethnek. A lány betakarózott, és a lehető legkényelmesebben elhelyezkedett a szalmán. Néhány perc múlva már mélyen aludt. Will pedig az este további részét azzal töltötte, hogy az alvó lány bájos arcában gyönyörködött.