Elizabeth
Laurence a reggeli madárcsicsergésre ébredt. A lány jólesően nyújtózott ki, ám
a mozdulat közepén megakadt. Ekkor jutott ugyanis eszébe, hogy hol is van. Nem
a meleg és kényelmes ágyában, hanem egy isten háta mögötti istállóban, és nincs
is egyedül. Elizabeth gyorsan visszahúzta a karját, és a vele szemben ülő
Willre pillantott. A fiú ott ült, és olyan tüzetesen vizsgálta a feje fölött
lévő gerendákat, hogy Elizabeth teljesen biztos volt benne, hogy a fiú néhány
perce még egészen mást nézett. Vajon egész éjjel engem figyelt?– tűnődött a
szép szőke lány. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez a gondolat megrémítette
vagy inkább hízelgő volt. De végülis mindegy. Will csak egy szolga,
valószínűleg soha többé nem fognak találkozni. Ez a gondolat viszont, Elizabeth
maga sem értette miért, elszomorította. Jó volt tegnap beszélgetni, pedig olyan
dolgokat is elmondott, amikről megfogadta, hogy soha életében nem fog többé
beszélni. Például az apjáról… mióta az apja meghalt, az anyja pedig az udvarba
kényszerítette, Elizabeth teljesen bezárkózott. Ahogy Will mondta, az évek
során olyan lett, mint egy tüskebokor. Úgy gondolta, ha a saját anyja képes
volt így kihasználni, akkor mástól sem várhat mást. Megtanulta, hogy a világ
zord és kegyetlen. Már nem is emlékezett, mikor mosolygott utoljára úgy
igazából. Illetve mégis tudta. Tegnap este, mikor Willel beszélgetett. Még sose
találkozott ilyen fiúval, mint Will. Ő mindkét szülőjét elvesztette, ráadásul
egyszerre, és mégis képes mosolyogni, tréfálkozni. Hogy van ehhez ereje? Talán
neki is meg tudná tanítani? Ráadásul olyan kedves, csak az a baj, hogy nem
nemes…, pedig ha az lenne, akkor akár még… feleségül is menne hozzá. De nem az,
tehát ha visszaérnek a palotába, el kell felejtenie az egész tegnap estét.
Mintha soha nem is találkoztak volna. Ezt kell tennie.
Mire Elizabeth
felébredt, az eső teljesen elállt. Az éjszakai viharra már csak a fűszálakon
csillogó esőcseppek emlékeztettek. Will tudta, hogy tovább kell indulnia.
Lehet, hogy Mr. Morgan már így is azt hiszi, hogy meglépett az egész
árukészlettel. Ráadásul a konyhai munkához is kellenek az alapanyagok. De
valahogy… rossz érzés volt elmenni. Ez az este mindig szép emlék lesz a
számára, jól érezte magát Elizabeth társaságában. De nem szabad elfelejtenie,
hogy Elizabeth udvarhölgy. Valószínűleg soha többé nem fognak találkozni, vagy
ha mégis, a lány egyszerűen keresztülnéz majd rajta. Soha nem akart a
gazdagokhoz tartozni, de most mégis…, ha nemes lenne, akkor ő és Elizabeth
nyugodtan barátkozhatna. Vagy még jobb lenne, ha Elizabeth lenne olyan egyszerű
származású, mint ő maga. Ha így lenne, azon nyomban beleszeretne, de most…
folyton emlékeztetnie kell magát, hogy nem teheti meg.
Will és
Elizabeth egy szót sem szóltak egymáshoz, miközben Will befogta a lovat a
szekér elé, és kivezette az istállóból. A lány hintója még mindig ott állt
elhagyottan. A kocsisnak pedig semmi nyoma.
– Vajon hol lehet? – kérdezte Elizabeth.
Láthatóan ugyanarra gondoltak. Will vállat vont.
– Ha abból
indulok ki, hogy képes volt magát egyedül hagyni, akkor szerintem az egyik
közeli kocsma padlóján alussza ki a másnaposságot. – Majd tétován hozzátette: –
Ha gondolja, én szívesen hazaviszem.
– Az jó lenne –
mosolyodott el boldogan Elizabeth, mielőtt még átgondolta volna, hogy mit mond.
Eszébe sem jutott, hogy mégis mit fog gondolni a többi udvarhölgy és a főudvarhölgy,
ha egy mosogatófiú oldalán kocsikázik be a királyi udvarba. Nem, ott és akkor
csak azt a lehetőséget látta, hogy még néhány órát tölthet Will társaságában.
És bár nem tudta, de Willnek is hasonló gondolatok jártak a fejében.
– Will… – szólalt meg halkan Elizabeth, miután
elindultak.
– Igen?
– Ha visszaérünk
a palotába… lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Ezt te is tudod,
ugye?
– Persze, hogy
tudom.
– Akkor mi
lenne, ha erre a rövid időre te nekem csak Will lennél, én neked pedig csak
Bethie?
Will
elmosolyodott.
– Ez jól
hangzik.
– Tényleg? Nem
gondolod, hogy „nem lenne helyénvaló”?
Will vidáman
nevetett fel Bethie hangját hallva, amint őt idézi.
– Hát nem vagyok
biztos benne, hogy helyesen tesszük, de végülis most nem vagyunk a palotában.
– Én is így
gondolom – ragyogott fel boldogan Elizabeth arca. – Tegnap sok mindent mondtam
el neked a múltamról.
– Mondtam, hogy
nem fogom továbbadni, emiatt ne aggódj!
– Nem erre
gondoltam. Csak mi lenne, ha most én kérdeznék tőled néhány dolgot?
– Miért? Mire
lennél kíváncsi? – Will igyekezett nem mutatni, de ez egy kicsit
nyugtalanította. Volt a múltjának olyan része, amelyet nem szívesen mondott
volna el Bethienek, hazudni viszont kifejezetten utált.
– Például, hogy…
miután a szüleid meghaltak, mit csináltál?
– Elmentem a
falunkból munkát keresni.
– És miért
mentél el?
– A tűzben a
házunk teljesen leégett. Nem volt más választásom.
– És… senki se
volt, akiért ott maradtál volna?
Will értetlenül
vonta össze a szemöldökét.
– Nem értem mire
gondolsz – vallotta be. – Nem élt ott testvérem vagy más rokonom.
– Nem erre
gondoltam. – Elizabeth már bánta, hogy egyáltalán felhozta ezt a témát. Érezte, hogy
elpirul zavarában.
– Akkor mire?
– Csak hogy…
esetleg egy lány…
– Oh… – Will
végre megértette és hamarosan ugyanolyan piros volt, mint Bethie.
– Nem volt
senki… akkoriban még nem is gondoltam ilyesmire.
– Tehát még sose
voltál szerelmes?
Elizabeth
legszívesebben pofon vágta volna magát. Minek kérdez ilyeneket? Hisz semmi köze
hozzá. És különben is, ha Will talált volna egy lányt, akibe beleszeretett, azt
biztos, hogy már feleségül vette volna. Ezért is irigyelte néha a szegényeket.
Ők legalább megtehetik, hogy szerelemből házasodnak. Ő bezzeg ahhoz fog egyszer
férjhez menni, akit az anyja talál neki. Vagy vénlányként fog megöregedni az
udvarban, mint a főudvarhölgy.
Will hirtelen
azt se tudta eldönteni, hogy válaszoljon-e. Sose gondolta volna, hogy egy lány,
ráadásul egy udvarhölgy, ilyen zavarba ejtő kérdést tesz majd föl neki.
– Őszintén
szólva… – mondta végül, – azt nem mondanám, hogy szerelmes voltam. Még mind a
ketten gyerekek voltunk…
– Tehát mégis
csak volt egy lány.
– Mondom, hogy
nincs jelentősége. Csak a szomszédunk lánya volt… és nem történt semmi.
– Aha… és Will…
– Tessék?
– Te…
csókolóztál már? – Mégis mit művelek? Miért kérdezek ilyeneket? Persze, Bethie
nagyon jól tudta, hogy miért. Egyszer látta a nővérét, amint titokban az egyik
sötét sarokban olyan különös szenvedéllyel csókolta a vőlegényét, későbbi
férjét, amilyet Elizabeth még sose látott. De attól a pillanattól fogva csak
arra vágyott, hogy egyszer ő is átérezze ezt a szenvedélyt. Talán sose lesz rá
lehetősége. Talán csak most…
– Ez miért
érdekel téged? – kérdezte Will paprikapiros arccal. Úgy érezte, ennél több
zavarba ejtő kérdést már nem tud elviselni.
– Én még nem
csókolóztam egyszer sem. Szerelmes sem voltam még soha.
– Hát én is még
csak egyszer…
– A
szomszédlánnyal?
– Igen, vele. De
hiba volt, utána nagyon szégyelltem magam.
– Ugyan miért?
Talán bűnt követtél el?
– Miután
meggyóntam, Porres atya, a falunk papja, azt mondta, egy férfi csak a
feleségével viselkedhet így. Minden más paráznaság.
– Gondolod, hogy
Isten számon tartja, kivel csókolózol?
– Nem tudom,
biztosan.
– Engem sem
csókolnál meg? – nézett a lány Willre azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Will
persze tudta a választ. Megcsókolná, persze, hogy megcsókolná, és még bűntudata
sem lenne miatta.
– Te nagyon
furcsa lány vagy – mondta Will, de közben le nem vette a szemét a lány arcáról.
Egyikük sem vette észre, hogy már jó pár perce egy helyben állnak a szekérrel.
A ló békésen legelészett az út szélén, a madarak csiviteltek. Minden olyan
békés és nyugodt volt. De Will mindebből semmit sem látott. Ő csak azt a két
csillogó tengerkék szemet, a puha szőke hajat, és finom ívű ajkakat látta.
Igen, meg akarja csókolni Elizabeth Laurencet, attól a pillanattól fogva, hogy
először meglátta. Akkor és ott még az sem érdekelte, hogy helytelen. Hogy ő
szegény, a lány pedig gazdag. Mindez nem számított akkor…
Az első csókjuk
édesebb volt, mint a méz, és sokkal jobb, mint amilyennek Elizabeth elképzelte.
Ha rajta múlt volna, sose szakadtak volna el egymástól, így Will volt az, aki
végül megszakította a csókot. Bár rajta is látszott, hogy nem szívesen teszi.
Az út további részét csendben tették meg. Az út nem volt hosszú, egy óra múlva
már bent is voltak a városban. Will azonban még ekkor sem tudta mit kellene
mondania. Vagy hogy kellene–e egyáltalán. Még sose hiányzott neki ennyire az
apja. Ő biztos tudná, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Mert jelenleg a
feje egy nagy káosz. Kellene valaki, aki rendet teremt benne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése