2016. december 4., vasárnap

A herceg III. rész 11. fejezet


Elizabeth Laurence a reggeli madárcsicsergésre ébredt. A lány jólesően nyújtózott ki, ám a mozdulat közepén megakadt. Ekkor jutott ugyanis eszébe, hogy hol is van. Nem a meleg és kényelmes ágyában, hanem egy isten háta mögötti istállóban, és nincs is egyedül. Elizabeth gyorsan visszahúzta a karját, és a vele szemben ülő Willre pillantott. A fiú ott ült, és olyan tüzetesen vizsgálta a feje fölött lévő gerendákat, hogy Elizabeth teljesen biztos volt benne, hogy a fiú néhány perce még egészen mást nézett. Vajon egész éjjel engem figyelt?– tűnődött a szép szőke lány. Hirtelen nem tudta eldönteni, hogy ez a gondolat megrémítette vagy inkább hízelgő volt. De végülis mindegy. Will csak egy szolga, valószínűleg soha többé nem fognak találkozni. Ez a gondolat viszont, Elizabeth maga sem értette miért, elszomorította. Jó volt tegnap beszélgetni, pedig olyan dolgokat is elmondott, amikről megfogadta, hogy soha életében nem fog többé beszélni. Például az apjáról… mióta az apja meghalt, az anyja pedig az udvarba kényszerítette, Elizabeth teljesen bezárkózott. Ahogy Will mondta, az évek során olyan lett, mint egy tüskebokor. Úgy gondolta, ha a saját anyja képes volt így kihasználni, akkor mástól sem várhat mást. Megtanulta, hogy a világ zord és kegyetlen. Már nem is emlékezett, mikor mosolygott utoljára úgy igazából. Illetve mégis tudta. Tegnap este, mikor Willel beszélgetett. Még sose találkozott ilyen fiúval, mint Will. Ő mindkét szülőjét elvesztette, ráadásul egyszerre, és mégis képes mosolyogni, tréfálkozni. Hogy van ehhez ereje? Talán neki is meg tudná tanítani? Ráadásul olyan kedves, csak az a baj, hogy nem nemes…, pedig ha az lenne, akkor akár még… feleségül is menne hozzá. De nem az, tehát ha visszaérnek a palotába, el kell felejtenie az egész tegnap estét. Mintha soha nem is találkoztak volna. Ezt kell tennie.

Mire Elizabeth felébredt, az eső teljesen elállt. Az éjszakai viharra már csak a fűszálakon csillogó esőcseppek emlékeztettek. Will tudta, hogy tovább kell indulnia. Lehet, hogy Mr. Morgan már így is azt hiszi, hogy meglépett az egész árukészlettel. Ráadásul a konyhai munkához is kellenek az alapanyagok. De valahogy… rossz érzés volt elmenni. Ez az este mindig szép emlék lesz a számára, jól érezte magát Elizabeth társaságában. De nem szabad elfelejtenie, hogy Elizabeth udvarhölgy. Valószínűleg soha többé nem fognak találkozni, vagy ha mégis, a lány egyszerűen keresztülnéz majd rajta. Soha nem akart a gazdagokhoz tartozni, de most mégis…, ha nemes lenne, akkor ő és Elizabeth nyugodtan barátkozhatna. Vagy még jobb lenne, ha Elizabeth lenne olyan egyszerű származású, mint ő maga. Ha így lenne, azon nyomban beleszeretne, de most… folyton emlékeztetnie kell magát, hogy nem teheti meg.
Will és Elizabeth egy szót sem szóltak egymáshoz, miközben Will befogta a lovat a szekér elé, és kivezette az istállóból. A lány hintója még mindig ott állt elhagyottan. A kocsisnak pedig semmi nyoma.
 – Vajon hol lehet? – kérdezte Elizabeth. Láthatóan ugyanarra gondoltak. Will vállat vont.
– Ha abból indulok ki, hogy képes volt magát egyedül hagyni, akkor szerintem az egyik közeli kocsma padlóján alussza ki a másnaposságot. – Majd tétován hozzátette: – Ha gondolja, én szívesen hazaviszem.
– Az jó lenne – mosolyodott el boldogan Elizabeth, mielőtt még átgondolta volna, hogy mit mond. Eszébe sem jutott, hogy mégis mit fog gondolni a többi udvarhölgy és a főudvarhölgy, ha egy mosogatófiú oldalán kocsikázik be a királyi udvarba. Nem, ott és akkor csak azt a lehetőséget látta, hogy még néhány órát tölthet Will társaságában. És bár nem tudta, de Willnek is hasonló gondolatok jártak a fejében.
 – Will… – szólalt meg halkan Elizabeth, miután elindultak.
– Igen?
– Ha visszaérünk a palotába… lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Ezt te is tudod, ugye?
– Persze, hogy tudom.
– Akkor mi lenne, ha erre a rövid időre te nekem csak Will lennél, én neked pedig csak Bethie?
Will elmosolyodott.
– Ez jól hangzik.
– Tényleg? Nem gondolod, hogy „nem lenne helyénvaló”?
Will vidáman nevetett fel Bethie hangját hallva, amint őt idézi.
– Hát nem vagyok biztos benne, hogy helyesen tesszük, de végülis most nem vagyunk a palotában.
– Én is így gondolom – ragyogott fel boldogan Elizabeth arca. – Tegnap sok mindent mondtam el neked a múltamról.
– Mondtam, hogy nem fogom továbbadni, emiatt ne aggódj!
– Nem erre gondoltam. Csak mi lenne, ha most én kérdeznék tőled néhány dolgot?
– Miért? Mire lennél kíváncsi? – Will igyekezett nem mutatni, de ez egy kicsit nyugtalanította. Volt a múltjának olyan része, amelyet nem szívesen mondott volna el Bethienek, hazudni viszont kifejezetten utált.
– Például, hogy… miután a szüleid meghaltak, mit csináltál?
– Elmentem a falunkból munkát keresni.
– És miért mentél el?
– A tűzben a házunk teljesen leégett. Nem volt más választásom.
– És… senki se volt, akiért ott maradtál volna?
Will értetlenül vonta össze a szemöldökét.
– Nem értem mire gondolsz – vallotta be. – Nem élt ott testvérem vagy más rokonom.
– Nem erre gondoltam. – Elizabeth már bánta, hogy egyáltalán felhozta ezt a témát. Érezte, hogy elpirul zavarában.
– Akkor mire?
– Csak hogy… esetleg egy lány…
– Oh… – Will végre megértette és hamarosan ugyanolyan piros volt, mint Bethie.
– Nem volt senki… akkoriban még nem is gondoltam ilyesmire.
– Tehát még sose voltál szerelmes?
Elizabeth legszívesebben pofon vágta volna magát. Minek kérdez ilyeneket? Hisz semmi köze hozzá. És különben is, ha Will talált volna egy lányt, akibe beleszeretett, azt biztos, hogy már feleségül vette volna. Ezért is irigyelte néha a szegényeket. Ők legalább megtehetik, hogy szerelemből házasodnak. Ő bezzeg ahhoz fog egyszer férjhez menni, akit az anyja talál neki. Vagy vénlányként fog megöregedni az udvarban, mint a főudvarhölgy.
Will hirtelen azt se tudta eldönteni, hogy válaszoljon-e. Sose gondolta volna, hogy egy lány, ráadásul egy udvarhölgy, ilyen zavarba ejtő kérdést tesz majd föl neki.
– Őszintén szólva… – mondta végül, – azt nem mondanám, hogy szerelmes voltam. Még mind a ketten gyerekek voltunk…
– Tehát mégis csak volt egy lány.
– Mondom, hogy nincs jelentősége. Csak a szomszédunk lánya volt… és nem történt semmi.
– Aha… és Will…
– Tessék?
– Te… csókolóztál már? – Mégis mit művelek? Miért kérdezek ilyeneket? Persze, Bethie nagyon jól tudta, hogy miért. Egyszer látta a nővérét, amint titokban az egyik sötét sarokban olyan különös szenvedéllyel csókolta a vőlegényét, későbbi férjét, amilyet Elizabeth még sose látott. De attól a pillanattól fogva csak arra vágyott, hogy egyszer ő is átérezze ezt a szenvedélyt. Talán sose lesz rá lehetősége. Talán csak most…
– Ez miért érdekel téged? – kérdezte Will paprikapiros arccal. Úgy érezte, ennél több zavarba ejtő kérdést már nem tud elviselni.
– Én még nem csókolóztam egyszer sem. Szerelmes sem voltam még soha.
– Hát én is még csak egyszer…
– A szomszédlánnyal?
– Igen, vele. De hiba volt, utána nagyon szégyelltem magam.
– Ugyan miért? Talán bűnt követtél el?
– Miután meggyóntam, Porres atya, a falunk papja, azt mondta, egy férfi csak a feleségével viselkedhet így. Minden más paráznaság.
– Gondolod, hogy Isten számon tartja, kivel csókolózol?
– Nem tudom, biztosan.
– Engem sem csókolnál meg? – nézett a lány Willre azokkal a gyönyörű kék szemeivel. Will persze tudta a választ. Megcsókolná, persze, hogy megcsókolná, és még bűntudata sem lenne miatta.
– Te nagyon furcsa lány vagy – mondta Will, de közben le nem vette a szemét a lány arcáról. Egyikük sem vette észre, hogy már jó pár perce egy helyben állnak a szekérrel. A ló békésen legelészett az út szélén, a madarak csiviteltek. Minden olyan békés és nyugodt volt. De Will mindebből semmit sem látott. Ő csak azt a két csillogó tengerkék szemet, a puha szőke hajat, és finom ívű ajkakat látta. Igen, meg akarja csókolni Elizabeth Laurencet, attól a pillanattól fogva, hogy először meglátta. Akkor és ott még az sem érdekelte, hogy helytelen. Hogy ő szegény, a lány pedig gazdag. Mindez nem számított akkor…

Az első csókjuk édesebb volt, mint a méz, és sokkal jobb, mint amilyennek Elizabeth elképzelte. Ha rajta múlt volna, sose szakadtak volna el egymástól, így Will volt az, aki végül megszakította a csókot. Bár rajta is látszott, hogy nem szívesen teszi. Az út további részét csendben tették meg. Az út nem volt hosszú, egy óra múlva már bent is voltak a városban. Will azonban még ekkor sem tudta mit kellene mondania. Vagy hogy kellene–e egyáltalán. Még sose hiányzott neki ennyire az apja. Ő biztos tudná, mit kellene tenni ebben a helyzetben. Mert jelenleg a feje egy nagy káosz. Kellene valaki, aki rendet teremt benne.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése