2017. szeptember 30., szombat

A herceg IV. rész 5. fejezet


– Mi ez a nagy tömeg? – nézett körbe döbbenten a Sierra udvar mellett elterülő hatalmas réten Will. A nemrég még üres rét kezdett úgy kinézni, mintha egy csomó ember egy új települést alapított volna. Mindenhol sátrak magasodtak, és emberek nyüzsögtek. A legtöbbjük, egyenruhájuk alapján katona volt, de akadt ott jó pár jobbágy és városlakó is. Will nem is sejtette, hogy ennyi minden történt, amíg ő távol volt. Sierra és Torro nem vesztegették az időt.
Will már ismerte a tervet. Igazából nagyon egyszerű volt. Ahogy Daniel is mondta még néhány nappal ezelőtt, akár egy éjszaka alatt letudhatják az egészet. A terv az volt, hogy Torro az embereivel együtt elfoglalja a palotát, Henriket letartóztatják, míg a katonák másik fele a várost foglalja el, illetve a város helyőrségeit.
Will elismerte, hogy nagyon jól átgondolt terv, de megnyugodni nem nyugodott meg. Még mindig attól félt, hogy valakinek baja esik, akit szeret. Például Danielnek vagy Mr. Morgannek. De úgy tűnt, egyelőre csak őt aggasztották ezek a dolgok. Daniel például kifejezetten izgatottnak tűnt, ahogy ők hárman a katonák és a többi ember között sétálgattak. Will viszont legszívesebben valahol egész máshol lett volna. Ennek főleg az volt az oka, hogy amióta visszatért, a körülötte lévő emberek mind sorra megbámulták. Will persze tudta miért, hisz nyilvánvaló volt, hogy Torro parancsnokék nem fogják eltitkolni a támogatóik elől, hogy ő a herceg. De azért nagyon zavaró volt. Főleg, mert még Will sem barátkozott meg igazán a gondolattal, hogy ki is ő. Szörnyen irigyelte Bethie-t, aki jelenleg bent volt a Sierra házban, és a bárónéval töltötte a napot. Még azzal a rosszindulatú nővel is szívesebben lett volna, mint itt kint a sok bámuló tekintet között.
– A legtöbbjük az én emberem, vagy legalábbis valamikor az volt – felelte a fiú előbbi kérdésére Torro parancsnok. – Az ország különböző pontjairól érkeztek.
– Sokan vannak – mondta Will, de Daniel csak felnevetett.
– Ez még semmi. Majd ha megérkeznek azok is, akik a városban vannak. Meg Sierra emberei is.
– A király oldalán is sok ember és katona fog állni – szólt közbe szigorúan Torro parancsnok. – Így aztán nem szabad elbíznunk magunkat.
– Torro parancsnok – szólalt meg tétován Will.
– Igen?
– Megígérne nekem valamit?
– Ha tehetem igen.
– Ígérje meg, hogy mindent megtesz majd azért, hogy Henrynek ne essen baja!
Will annyira reménykedett benne, hogy Torro parancsnok majd azonnal rávágja, hogy igen, persze megígéri, de a férfi hosszan hallgatott, majd lassan megszólalt.
– Tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg.
– Tessék? De…
– Will, tudom, hogy mit érzel, és hidd el, én is ugyanannyira szeretném, hogy se Henry hercegnek se a királynénak ne essen baja, de sajnos nem tudjuk, mi vár ránk ott a palotában, így aztán senki biztonságát sem tudom biztosítani. Ugye megérted?
– Igen, megértem – bólintott szomorúan Will. – De nem akarom, hogy Henrynek baja essen.
 – De Will… – szólalt meg hirtelen Daniel. – Ezek után ti sose lehettek majd igazi testvérek. Ugye tudod?
– Igen… tudom, hogy meg fog gyűlölni, sőt lehet, hogy már most is gyűlöl, de nem érdekel…, én nem tudnám gyűlölni őt, és ezért nem akarom, hogy baja essen.
– Ez nagyon szép tőled – mondta Torro parancsnok. – De szerinted ő is ennyire aggódna érted?
– Nem tudom, de nem is érdekel.
Will megfordult, és faképnél hagyva a két férfit visszaindult a házba. Nem érdekli, mit mond Daniel és Torro parancsnok. Meg fogja védeni Henryt még akkor is, ha neki magának kell mellette állnia, hogy még véletlenül se essen semmi baja.

 
Bár Will nem tudott róla, de azon a napon nem csak az ő gondolatai jártak testvére körül. Henry herceg egész nap nem szólt senkihez. Sőt még a szobáját sem hagyta el. Csak ült a székében, és a tűzbe meredt. Egész nap Will járt a fejében.
Valaki megszöktette. Három nappal ezelőtt. A katona szerint, aki a hírt hozta, Torro parancsnok és az emberei voltak. Vajon miért tette ezt Torro? Tudja, hogy ki az a fiú? Tudja, hogy ő a halottnak hitt herceg? Ezért szöktette meg?
Az apja nem mondott semmit, már három napja bezárkózott a szobájába, és nem szólt senkihez. Vajon tudja, milyen súlyos a helyzet? Másnap nem csak Torro parancsnok, hanem Mr. Morgan, a konyhavezetője és Stone őrmester, a börtön vezetője sem jelentkezett szolgálatra. Sőt az elmúlt három napban sorra érkeztek vidékről a jelentések, amelyek szerint országszerte katonák tucatjai hagyták el az állomásaikat. Olyan mintha… Henry még belegondolni sem mert, de mintha lázadás készülne. És mindez Will miatt? De Torróék miért követnék inkább Willt, mint őt és az apját? Torro mindent az apjának köszönhet. Képes lenne így elárulni őt? És mi történik akkor, ha a felkelés győzedelmeskedik? Talán Torróék Willt akarják az apjuk helyére ültetni? Az első hallásra őrültségnek hangzik. Henry kicsit talán dölyfösen arra gondolt, hogy Will mégis miben különb nála? Hisz ő a trónörökös, a jó Isten úgy akarta, hogy ő üljön a trónra, persze csak miután az apjának lejárt az ideje ezen a világon.
De aztán Henry kicsit jobban belegondolt. Will bár egyszerű emberek között nevelkedett, okos és szorgalmas, emellett kötelességtudó is. Ráadásul, ha a felkelés az egyszerű emberek között fog kitörni, mégis kit fognak támogatni? Őt, aki szinte sose hagyja el a palota falait, vagy pedig Willt, aki közülük való? Henry nagyon jól tudta a választ. Persze, hogy Willt.
Will, mint király… furcsa volt belegondolni. Henry nem akarta átadni a trónját. Nem, arra készült egész életében, hogy uralkodó legyen, és fejlessze az országot, befejezze az évek óta tartó háborúskodást, és jólétet hozzon az emberekre. Abban ugyan nem volt kétsége, hogy Will is ugyanezt akarja, de volt benne annyi büszkeség, hogy az évek óta tartó tervezgetés után ő valósítsa meg az álmait. Csak volt egy kis gond. Ha a nép Willt támogatja…, akkor hiába van meg benne minden jó szándék, semmit sem tud majd megvalósítani belőle, ha folyton a népével kell hadakoznia. Akkor ugyanott tartana, mint akkor régen az apja. Vagy inkább, mint most… De akkor mégis mit csináljon? Nem akarja átadni a trónját, de azt sem akarja, hogy a makacssága miatt évekig tartó polgárháború törjön ki, sok emberáldozattal és szenvedéssel. Nem, ezt nem akarja… Mi lenne a helyes döntés? Bárcsak tudná…

2017. szeptember 17., vasárnap

A herceg IV. rész 4. fejezet


– William Solto, akarod-e az itt megjelent Elizabeth Mary Laurencet törvényes feleségedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?
– Igen! – Will határozottan és gondolkodás nélkül mondta ki élete legfontosabb válaszát. Érezte, ahogy Elizabeth-tel még szorosabban kulcsolják össze a kezüket. Aztán a pap Elizabeth-nek is feltette a kérdést.
 – És te Elizabeth Mary Laurence, akarod-e az itt megjelent William Soltót törvényes férjedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?
– Igen! – mondta a lány is ugyanolyan határozottan, mint az előbb Will.
– Ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket. Csókoljátok meg egymást!
Ez a csók más volt, mint azok a szenvedélyes csókok, amiket eddig váltottak. És hát az nem is lett volna helyénvaló egy templomban. Will és Elizabeth immár házasok voltak. Bethie ujján ott csillogott Ilina Solto jegygyűrűje, amit Will még a tűz után mentett ki. Miután eljöttek a fővárosból egész nap lovagoltak, hogy minél messzebb kerüljenek a várostól. Estefelé aztán megálltak egy kis faluban, és egyenesen a templomba mentek. A pap még csak nem is csodálkozott, hogy így a család és a barátok nélkül akarnak egybekelni. Az idős pap sok ilyen esetet látott már, főleg mióta zajlottak a háborúk. Sok fiatal szökött meg azóta együtt. Így történt, hogy alig egy félóra múlva Will és Bethie egymás kezét fogva, a házasságlevéllel a kezükben a falu apró fogadója felé tartottak. Az egész napos utazástól mindketten alaposan megéheztek. Will szerencsére magával hozta az összes pénzét, így mindkettőjüknek finom vacsorát és szállást rendelt a kedves fogadósnétól.
– Házasok? – kérdezte az erős csontozatú, cserzett arcú, de barátságos tekintetű özvegyasszony.
– Igen – felelte Will kicsit szégyenlősen.
Bethie már sokkal magabiztosabban tette hozzá:
– Friss házasok – és ezt olyan boldog, csillogó szemekkel mondta, hogy még a fogadósné is elmosolyodott.
– Akkor természetesen a legjobb szobámat kapják. Üljenek le, és hozom a vacsorát. – S már el is tűnt a konyha irányába. A két fiatal pedig helyet foglalt az egyik kandallóhoz közeli asztalnál. Megvacsoráztak, közben nem sok szó esett köztük. Bár nem tudták, de mindkettőjük gondolatati ugyanazon téma körül jártak. A közelgő nászéjszakájuk körül. Bethie egyre gyakrabban pillantott újdonsült férje felé. Willen nem látszott semmiféle idegesség, amiért Bethie szörnyen irigyelte. Will persze ugyanannyira ideges volt, mint szerelme, csak épp igyekezett nem mutatni. Ennek ellenére vacsora után kéz a kézben, mosolyogva vonultak fel a kicsi, de annál kényelmesebb padlásszobájukba. Az apró kandallóban ugyan a tűz már alig pislákolt, de a sarokban álló ágy már szépen meg volt vetve, az ablakon a hold ezüstös fénye világított be. Will lepakolta a csomagjaikat, majd letérdelt a kandalló elé, hogy felélessze a tüzet. Bethie letelepedett az ágyra, és onnan figyelte a fiú ügyködését.
– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg egyszer csak tétován Bethie.
– Mondd csak – mosolyodott el Will, mint mindig, ha meghallotta Bethie hangját.
– Mikor – olyan furcsa volt ezt kimondani. – Mikor jöttél rá, hogy tetszem neked?
 – Ez egyszerű, mikor először megláttalak.
– Tényleg? Pedig nem lehettem túl vonzó ott ülve azon a sziklán, morcos arccal.
– Ó, nem akkor láttalak először.
– Nem? – kérdezte meglepetten Bethie. – Akkor mikor?
– Aznap reggel, mikor indulásra készülődtél, és épp a főudvarhölggyel beszélgettél a palota udvarában.
– Igen, emlékszem. Én akkor nem is láttalak.
– Én viszont igen. Emlékszem… – Will szemei őszinte rajongással csillogtak az emlék hatására. – A reggeli nap fényében a hajad olyan volt, mintha az arany minden árnyalatában ragyogna. Ott és akkor jöttem rá, hogyha megismerhetnélek, nagyon tudnálak szeretni.
– Oh… – Bethie örült, hogy Will háttal állt neki, mert a fiú szavait hallva fülig vörösödött, annyira jól estek neki.
– És te? – nézett a lányra kíváncsian Will. – Mikor jöttél rá?
– Rájönni csak akkor jöttem rá, mikor másodszorra találkoztunk. Annyira fájt a gondolat, hogy talán soha többé nem látlak, hogy tudtam, ez nem lehet más, mint szerelem. De azt hiszem, akkor szerettem beléd, mikor tüskebokornak neveztél.

Mindketten felnevettek az emlék hatására. Majd Will ismét visszafordult a tűzhöz. Bethie pedig elgondolkozva simította végig szorosan feltűzött aranyszőke haját. Will szereti a haját. Még soha senki se mondta neki, hogy szép a haja. Bethie keze lassan rákulcsolódott a haját tartó csatra, majd kihúzta. A haja puhán és szabadon omlott le a vállára egészen a háta közepéig. Will ekkor fordult meg. Szeme kikerekedett a csodálkozástól. Még sose látta Bethie-t ilyen szépnek. Ahogy puha aranyszőke haja szép arcát keretezte, olyan volt, mint egy angyal. Will lassan fölállt, és az ágyhoz lépett. Óvatosan az ujjai közé fogott egy puha hullámos tincset, és végigsimította az ujjai között. Annyira gyönyörű volt… Aztán Will már csak arra eszmélt, hogy szorosan magához vonja a lányt, és olyan szenvedélyesen csókolja meg, mint még soha azelőtt. Bethie pedig ugyanolyan szenvedéllyel csókol vissza. A következő pillanatban már a puha párnák közt voltak. A két fiatal test úgy simult egymáshoz, mintha mindig is egyek lettek volna. Elképzelhetetlen volt, hogy hogyan tudtak egészen idáig egymás nélkül élni. A szerelem és a szenvedély igazi beteljesülése volt ez az éjszaka. Ilyet csak az élhet át, aki megtalálta az igazi szerelmet. Will Solto és Elizabeth Laurence már megtalálta. Ők már rátaláltak egymásra.


Másnap reggel Will vidám madárcsicsergésre ébredt. Hirtelen nem is emlékezett rá, hol van, csak azt tudta, hogy nagyon-nagyon boldog. Aztán meglátta a mellette alvó Bethie-t. Annyira szép volt kócos hajával és nyugodt arcával, hogy Will legszívesebben magához vonta volna, hogy megcsókolja. De nem akarta felébreszteni. Így is szinte egész éjjel fönt voltak. Will annyira boldog volt ebben a nyugodt órában és ebben az egyszerű fogadóban, hogy szinte már nem is emlékezett rá, milyen elkeseredett és zaklatott volt alig egy nappal ezelőtt. Jelenleg nem érdekelte semmi más, mint a mellette alvó gyönyörű lány, illetve már nem is lány, hanem asszony. Méghozzá az övé. Ennél többre már nem is vágyhat. Will erre a gondolatra jólesően nagyot nyújtózott, majd halkan, hogy Bethie-t fel ne ébressze, kimászott az ágyból és felöltözködött. Lemegy a fogadósnéhoz, és felhozza a reggelijüket. Bethie biztos örülne neki. Csendben becsukta maga mögött az ajtót, majd lesétált a földszintre. Ebben a kora reggeli órában a fogadó még teljesen üres volt, csak a kedves fogadósné tett-vett a söntéspultnál. Will megdöbbenve látta, hogy a nő sír. A keze szorgalmasan járt, ahogy előkészítette a reggeli tennivalókat, de a szeméből sűrűn potyogtak a könnyek. Will szörnyen kellemetlenül érezte magát, hogy meg kell őt zavarnia, mikor láthatóan valami nagy bánat érte. De már nem fordulhatott vissza, a nő észrevette.

– Jó reggelt! – köszönt halvány mosollyal a nő, miközben gyorsan megtörölgette a szemét. – Segíthetek valamiben? Talán szükségük van valamire?
– Jó reggelt! Sajnálom, hogy megzavartam, csak azt akartam megkérdezni, hogy felvihetném–e a reggelinket a szobánkba? – lépett közelebb a pulthoz Will.
– Természetesen, máris elkészítem – felelte buzgón a nő, láthatóan örült, hogy csinálhat valamit.
– Nem sürgős, ráér később is – mondta Will tétován.
De a nő csak legyintett.
 – Ne butáskodjon, pár perc az egész – de mire kimondta ezeket a szavakat a nőből megint feltört a zokogás. Willnek majd megszakadt a szíve, ahogy ránézett.
– Talán történt valami? Tudok segíteni? – kérdezte kedvesen.
– Nem köszönöm, nagyon kedves – legyintett a nő. – Csak tudja, ma van az évfordulója, hogy meghalt a fiam.
– Oh, nagyon sajnálom – mondta őszintén Will. – Megkérdezhetem hogyan történt?
 – Tudja, katona volt. Két évvel ezelőtt neki is ki kellett vonulnia a csatába és ott… pont az utolsó rohamban elesett.
– Sajnálom – Will egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Már megint a háború. Mikor lesz ennek már vége?
– Tudja, az én Kevinem… olyan jó fiú volt. Annyira becsületes… Mondtam neki, hogy ne legyen katona. De hát mit tehettem volna? Hisz már az apja is az volt. Ő is a háborúban esett el, még régebben. Én meg itt maradtam, teljesen egyedül… csak ez a kis fogadó maradt nekem. Mikor megláttam magukat a feleségével… arra gondoltam, ha az én Kevinem még élne, ő is biztos már megházasodott volna… – majd a nő ismét sírva fakadt.

Will legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy átölelje. Annyira sajnálta szegény nőt, aki itt maradt teljesen egyedül. A férje és a fia meghaltak… és mindez a háború miatt. Henrik őrült hatalomvágya miatt. Aztán Will fejébe lassan egy másik gondolat is beférkőzött. És ez rögtön elfeledtette vele a reggel érzett boldogságot. Szó nélkül megfordult, és magára hagyta a síró asszonyt. Csendben visszament a szobájába, Bethie már felébredt, és sugárzó mosollyal nézett belépő férjére. De Will ezúttal nem mosolygott vissza rá. Sőt legszívesebben ott helyben elbőgte volna magát, ezt azonban nagyon szégyellte volna Bethie előtt. Azt azonban már nem tudta eltitkolni, hogy úgy érezte, minden erő elszállt belőle. Elkeseredetten rogyott le a földre. Úgy érezte a világ összedőlt körülötte, ismét. Most mit csináljon? A következő pillanatban, mielőtt még eluralkodtak volna rajta a sötét gondolatok, érezte, ahogy két gyöngéd kéz megszorítja az ő remegő kezét. Will felpillantott, és Bethie aggódó arcát látta maga előtt. Mégis hogy magyarázza el neki?
– Az emberek… – szólalt meg lassan, de még így is remegő hangon. – Ők tényleg szenvednek. Annyi ember halt már meg. Annyi anya várja hiába haza a fiát, annyi feleség vesztette el a férjét, és mégis miért? Egy háborúért, amit ha meg is nyerünk, az ő életükben semmi változást nem fog hozni. Csak szenvedést okoz.
Will lassan visszahajtotta a fejét a térdére. Bethie nem szólt semmit, de Will így is érezte, hogy a lány őt nézi.
– Most mit csináljak? – mondta ki hangosan is a kérdést, ami a fejében járt. – Mit csináljak?
 – Jaj, drágám – simogatta meg férje karját Bethie, de Will lerázta magáról a lány kezét.
– Gyáva vagyok, ugye? Elmenekültem a kötelességem elől. A saját boldogságom a másoké elé helyeztem… ezt tegnap még teljesen helyénvalónak éreztem, de most… csak azt érzem, hogy szörnyű ember vagyok. Gyáva és önző… nem is értem, hogy szerethetsz egy ilyen embert.
– Te nagyszerű ember vagy. Nem gyáva és még kevésbé önző, ha az lennél, akkor most nem éreznéd rosszul magad – mondta őszinte meggyőződéssel Bethie. Bár nem tudta mi váltotta ki Willnél ezt a hirtelen önvád-rohamot, szerencsére fel volt készülve rá. Bár sokkal jobban örült volna, ha ez nem épp közvetlenül a nászéjszakájuk után történik meg.
 – Vissza kell mennünk… ugye? – nézett fel Will az előtte guggoló lányra. – És nem mehetünk haza.
– Nem, nem mehetünk – mosolyodott el halványan Bethie.
– Tudtad, hogy ez lesz?
– Persze, hisz ismerlek – bújt oda férjéhez Bethie. – Te sose fordítanál hátat azoknak, akiknek szüksége van rád. Csak kellett egy kis idő, hogy te is rájöjj erre.
 – Tudom, hogy meg kell tennem, amit kérnek tőlem, de még mindig nem tetszik. Ha tényleg kitör a felkelés, nagyon sok ember halhat meg. Azt pedig nem akarom.
– Tudom, hogy nehéz – mondta megértően Bethie. – De Henrik király gonosz ember, ha ő trónon marad, még több ember fog meghalni.
– Igen, tudom, de nem csak ez zavar… ott van Henry…, ő nem rossz ember, ráadásul a testvérem…, nem akarom, hogy neki valami baja essen.
– Biztos vagyok benne, hogy ezt Sierra báró sem akarja.
– Igen, talán… – majd Will elcsigázottan felsóhajtott. – Akkor, azt hiszem, ideje visszaindulnunk.
És így is tettek.


A nap már lemenőben volt, mikor Daniel és Torro parancsnok letelepedtek a Sierra birtok udvarában álló egyik padra. Torro pipára gyújtott, és elmélázva figyelte a láthatárt.
– Már három nap eltelt – mondta a férfi–, és nem jött vissza.
– Vissza fog jönni.
Daniel kezdett belefáradni, nem csoda, hisz mást sem ismételgetett az elmúlt napokban. De ennek ellenére még mindig ugyanannyira meg volt győződve az igazáról, mint az első napon.
– Azt hiszem, mi hibáztunk – szólalt meg ismét elgondolkozva Torro. – Mondtam Sierrának, hogy ne zúdítson mindent egyszerre a nyakába. Nem csoda, hogy megrémült.
– Én is így gondolom – bólintott Daniel. – De most már mindegy. Ha szerencsétek van, Will nem fog nagyon haragudni, mikor visszajön.
– Úgy látom, nagyon bízol benne – mosolyodott el Torro. – Remélem, nem hiába.
– Nem hiszem – nevetett fel Daniel.
– Miért nem?
– Mert éppen ott jön – mutatott előre a fiú, és Torro parancsnok döbbenten látta, hogy fia igazat mond. Pont abban a pillanatban, mikor a férfi odanézett a Sierra birtok kapujában feltűnt egy ló mellette pedig két alak. És az egyik alak minden kétséget kizáróan Will Solto volt. Torro parancsnok ekkor olyan felszabadultan nevetett fel, amilyet még Daniel is ritkán hallott tőle. Végre már teljesen biztos volt benne, hogy az emberek készen állnak a változásra és… Will is készen áll rá.


2017. szeptember 2., szombat

A herceg IV. rész 3. fejezet


Aznap este a fővárosban szakadt az eső. Az utcák kihaltak voltak, az emberek a házaikba húzódtak. Will ennek kivételesen nagyon örült. A lovat az egyik kocsmánál hagyta, majd ő maga köpenybe burkolódzva a palota felé vette az irányt. Örült, hogy sikerült pont ebben az órában visszaérnie a városba. A szolgálóknak ugyanis ekkor ért véget a munkaidejük. Amint a hátsó kapuhoz ért, Will megnyugodva látta, hogy igaza volt. A kapun csoportokban vagy épp egyedül hagyták el a palotát a köpenybe bugyolált szolgák. Így ugyan elég nehéz volt megállapítani, hogy férfi vagy nő az illető, de Will végül kiszúrt egy hazafelé igyekvő fiatal lányt.
– Elnézést! – állta el a lány útját, aki rémülten hőkölt hátra.
– Igen?
Will nagyon megsajnálta szegényt. Látszott rajta, hogy halálra rémült. Biztos azt hitte, Will valami őrült, megátalkodott alak. De a fiút ez most cseppet sem érdekelte. Gyorsan el kell intéznie ezt a dolgot, mielőtt még valaki meglátja.
– Ismerős vagy az udvarhölgyek szálláshelyén? – kérdezte a megszeppent lánytól.
– Ott vagyok szolgáló.
– Ismered Elizabeth Laurence udvarhölgyet?
– Persze, de már majdnem egy napja bezárkózott a szobájába, és egyre csak sír. Még csak enni sem evett semmit.
Will rémülten kapta föl a fejét. Vajon mi történhetett Bethie-vel? Lehet, hogy miatta sír? Azt hiszi, hogy meghalt?
– Nekem muszáj beszélnem vele, menj vissza, és hozd ide!
– Dehogy megyek! Már lejárt a munkaidőm! – Will számított erre a válaszra, így benyúlt a zsebébe, és a lány markába nyomott három csillogó aranypénzt. A lány szeme döbbenten kikerekedett. Ennyi pénzt egy hónap alatt sem keres.
– Kapsz még ugyanennyit, ha idehozod – tette még hozzá Will, mire a lány egy szempillantás alatt elfordult, és már el is tűnt a palota kapujában. Tehát már csak várnia kell.


Bár Will nem tudhatta, de minden pontosan úgy volt, ahogy a kis szolgálólány mondta. Elizabeth kis hálókamrájában feküdt az ágyán, fejét a párnájába fúrta, és keservesen zokogott. Hiába jöttek sorba az udvarhölgyek, hogy megtudják mi baja, Bethie még csak nem is válaszolt. Még akkor sem, mikor a főudvarhölgy azzal fenyegette meg, hogy hazaküldi. De Bethie–t már semmi sem érdekelte. Mióta megtudta, hogy Willt vádolják a herceg megmérgezésével, és hajnalban állítólag már ki is végezték, Bethie úgy érezte, összetört a szíve. Ha Will nincs többé… ő mégis mihez kezdjen? Mióta megismerte őt, úgy érezte, újjá született. Már nem érezte magát elhagyatottnak és magányosnak. Még az udvarhölgyek is észrevették, hogy sokkal mosolygósabb az utóbbi időben. De most mindennek vége. Will meghalt, ő pedig soha nem fog találni még egy olyan fiút, akit ennyire tudna szeretni. Most már biztos. Vénkisasszony lesz, soha nem megy férjhez. Mert csak Will mellett lehetett volna boldog. Csakis az ő gyerekeit akarta a világra hozni. Talán jobb lenne, ha ő is meghalna…
Bethie sötét gondolatait ekkor erőteljes kopogás szakította félbe. Bethie nem foglalkozott vele. Biztos megint az egyik udvarhölgy az.
– Kisasszony! – hallatszott az ajtó mögül. – Kisasszony, Mimi vagyok! Kérem, engedjen be, üzenetet hoztam önnek.
– Menj innen, nem érdekel – morogta a lány a párnák mögül.
– De kérem, kisasszony, egy fiatal férfi látni akarja. Még pénzt is adott, hogy levigyem magát hozzá. Aztán többet is fog adni.
– Egy fiatal férfi? – ez már felkeltette Bethie érdeklődését, így megtörölte a szemét, és ajtót nyitott. Másrészt meg félt, hogy a lány hangoskodását más udvarhölgyek is meghallják. Mimi izgatottan lépett be a szobába.
– Milyen fiatalemberről beszélsz? – kérdezte Bethie.
– A nevét nem tudom. De a kisasszonyt kereste. Nagyon helyes fiú, alacsony, barna haja van, és olyan furcsa szeme, tudja, mint a macskáknak.
– Vezess hozzá! – kapta föl gyorsan a köpenyét Bethie, és szó szerint kilökte a szegény lányt az ajtón. Csak egy ember van ezen a világon, akinek macskaszeme van…


Will úgy érezte már órák óta várakozik ott az egyik ház eresze alatt, mikor a palota kapujában végre megjelent két köpenybe bugyolált alak. És az egyik Elizabeth volt. Will az egyik pillanatban még csak döbbenettől csillogó szemét látta, következőben pedig már érezte is a nyakán a lány ölelő karjait. Bethie úgy kapaszkodott belé, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Vállát rázta a zokogás, fejét a fiú mellkasába fúrta.
– Bethie…– mondta gyöngéden Will, és visszaölelte a lányt. Persze csak miután kifizette a kis szolgálólányt, aki már tartotta is a markát. Miután a lány elment, Will behúzta Bethie–t egy sötét sikátorba, hogy nyugodtan beszélhessenek. Lassan Bethie zokogása is alábbhagyott, Will addig nyugtatóan simogatta és ringatta a lányt, míg végül Bethie könnyes szemmel fölnézett rá.
– Will, mégis hogy… én azt hittem… azt hittem, hogy meghaltál.
Will halványan elmosolyodott.
 – Mindent megmagyarázok. De előbb kérdeznem kell valamit. Elhiszed, hogy én akartam megölni Henry herceget?
– Dehogyis, te sose lennél képes ilyesmire, tudom – mondta komolyan a lány.

Will megkönnyebbülten ölelte magához szerelmét. Ezt meg kellett kérdeznie, bár nagyon félt a választól. Tudnia kellett, hogy Bethie hisz benne, és szerencsére így is volt. Így aztán Will vett egy mély lélegzetet, és elmondott Bethie–nek mindent, amit az elmúlt nap alatt megtudott. Elmondta, hogy az ő neve Will Solto, aki azért érkezett a palotába, hogy kiderítse miért haltak meg a szülei. És elmondta azt is, amit Sierrától hallott, hogy ő valójában Henrik király és Izabella királyné másodszülött fia. Elizabeth feszülten hallgatta, szeme egyre jobban kikerekedtek a döbbenettől. Mikor Will befejezte, idegesen nézett le a lány arcára. Bethie néhány percig hallgatott, majd lassan megszólalt.
 – És most… mit akarsz csinálni?
– Nem tudom, de Bethie, nem lehetek én a király. Én… nem tudnám megcsinálni. Egyszerűen, nem megy.
– Pedig én is egyetértek Daniellel. Remek uralkodó lennél.
– Jaj, Bethie… – nyögött fel csalódottan a fiú. Annyira reménykedett benne, hogy legalább Bethie megérti őt. De úgy tűnik ismét tévedett.
– De… – folytatta a lány –, ha te úgy érzed, hogy nem tudod megtenni, én akkor is támogatlak téged. Én mindig melletted leszek.
– Mindig? – mosolyodott el Will. – Még akkor is… ha arra kérnélek, hogy hagyj itt mindent, és gyere vissza velem a falumba?
 – Ha te ezt kérnéd, én azt kérdezném: mikor indulunk?
Will nem is akart többet tudni. Csak magához vonta a lányt, és forrón szájon csókolta. Nem is volt több kérdése, illetve… még csak egy.
– Elizabeth Laurence – nézett ünnepélyesen a lányra –, hozzám jössz feleségül?
És Bethie kimondta az egyetlen választ, amit elképzelhetőnek tartott.
– Igen.
Ezután már tényleg nem volt több kérdés.

 
– Mi az, hogy elment?! – csattant föl Sierra báró olyan hévvel, hogy a vele szemben álló Ian komolyan megijedt tőle. Szegény fiú most tényleg úgy érezte, hogy ki fogják rúgni. Igen, biztos. Kirúgják, pedig már olyan messzire eljutott!
– Uram, kérem, ne haragudjon, én nem tudtam, hogy…
– Mondta hová megy? – vágott közbe Torro parancsnok, aki sokkal higgadtabbnak tűnt, így Ian neki sokkal nyugodtabban válaszolt:
– Nem, de olyan lovat kért, ami jól bírja a hosszú utakat.
– Tehát az ország bármelyik pontján lehet – fordult el elkeseredetten Sierra. Nem akarta elhinni, hogy Will ilyen aljasul becsapta. Csak így faképnél hagyja azok után, amit tett, és főleg amit tenni készült érte. Torro már sokkal nyugodtabban fogadta a hírt, hogy Will itt hagyta őket, de ez semmi volt ahhoz a közönyösséghez képest, amit Daniel mutatott, még apjának is feltűnt.
– Te talán tudsz valamit, amit mi nem? – fordult fiához a férfi. Daniel csak vállat vont.
– Nem értem, miért idegeskedtek. Úgyis visszajön.
– Ezt meg honnan tudod? – fordult oda Sierra is.
– Onnan, hogy Will nem az a fajta, aki megszökik a kötelességei elől. Most ugyan pánikba esett egy kicsit, de nem adok neki három napot, és újra itt lesz. Csak hagynunk kell neki időt, hogy átgondolja a dolgokat.
Torro elgondolkozva vonta össze a szemöldökét.
– Igazad lehet.
– Micsoda? – hördült fel Sierra. – Tehát hagyjuk, hogy…
– Várjunk három napot, ha Will ezután sem jön vissza, akkor a keresésére indulunk. Addig is töltsük hasznosan az időt, és folytassuk a tervünk kidolgozását.
– Mi értelme? Hisz lehet, hogy nem is jön vissza – morogta Sierra.
– Vissza fog jönni – mondta őszinte meggyőződéssel a hangjában Daniel. – Én tudom.