2017. április 19., szerda

Hook vs. Sohaország 3. fejezet


3. fejezet – A múlt árnyai


Storybrooke napjainkban…

– Májusi esküvőre gondoltam. Mindenhol virágok lennének, és a város összes lakója elengedhetne egy fehér galambot, mikor kiléptek a templomból. Nagyi készíti a tortát, jaj, és a törpök megígérték, hogy szereznek egy hintót, és fehér lovakat…
– Anyu, nagyon kedves, hogy ilyen… lelkes vagy, de mi egy csendes, visszafogott esküvőt szeretnénk – mondta Emma felpillantva a seriff irodában lévő számítógép képernyőjéről. Snow azonban úgy meredt rá, mintha valami égbekiáltó marhaságot mondott volna.
– Emmának igaza van – értett egyet Hook is. – Ráadásul ki akarja, hogy néhány átkozott galamb a fejére csináljon az esküvője napján?
– Azt mondjátok… – sziszegte Snow tőle szokatlanul vészjósló hangon. – Azt akarjátok, hogy az egyetlen lányom esküvője ne legyen méltó egy hercegnőhöz?
– Nem vagyok hercegnő – szögezte le Emma. – És nem is akarok az lenni. Bőven elég volt az a pár nap az alternatív világban. Még mindig tiszta lila folt az oldalam a fűzőktől.
– De Emma ez az esküvőd!
– A mi esküvőnk – jegyezte meg Hook.
– Emma, az esküvőd! – ismételte meg Snow, oda se figyelve Hookra, akinek már most nagyon hiányzott a rum, amit Emma kitiltott a házból. Anya és lánya már épp heves vitatkozásba kezdett volna, amelynek témája a csirke versus fácán főétel lett volna, mikor megcsörrent a seriff iroda telefonja.
Hook kihasználva az alkalmat gyorsan felvette és Emma kezébe nyomta, belefojtva mennyasszonyába a szót.
– Igen? – szólt bele a lány.
– Feljelentést szeretnék tenni – szólalt meg az ismerős hang a vonal túlsó végén, mire Emma szemöldöke rögtön a homloka közepére szaladt.
– Gold, maga az? Mit akar?
– Tudtommal maga a seriff, Miss Swan – felelte a férfi gúnytól csöpögő hangon. – Kiraboltak. Úgyhogy nagyon lekötelezne, ha idefáradna és segítene.
– Mióta van szüksége az én segítségemre? Tudtommal, maga a Sötét Úr.
– Ahogy maga is az volt, így nagyon jól tudja, hogy a fénymágiával szemben tehetetlen vagyok.
– Egy pillanat, azt akarja mondani, hogy aki betört magához, az fénymágiát használt?
– Örülök, hogy a felfogó képessége nem sérült. Várom a boltomban! – Ezzel a férfi letette. Emma őszinte döbbenettel nézett végig az irodában lévőkön. Mégis ki lehetett olyan ostoba, hogy betörjön a Sötét úr boltjába?

***

Sohaország évekkel ezelőtt…

Csingiling nem bizonyult túl érdekes útitársnak. Lényegében egyetlen szót sem szólt, miközben egyre mélyebben haladtak a dzsungel sűrűjében. Hooknak rá se kellett néznie, hogy tudja, mennyire nincs ínyére a feladat. Vajon ki lehet ez a lány? Volt benne valami furcsa. És elég formás kis feneke volt így hátulról.
Bő egy órás kutyagolás után a fák végre ritkulni kezdtek és egy sziklás részhez lyukadtak ki. Hook meghökkenve látta, hogy egy szakadék szélére jutottak.
– Mégis hova hoztál engem? – kérdezte. Csingiling közben elindult a szakadék peremén álló sziklák felé. Hívogatóan intett.
– Erre! Gyere már! – Hook kelletlenül követte. Elképzelni sem tudta, hogy mit akar a lány itt a sziklák között, ám pár lépés után meglátta, hogy a kőhalmok között egy apró barlang bejárata bújik meg. Csingilig gondolkozás nélkül bemászott, Hook némileg kelletlenül követte. Kezét a kardjára csúsztatta, lelkében pedig igyekezett felkészülni, hogy odabent egy rémült tekintetű fiú várja, akire neki kell kimondania a halálos ítéletet. Legszívesebben szembe köpte volna magát. De már nem volt visszaút. Hook belépett a barlang bejáratán.
A barlang persze üres volt. Hook kicsit megkönnyebbült, ugyanakkor nem örült, hogy egyre csak ódázza a feladatot.
A barlang olyan alacsony volt, hogy a kalóz minduntalan beverte a fejét. Nem volt benne más, mint egy pálmalevelekkel bevetett ágy, egy kis tűzrakó hely és némi élelem. A fiúnak azonban nyomát sem látta.
– Hol van? – fordult a férfi Csingilinghez. A lány vállat vont.
– Nem tudom, ez itt a búvóhelye. Biztos megint elment kutatni.
– Kutatni? – hökkent meg Hook. Csingiling bólintott.
– Ő is el akarja hagyni a szigetet. Meg van róla győződve, hogy sikerülhet neki és megtalálja a kiutat. De ez csak hiú ábránd.
– Így ismerted meg? Azt hitted, ő haza tud vinni? – Csingiling nem nézett a szemébe, amiből a kalóz arra következtetett, hogy pontosan így történt. Hirtelen elfutotta a méreg. – És mikor úgy láttad, nincs már a hasznodra, gyorsan oldalt váltottál! Hogy te milyen kétszínű vagy!
– Nem igaz! Nem vagyok az!
– Ne áltasd magad, drágaságom! Lenéztél engem, mert végezni akarok vele, de te sem vagy jobb! Képes vagy végignézni, ahogy megölik azt, aki segíteni akart neked. Mégis miféle ember vagy te?
– Nem vagyok ember – suttogta a lány égő arccal. – Hanem tündér.

***

Storybrooke napjainkban

Emma sárga borághátúja hangos fékcsikorgással állt meg Gold zálogháza előtt. Az ajtó tárva nyitva állt és már messziről is fel lehetett ismerni, hogy valaki feltörte a zárat. Hook némi kéjes örömmel figyelte a Sötét urat, ahogy az dühöngve várta őket a pult mögött.
– Azt hittem estig sem érnek ide – morogta Gold.
– Siettünk, ahogy tudtunk – felelte Emma majd körbepillantott a helyiségben. Látszólag minden a helyén volt, semmit sem törtek össze és kutakodásnak sem látszott nyoma. – Mi tűnt el?
– Tudhatná már Miss Swan, hogy az igazán értékes dolgaimat itt tartom. – Gold a falba rejtett széf felé intett, majd elhúzta a széfet rejtő festményt. Emmának leesett az álla. A széfet szó szerint ripityára törték. Csoda, hogy a falból nem esett ki.
– A tőre? – Gold felnevetett, majd benyúlt a kabátja belső zsebébe és előhúzta az ismerős fegyvert.
– A múltbéli szerencsétlen események után ezt mindig magamnál tartom – magyarázta. – Nem, néhány értékes varázsszerem tűnt el. Még az Elvarázsolt Erdőből hoztam magammal. Nagyon értékesek és ritkák.
– És feltételezem nem ártalmatlanok – tette hozzá a lány. Gold sokatmondóan somolygott, de nem felelt. – És honnan tudja, hogy fénymágiát használtak a széf feltöréséhez? – tette fel a következő kérdést Emma.
– Maga is érezheti, Megmentő. Koncentráljon a széfre! – Emma kelletlenül, de követte az utasítást. Minden erejét a széfre összpontosította és abban a pillanatban megérezte az ismerős meleg érzés, amely akkor szállta meg, mikor a varázserejét használta. Csakhogy ez másmilyen volt. Idegen.
– Mit érzel? – kérdezte Hook, mire azonnal megszakadt a kapcsolat. Emma megrázkódott, hogy kitisztítsa a fejét.
– Igazat mond, valaki fénymágiával nyitotta fel és rabolta ki.
– Ki lehetett az az ostoba? – morogta a kalóz.
– Nem tudom, de nézzünk körül, hátha találunk valami nyomot! – Emma jobbra, Hook balra indult és járta végig a boltot. Gold akár egy kirendelt őrmester figyelte minden mozdulatukat. Mikor Emma végzett, hátra ment a hátsószobába, hogy ott is körbenézzen, Hook pedig a bejárati ajtót vette szemügyre. A nap már lemenőben volt a városka házai mögött, az utolsó sugarak arany fénybe vonták a boltot. És ekkor valamit megcsillant a fényben. A kalóz lehajolt és egy ezüst gyűrűt pillantott meg a padló deszkái közé szorulva. A finom ékszer egy kék kvarcot foglalt magába. Hook szája kiszáradt. Gyorsan felkapta az ékszert.
– Találtál valamit, Kapitány? – Gold árnyéka úgy vetült felé, akár egy rossz szellem. Hook lassan felegyenesedett.
– Nem, semmit. – Gold egy percig kutakodva vizslatta az arcát, majd visszasétált a bolt hátuljába. Hook nagyot sóhajtott, majd a gyűrűt a zsebébe süllyesztette.

***

Sohaország évekkel ezelőtt…

– Tündér?! – Hook biztos volt benne, hogy rosszul hall. – Mégis mi az ördögöt keresne egy tündér Sohaországban?
– Az nem a te dolgod! – szegte fel az állát Csingiling.
– Nem lehetsz tündér – makacskodott a kalóz. – Hol van a szárnyad? – Csingiling erre úgy összeszorította a száját, hogy az pengevékonyságúra keskenyedett.
– Ahhoz semmi közöd – sziszegte. Hook már látta, hogy ennél többet nem tud majd kihúzni belőle. De még mindig nem akarta elhinni. Egy tündér a szigeten. Már értette hogyan húzhatta ki ép ésszel ilyen sokáig a Sötét Dzsungelben.
– Mit keresel itt a szigeten? – tette föl a következő kérdést, de Csingiling elfordult és Hook hiába ismételte meg a kérdést, a lány úgy festett, átmeneti süketségben szenvedett. Így a kalóz feladta. Egyelőre. Végülis mit számít? Amint visszatérnek az otthonukba, valószínűleg soha többé nem látja ezt a lányt.
Ekkor léptek zaja törte meg a csendet. Hook a barlang bejárata felé fordult. Hangtalanul kihúzta a kardját a hüvelyéből. Eljött az idő. Hamarosan hazamehetnek.

***

Storybrooke napjainkban

Hook utálkozva nézett a város szélén álló rendház épületére. Nem tudta megérteni a tündérek miért élnek ilyen helyen. Ráadásul így összezárva egy csomó fehérnép. Hogy nem gyilkolják le egymást?
A férfi vett egy mély lélegzetet, majd bekopogott. Természetesen a Rendfőnökaszsony vagyis Kék tündér nyitott ajtót. Az egyetlen tündér, akit Hook most a háta közepére kívánt. Tudta, hogy a nő és Emma jóban voltak.
– Kapitány, minek köszönhetem a látogatásodat? – kérdezte Kék tündér, már a hangjából is sütött a rosszallás. Hook megköszörülte a torkát.
– Én valójában Csingilinget keresem.
– Milyen ügyben? – Hook elfojtott egy káromkodást. Miért kell ilyen minden lében kanálnak lennie ennek a nőnek?
– Magánügy. – Úgy érezte egy örökkévalóság telt el, mire a nő lassan bólintott és hátrafordult.
– Várj itt, máris hívom. – Ezzel eltűnt. Hook örült, hogy nem invitálták beljebb. Már attól bűntudat fogta el, hogy a rendház közelében volt. Pár perc várakozás után aztán megjelent Csingiling. Hook majdnem elnevette magát, ahogy meglátta a lányt a tündérek formaruhájában. Annyira nem illett hozzá.
– Tehát tényleg te vagy az – morogta a lány, majd behúzta maga mögött az ajtót.
– Kedves vagy, mint mindig, drágám. – majd a férfi benyúlt kabátja zsebébe és előhúzta a boltban talált gyűrűt. Csingiling szeme egy pillanatra rémületet tükrözött, de gyorsan rendezte a vonásait. – Ez a tiéd, ha nem tévedek – mondta Hook.
– Igen, el-elvesztettem. Hol találtad meg? – Hook hitetlenkedve vonta fel a szemöldökét.
– Mintha nem tudnád. Gold boltjában. Csing, mit műveltél? Betörtél a Sötét úr boltjába? Megőrültél?
– Mit képzelsz rólam?! Nem törtem be sehova. Tegnap arra jártam, egy idős hölgyet látogattam meg, biztos akkor ejtettem el.
– Na, persze… Nem akarom, hogy bajba keveredj.
– Mit érdekel az téged? Ne tégy, úgy mintha hirtelen érdekelne a sorsom.
– Csing, ami Sohaországban történt…
– Ne beszéljünk róla! Az már a múlt. – Csingiling előrelépett és szó szerint kimarta Hook kezéből a gyűrűt. – Köszönöm, hogy ezt visszahoztad nekem. Isten veled! – Már épp eltűnt volna az ajtó mögött, mikor Hook megragadta a karját és visszatartotta.
– Nem gondoltam volna, hogy megtartod. A gyűrűt. – A tündér összeszorította a száját. A férfi azt hitte, nem is fog válaszolni, de végül lassan a kalózra emelte kék szemét.
– Az egyetlen szerelmemtől kaptam, te tudhatnád ez milyen fontos. – Hook bólintott, majd elengedte a lány karját.
– Vigyázz magadra, Csing. Ne keveredj semmilyen bajba.
– Ne félts te engem – mosolyodott el keserűen Csingiling, majd bevágta maga utána a zárda ajtaját. Hook lemondóan legyintett. Ő megtette, amit a lelkiismerete diktált. Csak remélni merte, hogy Csingiling nem hazudott a szemébe. Mert akármit is csinál, a Sötét Úr haragjától nem tudja majd megvédeni.
 

Csendes este ereszkedett Storybrooke házaira. A tündérek szállásán már mindenki nyugovóra tért. Csingiling percekig hallgatózott, mire az alagsori lépcsőhöz merészkedett, majd hangtalanul lement a föld alatti helyiségbe. Amint kinyitott a nehéz vasajtót, megcsapta az orrát a készülő bűbáj émelyítő szaga.
– Drágám, végre idetoltad a képedet. Hoztál gint?
– Igen, tessék – nyújtotta át a hálóruhája ujjába rejtett üveget Szörnyellának, aki az egyik sarokban felállított ágyban terpeszkedett. A nő negédes mosollyal vette át az italt.
– Köszönöm, drágám! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen fifikás kis tündér vagy. Az ostoba kalózban fel sem merült, hogy hazudsz, mint a vízfolyás.
– Nem fog többé akadékoskodni, igaz? – szólalt meg a másik alak a szoba közepén rotyogó üst mellől. Csingilinget kirázta a hideg. Nem gondolta volna, hogy így fogja őt viszont látni. Az üvegtest félelmetesen csikordult, ahogy az alak a tündér felé fordult.
– Válaszolj, tündér! Hook kapitány nem fog beleköpni a levesünkbe? – Csingiling nagyot nyelt.
– Nem, Hook és a Megmentő nem tehet semmit ellenünk.
Pán elégedetten elvigyorodott, majd beleszórta a Gold boltjából lopott utolsó értékes hozzávalót is. Az üstben rotyogó folyadék addig vérvörös színe azonnal mélyzölddé változott. Már csak pár nap és egyetlen hozzávaló és visszaszerzi a testét. És akkorra senki sem állíthatja meg.


Folytatása következik...

2017. április 15., szombat

Hook vs. Sohaország 2. fejezet


2. fejezet – Találkozás a Sötét Dzsungelben

A Sötét Dzsungel ocsmányabb hely volt, mint mikor Hook utoljára itt járt. A levegőt megtöltötte a pára és rothadás bűze, a kalóz léptei alatt kísértetiesen reccsentek meg az ágak. Az indák és a fák ágai vérmes szörnyetegekként borultak föléjük.
– Bi…biztos, hogy erre kell menni? – dadogta Smee, aki ott botladozott a férfi mögött. Hook bosszúsan felsóhajtott. Már bánta, hogy magával hozta ezt az idiótát.
– Félix utasításai világosak voltak, de ha annyira fél, Mr. Smee, akkor menjen vissza a hajóra. Persze csak ha élve visszatalál. – Ez elég is volt a gyáva tengerésznek. Még szorosabban rátapadt Hookra, majd folytatták útjukat.
Ahogy egyre mélyebbre jutottak, a sötétség lassan úgy ölelte körbe őket, akár egy elátkozott zivatarfelhő. Ami nem is lett volna csoda, hisz az egész dzsungel Pán varázslata alatt állt. Vajon hogyan maradhatott életben az a kölyök ilyen hosszú ideig? Az is lehet, hogy már elvesztette az eszét, ahogy annyian előtte, ha ez a helyzet lehet, hogy megváltás lesz számára a halál. Ez némileg megnyugtatta Hookot. Nem tartotta magát jó még kevésbé becsületes embernek, de ártatlan kölyköket sose mészárolt volna le. Most azonban nincs más választása. Haza kell jutnia az Elvarázsolt Erdőbe, hogy végre bosszút állhasson Milahért. Akkor talán a rémálmoknak is vége szakad.
– Mik… mik ezek a hangok? – nyöszörögte Smee, kizökkentve a férfit sötét gondolataiból. Eddig észre sem vette, hogy az eddigi nyomasztó csendet kísérteties suttogások törték meg. A kapitánynak felállt a hátán a szőr. Mintha Milah, Liam sőt az apja hangját is hallotta volna. Önkéntelenül is megérintette a nyakában függő amulettet, amelyet Felix adott neki, hogy megvédje a dzsungel rémségeitől.
– Maradjon szorosan mögöttem! – szólt hátra Hook, de nem érkezett válasz. Hook ingerülten fordult meg, nem lepődött volna meg, ha az az idióta elájult volna a félelemtől, de mögötte az ösvény teljesen üres volt. Smee nyomtalanul eltűnt.
– Az ördögbe!

***

 – Smee! A fene egye meg! Smee, merre van?! – Hook a legjobb belátása ellenére letért az ösvényről és Smee keresésére indult. Már megmondani se tudta, hány órája rótta a rengeteget, de az idióta tisztjének nyomát sem találta. Közben már legalább száz különböző módon fogadta meg, hogy véget vet Smee életének. Ugyan nem akarta beismerni, de aggódott. Smee nem viselt amulettet, így nem volt immunis a dzsungel varázslatára. Ki tudja, milyen állapotban talál rá, ha egyáltalán megtalálja. Tényleg ostobaság volt elhozni magával, hamarabb kellett volna erre gondolnia.
Hirtelen a szeme sarkából az egyik fa mögül mozgást vélt felfedezni. Hook azonnal arra kapta a fejét.
– Smee? – Nem érkezett válasz. Hook óvatosan közelebb lépett. – Van ott valaki? – Ismét mozdult valami. Hookot elkapta a méreg. – Mutasd magad, gyáva féreg!
– Mi van a nyakadban? – A férfi meghökkent. Egy női hang szólalt meg az árnyék rejtekéből. Hirtelen azt hitte, ismét a dzsungel játszik vele, de a hang kicsit sem hasonlított Milahéra.
– Ki kérdezi? – Erre azonban nem érkezett válasz. – Gyerünk, te nőstény ördög! Mutasd magad! – Ebben a pillanatban a nő kiugrott a fa menedékéből, meglendítette a lábát és ezzel teljes erőből eltalálta Hook legbecsesebb testrészét. A férfi összecsuklott a fájdalomtól.
– Az ördögbe! – nyögött fel, de még ahhoz sem volt ideje, hogy felegyenesedjen, az ismeretlen rámart az ingjére és letépte a nyakából Pán amulettjét. Hook a fájdalom ellenére résen volt és elkapta a vékony csuklót.
– Megállj! Tolvaj! – Rántotta vissza a lányt, aki kibillent az egyensúlyából, de derekasan tartotta magát. Hook megragadta a kerek amulett másik végét, ám a lány görcsösen tartotta. Arcát csuklya fedte, ami a dulakodás közben lecsúszott, felfedve szép, fiatal arcát, amely most eltorzult az erőlködéstől. A szőke fürtök hosszú lófarokban omlottak a vállára. Kék szeme szinte izzott, de az őrület már finom fátyolként ereszkedett le rá. Biztos már napok óta a dzsungelben bolyongott. Hook eltátotta a száját. Szőke haj és kék szem… egy pillanat! Talán a lány az álmából?
Ekkor kísérteties reccsenés hallatszott, majd mindketten hátra vágódtak. Hook döbbenten meredt a kezében tartott amulettre, amely pont kettétört. A férfi agyát elöntötte a pánik.
– Mit műveltél, te ostoba?! – üvöltött rá a lányra, aki szintén a kezében tartott darabra meredt. Szeme lassan kitisztult, vonásai ellazultak, az amulett tehát nem vesztette el teljesen a hatását. A dühös szikra azonban továbbra sem tűnt el a tekintetéből.
– Még hogy én? – vágott vissza. – Miért nem engedted el?
– Minek nézek ki? Őrült buggyantak mentőangyalának? Az az amulett volt az egyetlen biztosíték, hogy kijussak innen! – A lány nem felelt csak elmélyülten tanulmányozni kezdte a fából faragott amulettet, amelyet körbe különféle rúnák díszítettek.
– Még működik – állapította meg, majd letépett egy darabot zöld tunikájából, felfűzte rá az amulettet és a nyakába tette.
– Mit művelsz? – kérdezte Hook döbbenten. A lány közben feltápászkodott.
– Hazamegyek – felelte egyszerűen, majd elindult abba az irányba, amerre a férfi az ösvényt sejtette. Ahogy távolodott, Hookon különös érzés lett úrrá. A dzsungel sötétvarázslata mintha lepelként borította volna be, a füle zúgni kezdett, a fejében ismét megszólaltak a hangok, de ezúttal sokkal erősebben. A lány is megtorpant, majd gyorsan visszasétált. A zúgás és a hangok abban a pillanatban elhallgattak.
– Mi a fene… – morogta a kalóz, miközben föltápászkodott. A lány dühösen fújtatott egyet és úgy meredt rá, mint valami körözött bűnözőre. Amivel igazából nem is állt távol az igazságtól.
– Ne sopánkodj, állj már fel! Induljunk!
– Mit locsogsz itt össze-vissza?
– Nagyon úgy fest, hogy az amulett csak akkor tudja kifejteni a hatását, ha a két darab közel van egymáshoz. Úgyhogy induljunk!
– Mit képzelsz magadról?! Én Hook kapitány vagyok a hét tenger legrettegettebb kalóza és sehova se megyek, ahova nem akarok!
– Hogy oda ne rohanjak – forgatta körbe a szemét a lány. Igazából egész csinos volt kerek arcával és pisze orrával, pont Hook kedvére való, ám az biztos, hogy ilyen idegesítő nőszemélyt még életében nem látott. – Na, gyere már! Vagy életed végéig itt akarsz rostokolni?
– Nekem dolgom van itt, asszony! Keresek valakit, illetve két valakit, mert az idióta első tisztemnek is nyoma veszett.
– Bárkit is keresel itt, az vagy megőrült, vagy meghalt – felelte a lány sztoikus nyugalommal. – Jobb, ha magunkat mentjük. Ehhez te biztos értesz, kalóz. – Az utolsó szót olyan leplezetlen gúnnyal ejtette ki, hogy még a legkarótnyeltebb bűntető bíró is megirigyelhette volna.
– Nem mehetek – közölte csökönyösen Hook. – Keresek valakit, egy fiút. Nem találkoztál vele véletlenül? – A lány meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Egy fiút? – kérdezte, majd hátrált egy lépést. – Téged Pán küldött. Végezni akarsz vele. – Hook kelletlenül bólintott.
– Az akarok azért túlzás – tette hozzá csak a mihez tartás végett. – De muszáj megtennem.
– Miért? Mert Pán talpnyalója vagy? – hangja csak úgy csöpögött a megvetéstől. Hookot elkapta a méreg.
– Az ördög vigye el Pánt! Legszívesebben a saját kezemmel tekerném ki a nyakát! De ő az egyetlen, aki segíthet, hogy hazajussak az Elvarázsolt Erdőbe a legénységemmel együtt! És ha ehhez végeznek kell egy taknyos kölyökkel, akkor megteszem!
– Az Elvarázsolt Erdőbe? – suttogta a lány, kék szeme akkorára kerekedett, hogy a kalóz megpillanthatta benne a saját tükörképét. Aztán a lány lehajtotta a fejét. – Ha elvezetlek hozzá, magaddal viszel? – Hook meghökkent.
– Az Elvarázsolt Erdőbe?
– Igen, én is onnan származom. Szeretnék hazamenni.
– Tényleg tudod, hol van a fiú? – A lány bólintott. Hook egy percig hezitált. Nem tűnt túl jó ötletnek szövetséget kötni egy vadidegen nőszeméllyel, aki ráadásul a Sötét Dzsungelben bolyongott, már ki tudja mennyi ideje. De nála volt az amulett másik fele. És a segítségével talán gyorsabban végezheti el a feladatát. Smee-nek pedig talán már úgyis vége. Végül a férfi kinyújtotta a kezét.
– Kezet rá! – A lány megragadta és pici kezével erősen megszorította.
– Megegyeztünk, Hook kapitány.
– Még a nevedet se tudom – jegyezte meg a kalóz, mire a lány halványan elmosolyodott.
– Csingiling.
 ***
 
– Kapitány! Kapitány, merre van? – Ahogy a percek – vagy talán órák? – teltek Smee kétségbeesett kiáltásai egyre inkább halk vinnyogássá szelídültek. Smee végül szánalomra méltóan lekuporodott egy hatalmas fa tövébe és fülére tapasztotta a kezét, hogy legalább a szerettei kétségbeesett suttogását ki tudja zárni. Ám mindhiába. A hangok mintha nem is a fák közül, hanem a saját fejéből szóltak volna. Még csukott szemhéján át is látta az édesanyja szelíd arcát, ahogy sírva kéri, hogy maradjon otthon vele, ne válassza a tengerészek veszélyes életét…
– Sajnálom, mama… – Smee érezte, ahogy egy könnycsepp csurog végig az arcán.
– Szegény kis matróz, a kapitányod aztán jól pácban hagyott. – Smee összerezzent. Egy pillanatra azt hitte, ismét a képzelete játszik vele, de aztán a félhomályból egy köpenyes alak vált ki, arcán kaján vigyorral. Pán jobb keze volt az.
– Mit akarsz tőlem? – motyogta Smee szánalomra méltóan. Félix felkacagott, majd benyúlt a köpenye zsebébe és előhúzott egy fából faragott amulettet, pont olyat, mint amit előzőleg Hooknak adott.
– Szegény kis matróz, ha jól számolom, a te szánalmas kis akaraterőddel úgy egy órád lehet hátra, míg teljesen elveszted az eszedet. – Smee megborzongott.
– Nem akarok meghalni – nyüszítette. Félix felé nyújtotta a medált.
– A tiéd, ha akarod – Smee azonnal utánakapott, ám Félix fürgén elrántotta az ujjai elől. – De nem ingyen, kis matróz. Van itt valami, amit meg kéne tenned, Pán nagyon hálás lenne érte. – Smee nagyot nyelt.
– Mi… mi lenne az?
– Csak egy apróság… itt van az az idegesítő kis tündér…


A folytatás hamarosan érkezik... :)

2017. április 13., csütörtök

OUAT fanfiction - Hook vs. Sohaország 1. fejezet


Prológus

Az Alvilágra csendes éjszaka várt. Az utcák elnéptelenedtek, a házak elsötétültek. Egy valaki volt még ébren, ő most bizonytalan léptekkel haladt a kikötőben. Kezében gines üveget szorongatott, ám a móló végére érve szomorúan konstatálta, hogy az ital aljas módon elfogyott. Szörnyella csalódottan hajította el az üveget, amely hangos loccsanással merült el a Lelkek folyójának vizében.
– Hülye Alvilág! – morogta a nő enyhén ittas állapotban. – Hülye Artúr! Már semmi mókás sincs ebben a helyben! Legalább egy kiskutyát megnyúzhatnék! De neeeem… mert a hülye Író varázslata még itt is utolér… Hülyék! Hülyék! Hülyék! – Szörnyella lemondóan legyintett, majd elindult hazafelé. Ám alig tett pár lépést, mikor valami megállította. Mintha egy villanást látott volna a szeme sarkából. Lassan visszafordult, ám a látványtól rémülten hőkölt hátra. A Lelkek folyójából zöld füst szállt föl, akár egy mérgező köd borította be a mólót, majd lassan összeállt és egy ember formáját vette fel. Üveg csattant a fán, ahogy a testet öltött lélek lépett egyet. Majd a köd semmivé lett és a mólón ott állt egy ismerős alak. Vagy mégsem ő volt?
– Mi a csuda… – suttogta Szörnyella. – Azt hiszem, le kéne szoknom a ginről…

 
1. fejezet – Egy elutasíthatatlan ajánlat

Storybrooke napjainkban

Hook mosollyal az arcán ébredt, mint minden reggel, amely Emma mellett találta. Kedvese persze már felkelt, soha egy percig nem tudott nyugton maradni és a kalóz éppen ezt szerette benne. Ma reggel Emma már lent sürgölődött a konyhában és palacsintát készített. Henry még aludt, így a férfi halkan a nő mögé óvakodott, elkapta a derekát és megpörgette.
– Hé! Elég! Nézd most kiborítottam miattad a tésztát! – korholta Emma, de édes mosolyát nem tudta elrejteni. Hook végül elengedte.
– Mi készül itt, konyhatündér Megmentő?
– Meglepetés neked és Henrynek.
– Csak nem ünneplünk valamit?
– De igen – Emma mosolyogva karolta át a férfit. – Ma van pontosan három éve, hogy találkoztunk.
– Valóban? Pontosan melyik találkozásunkra gondolsz? Mikor egy fához kötöztél és kést szorítottál a torkomhoz? Vagy mikor a kecsketrágyában feküdve nyöszörögtem? – Emma felnevetett.
– Utóbbi – felelte végül. – Akkor nem gondoltam volna, hogy idáig juthatunk.
– Én se, drágám. – Ám Hook nem mondott igazat.
 
***

Sohaország évekkel ezelőtt

Killian Jones ismét álmot látott. Álmában megint visszatért a gyönyörű, szőke lány. Killian még sose látott hozzáfoghatót. Mint minden más éjszakán a lány ott állt tőle egy karnyújtásnyira hosszú, szőke haját csapdosta a szél, kék szemében a férfi mintha önmagát pillantotta volna meg. Lány létére nadrágot és piros bőrdzsekit viselt, oldalán kard lógott. A köd puha pokrócként vette körbe, így arcának vonásait a férfi nem tudta pontosan kivenni. Killian elindult felé, de mint minden este valaki ezúttal is útját állta. A legtöbbször ez a valaki a gyűlölt Krokodil volt, ám ezen az éjszakán Milah állt kettőjük közé. Mélybarna szemében őszinte szomorúság tükröződött.
– Hát már elfelejtettél engem? – suttogta a nő, majd lassan egy könnycsepp gördült le szép arcán. Ez a férfi számára még borzalmasabb volt, mint a Krokodil gúnyos nevetése. Pánikszerűen kapott Milah után.
– Nem! Dehogy! Csak téged szeretlek! Érted teszek mindent! – Ám Milah továbbra is szomorúan ingatta a fejét. A szőke lány pedig lassan elfordította a fejét és eltűnt.
 
Hook kapitány átizzadt inggel és kalapáló szívvel ébredt. Már megint ez az álom! A végén tényleg meg fog őrülni, ahogy Smee mondogatja. Az a lány… vajon ki lehet? Létezik egyáltalán? Vagy csak egy újabb illúzió, amivel ez az átkozott hely megkeseríti a mindennapjait? Hook bele se akart gondolni, inkább gyorsan felkapta az ágya mellett heverő rumos üveget és jól meghúzta. Máris jobb…
– Kapitány! – Hook idegesen felmordult. Ez a Smee mindig kopogás nélkül rontott rá. Már bánta a napot, mikor a rossz sors összehozta vele.
– Mit akar, Smee? – nézett a kabin ajtajában ácsorgó dagadékra. Smee elég zaklatottnak tűnt, piros kötött sapkája kis híján leesett a fejéről, annyira remegett.
– Kapitány, látogatója van. – Hook értetlenül vonta össze a szemöldökét.
– Látogató? Mégis ki az ördög?
– Tudja… ő küldte – suttogta Smee már holtsápadtan. Hook dühösen elkáromkodta magát. Ez a nap ennél rosszabb már nem is lehetne. Gyorsan kipattant az ágyból, felhúzta elmaradhatatlan bőrkabátját és felcsatolta az oldalára a kardját. Sohaország urát vagy a küldöttjét nem tanácsos megvárakoztatni.

A kapitány jól sejtette. Már megint Félixet küldték a nyakára, és ahogy a kölyök gonosz, vigyorgó arcába nézett a férfi előre sejtette, hogy nem jó hírekkel érkezett.
– Üdvözöllek, Hook kapitány – szólalt meg a fiú leplezetlen gúnnyal. – Köszönöm, hogy a hajódon fogadsz.
– Mintha lenne más választásom – morogta Hook. – Mit akarsz? Vagy inkább mit akar Pán? – Félix felnevetett.
– No lám, mégsem vagy olyan ostoba szeszkazán, mint aminek tűnsz. De térjünk a lényegre, nem azért jöttem, hogy bájcsevegjünk.
– Akkor mi az ördögnek?
– Kicsit udvariasabban, kapitány. Hiszen Pán segíteni akar neked.
– Segíteni? – Hook gyanakodva húzta össze a szemét. Már maga sem tudta hány napja, hete és éve raboskodott ebben a világban, aminek urától eddig csak félelmet és megvetést kapott. Pán most mégis segítséget ajánl? Vajon mit akar cserébe?
– Mégis miben? – kérdezte végül.
– Abban, ami a szíved leghőbb vágya. Elmenni innen.
– Tessék? – Hook nem akart hinni a fülének. Elmenni… A sok év után már szinte teljesen elvesztette a reményt, hogy egyszer kijusson erről az átkozott helyről, visszatérjen az Elvarázsolt Erdőbe és végre megbosszulja Milah halálát. Varázsbab nélkül azonban az utazás lehetetlen volt. Félix nyugodtan folytatta:
– Pán nagy kegyesen a rendelkezésedre bocsájt egy varázsbabot a készletéből.
– És mit akar érte cserébe? – Félix gonoszul elvigyorodott.
– Oh, csak egy apróságot. Egy ilyen rettenthetetlen kalóznak, mint te biztos nem jelent majd gondot.
– Mit akar? – tagolta dühtől elfúló hangon a kapitány. Gyűlölte az időhúzást. Félix vigyora már olyannyira kiszélesedett, hogy arca már inkább emlékeztetett egy groteszk maszkra, mint emberi ábrázatra.
– A sziget nyugati részén él egy fiú. Aljas módon elárulta Pánt, így büntetést érdemel. Pán azt akarja, hogy kerítsd elő és végezz vele. – Hook ökölbe szorította a kezét.
– Nem vagyok Pán hóhérja. – Félix könnyedén megvonta a vállát.
– Ahogy akarod, kalóz, akkor viszont örökre elfelejtheted a haza utat. Te és az embereid is. Mert Pán gondoskodni fog róla, hogy soha ne hagyhasd el a szigetet. – Volt a hangjában valami, ami nem hagyott kétséget afelől, hogy igazat beszél. Hook némi bűntudattal nézett végig a legénységén. Meg se kérdezte az embereit, mikor belevágott ebbe az egészbe. Ők pedig a hosszú évek alatt egy szóval se panaszkodtak. Pedig ki tudja, ők mit hagytak hátra? Hook nagyot sóhajtott. Hát igen, Pán mindig megkapta, amit akart.
– Hol találom a fiút?
 
 Folytatása következik...
 
Kellemes Húsvéti Ünnepeket Mindenkinek! :)

2017. április 9., vasárnap

A herceg III. rész 18. fejezet


Míg Bethie-vel és Daniellel volt Will, egész könnyen el tudott feledkezni arról az apró tényről, hogy Simon, az az ember, aki már kétszer megpróbálta megölni, megint megjelent az életében. Másnap, mikor dolgozni ment, Willre úgy tört rá a félelem, mint egy gyilkos nyílvessző. És ezen még Daniel új híre sem segített. A fiú ugyanis kiderítette, hogy Simon és az emberei csak néhány napig maradnak, aztán indulnak is tovább. Willt azonban még ez a hír sem nyugtatta meg. Lehet, hogy csak néhány nap, de azt még túl is kell élnie. Szegény Will valószínűleg csak még jobban aggódott volna, ha tudja, hogy valaki a háta mögött épp ellene szervezkedik. És még csak nem is rossz szándékkal.

Torro parancsnoknak volt némi lelkiismeret-furdalása. Nem volt büszke arra, amire most készült, mégis úgy érezte, nincs más lehetősége. Will Smith rejteget valamit, Daniel a saját fia is titkolódzik előtte. És ebből már nagyon elege van. Ha a fiatalok nem mondják el neki az igazat, akkor majd kideríti ő magától. És ha ehhez ilyen aljas eszközt kell bevetnie, akkor megteszi. Torro parancsnok ezekkel a nem épp kellemes gondolatokkal a fejében lépett az éppen munkába érkező Mr. Morganhez.
– Jó reggelt!
– Jó reggelt, uram! – biccentett Mr. Morgan.
– Szükségem lenne a segítségére. Kérhetnék egy kis szívességet?
– Állok rendelkezésére.
– Délután az egyik parancsnoktársammal megbeszélést tartunk, beküldene valakit egy korsó borral?
– Persze, nem gond.
– Arra gondoltam, hogy Willt bízhatná meg vele.
– Willt? Miért pont őt? – vonta össze a szemöldökét értetlenül Mr. Morgan.
 –A fiam barátja, így őt ismerem, és tudom, hogy megbízható gyerek.
– Így már értem, akkor természetesen őt küldöm – egyezett bele a férfi már megenyhülve, majd biccentett és továbbállt, hogy elkezdje a napi munkát. Torro parancsnok pedig elégedetten konstatálta, hogy terve működésbe lépett.

Délután Will mindenféle gyanú nélkül lépkedett a katonai szállás felé. Egy kicsit aggódott, hogy esetleg találkozik Simonnal, de úgy volt vele, hogy ő itt most csak egy szolga, tehát a legtöbb katona még csak egy pillantásra sem méltatja. Így nem lehet gond. Torro parancsnok szobáját könnyedén megtalálta. Miután bekopogott, fel is hangzott Torro parancsnok jól ismert basszusa.
– Szabad! – így Will benyitott. Abban a pillanatban megfagyott ereiben a vér. Torro parancsnok ott ült az íróasztala mögött teljes tekintélyében, azonban nem volt egyedül. Mellette az asztalnál egy parancsnok ült, akit Will nagyon is jól ismert.

Simon először azt hitte, kísértetet lát. Majd a kezdeti döbbenetet átvette a mélységes gyűlölet érzése. Ez az átkozott kölyök… mit keres itt? Miért nem rohad a föld alatt valahol a Sierra birtokon? Simon gyorsan elkapta izzó tekintetét a fiú rémült arcáról, mert úgy érezte, ha egy percig is tovább nézi, nekiugrik, és itt helyben kitekeri a nyakát. Ez a kölyök már megint hülyét csinált belőle. Azonban a mérhetetlen düh ellenére egy valami nem fért a fejébe… Simon szemeit Willről szép lassan Torróra emelte. Vajon Torro tudja ki ez a kölyök? Vagy csak véletlen egybeesés, hogy pont ő hozta be nekik a bort? Torro szemében mindenesetre leplezetlen kíváncsiságot fedezett fel. Nagyon érdekes…

– Üdvözöllek, Will – köszönt Torro parancsnok, miután úgy látta, hogy a fiútól erre hiába vár. Torro eddig sem volt büszke magára, amiért ilyen aljas tervet eszelt ki Will számára, de akkor úgy tűnt, mással nem bírja szóra bírni a fiút. Most azonban, ahogy meglátta a fiú falfehér arcát, már megbánta a döntését. Will úgy festett, mint aki menten elájul. Nagyon megsajnálta a fiút. Will Torro parancsnok köszönésére csak némán biccentett, úgy érezte ennél többre most képtelen lenne, letette az asztalra a borral teli kancsót és a poharakat.
– Szüksége van még valamire, Torro parancsnok? – suttogta elhalóan.
 – Nem, köszönjük. Elmehetsz – mondta sietve Torro.
Will olyan gyorsan fordult ki az ajtón, hogy Torrónak még pislogni sem volt ideje. Eddig teljesen lekötötte Will reakciójának a figyelése, de most, hogy a fiú eltűnt, figyelme Simonra irányult. A férfi azt a pontot bámulta mereven, ahol a fiú eltűnt. Szemében Torro izzó gyűlöletet fedezett fel. Ezt még a legádázabb ellenségének sem kívánja. Talán Danielnek igaza volt, és meg kellett volna bíznia benne. Lehet, hogy most nagyon nagy bajt csinált. Rendbe kell hoznia, legalább részben.
– Will nagyon rendes gyerek, igazán megbízható munkaerő.
– Talán ilyen jól ismeri? – kérdezte tettetett mézesmázossággal Simon. A gyűlölet olyan gyorsan tűnt el a szeméből, hogy Torro teljesen biztos volt benne, hogy egyszerűen csak uralkodott az indulatán, de az biztos, hogy koránt sem tűnt el. Bár Torro már egészen biztos volt benne, hogy Will titkol valamit, ha választania kell, hogy kideríti az igazat vagy, hogy megvédi Willt Simon haragjától, gondolkodás nélkül az utóbbit választja.
– Nagyon jól ismerem, a fiam, Daniel legjobb barátja. Vasárnaponként nálunk szokott ebédelni.
Torro még csak nem is érezte rosszul magát a hazugság miatt. Simon láthatóan értette a célzást. Torro ártatlannak szánt hangon, de határozottan a tudomására hozta, hogy Will a család barátja, és ha kell, gondolkodás nélkül a védelmébe veszi. Simon gúnyos mosolyra húzta a száját.
– Milyen jó, hogy a fia ilyen rendes fiúval barátkozik. Úgy látszik, az alma nem esett messze a fájától.
– Ezt hogy érti? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Torro.
– Hát maga meg Wilson Solto nagyon jó barátok voltak, ha jól emlékszem.
– Igen, Will Smith nagyon emlékeztet Wilsonra. Akár a fia is lehetne.
– Akár…– majd Simon lassan fölemelkedett a székéből, arcán még mindig ott játszott az a gonosz mosoly. És ez Torrót nagyon zavarta.
– Ha megbocsájt, Főparancsnok úr, vissza kell mennem az embereimhez.
– Menjen csak. Ne felejtse el, hogy a király holnap délelőtt várja.
Simon csak bólintott, majd egy gyors és flegma tisztelgés után kivonult a szobából. Torrón pedig szörnyen nyomasztó érzés kezdett úrrá lenni. Ezért még bocsánatot kell kérnie Willtől és… Danieltől is.

Ahogy Simon a folyosókat rótta a katonák főhadiszállásán, nem tudta eldönteni, hogy tajtékzó dühvel vágjon-e hozzá valamit a falhoz, vagy inkább boldogan felnevessen. Az az idióta Torro azt hiszi, megijesztette. Játssza a nagy okost, pedig fogalma sincs semmiről. Még azt sem tudja, hogy a kölyök, akit annyira védelmez, a legjobb barátja fia. Vagyis a kölyök annak hiszi magát. De a kölyöknek volt esze. Nem az igazi nevével jelent meg itt a palotában. De mégis hogy kerülhetett ide? Lehet, hogy Sierra küldte ide, és a kölyök már mindent tud a múltjáról? Ez félig magyarázatot adna arra, miért nem mondta meg Torrónak az igazi nevét. Hisz végülis akkor, évekkel ezelőtt a király valószínűleg Torrót bízta meg a megölésével. Másrészt viszont Torro Solto legjobb barátja volt… Nagyon furcsa ez az ügy, de legalább Torro nem tud az egészről semmit. De vajon mi a helyzet a fiával? Ha igaz, amit az előbb mondott, akkor a fia és a kölyök jó barátok. Minél hamarabb ki kell derítenie, a kölykök mennyit tudnak. És holnap… holnap találkozik a királlyal. Eredetileg is úgy tervezte, hogy négyszemközt, beavatja Őfelségét az elmúlt két év történetébe. Ezt meg is fogja tenni holnap. Sajnos azt nem teheti hozzá, hogy el is intézte a dolgot. De Torrót így is bajba fogja keverni, és ez a lényeg. Ha szerencséje van, holnap ilyenkor már lógni fog ő is és a drága fiacskája is. Már alig várja. De előbb, azt a kölyköt kell elintéznie…

Will egész testében remegett, miközben Danielt várta. A fiú nem ment vissza a konyhára, bár tudta, hogy Mr. Morgan szörnyen dühös lesz rá, de nem érdekelte. Beszélnie kell Daniellel méghozzá most, azonnal. Szerencsére ott a katonaszálláson megtudta, hogy Daniel még mindig az északi toronyba van beosztva. Így Will amilyen gyorsan csak tudott, odament a toronyba. Daniel leplezetlen csodálkozással nézett a semmiből megjelenő barátjára. A fiú intett az őrtársának, hogy mindjárt jön, és Willhez lépett. Már messziről látta, hogy barátja nagyon feldúlt.
– Történt valami? – kérdezte aggódva.
– Az apád… – Will annyira fel volt dúlva, hogy először csak ennyit tudott kinyögni. Daniel döbbenetébe most már némi nyugtalanság is vegyült.
– Mi az, hogy apa? Csinált valamit?
– Az apád becsalt a szobájába, hogy találkozzam Simonnal.
– Micsoda?! – majd Will elmondott mindent. Az ital beviteltől kezdve egészen addig, hogy kimenekült a szobából. Daniel hitetlenkedve csóválta a fejét.
– Ez még koránt sem jelenti azt, hogy apának köze van hozzá. Honnan tudhatta volna, hogy Mr. Morgan pont téged küld oda?
– Onnan, hogy ő kérte.
– Ezt meg honnan veszed?
– Mr. Morgan mondta, mielőtt felküldött. Apád reggel munka előtt felkereste, és külön kérte, hogy engem küldjön.
– Nem, az nem lehet…
– Mr. Morgan sosem hazudik.
– Tudom, de… miért tett volna ilyet?
– Nem tudom, talán… – Will kelletlenül mondta ki a következő szavakat. – Igazad volt.
Így már Daniel is értette, mire gondol Will. Bólintott.
– Mi nem avattuk be, tehát keresett egy módot, amivel többet megtudhatott.
– Nagyon úgy tűnik.
– Will, tudom, hogy most szörnyen haragudhatsz, de hidd el, hogy nem akart rosszat.
– Tudom, és nem haragszom csak… félek – vallotta be Will. – Fogalmam sincs, mi fog most történni.
– Nézzük józanul a dolgot. Itt a palotában biztonságban vagy. Hiába parancsnok, azt nem teheti meg, hogy bemasíroz a konyhára, és elhurcol. Főleg úgy, hogy Mr. Morgan jóban van apával.
– És a palotán kívül?
– Hát, azt biztos nem tudja, hogy hol laksz. Az utcán meg annyi ember mászkál…
– Jó, de… készül valamire. Ebben egész biztos vagyok.
Daniel erre már nem tudott mit felelni. Will nagyon bátran viselkedett, próbált józanul gondolkodni, de Daniel biztos volt benne, hogy barátja legszívesebben elmenekült volna. A két fiatal tudta, hogy ebben a helyzetben csak egy dolgot tehetnek: várnak. Itt ugyanis olyan erők működnek, amikre nekik nincs befolyásuk. Így nincs más választásuk, mint várni és várni.