2.
fejezet – Találkozás a Sötét Dzsungelben
A Sötét Dzsungel ocsmányabb hely volt,
mint mikor Hook utoljára itt járt. A levegőt megtöltötte a pára és rothadás
bűze, a kalóz léptei alatt kísértetiesen reccsentek meg az ágak. Az indák és a
fák ágai vérmes szörnyetegekként borultak föléjük.
– Bi…biztos, hogy erre kell menni? –
dadogta Smee, aki ott botladozott a férfi mögött. Hook bosszúsan felsóhajtott.
Már bánta, hogy magával hozta ezt az idiótát.
– Félix utasításai világosak voltak, de
ha annyira fél, Mr. Smee, akkor menjen vissza a hajóra. Persze csak ha élve
visszatalál. – Ez elég is volt a gyáva tengerésznek. Még szorosabban rátapadt
Hookra, majd folytatták útjukat.
Ahogy egyre mélyebbre jutottak, a
sötétség lassan úgy ölelte körbe őket, akár egy elátkozott zivatarfelhő. Ami
nem is lett volna csoda, hisz az egész dzsungel Pán varázslata alatt állt.
Vajon hogyan maradhatott életben az a kölyök ilyen hosszú ideig? Az is lehet, hogy
már elvesztette az eszét, ahogy annyian előtte, ha ez a helyzet lehet, hogy
megváltás lesz számára a halál. Ez némileg megnyugtatta Hookot. Nem tartotta
magát jó még kevésbé becsületes embernek, de ártatlan kölyköket sose mészárolt
volna le. Most azonban nincs más választása. Haza kell jutnia az Elvarázsolt
Erdőbe, hogy végre bosszút állhasson Milahért. Akkor talán a rémálmoknak is
vége szakad.
– Mik… mik ezek a hangok? – nyöszörögte
Smee, kizökkentve a férfit sötét gondolataiból. Eddig észre sem vette, hogy az
eddigi nyomasztó csendet kísérteties suttogások törték meg. A kapitánynak
felállt a hátán a szőr. Mintha Milah, Liam sőt az apja hangját is hallotta
volna. Önkéntelenül is megérintette a nyakában függő amulettet, amelyet Felix
adott neki, hogy megvédje a dzsungel rémségeitől.
– Maradjon szorosan mögöttem! – szólt
hátra Hook, de nem érkezett válasz. Hook ingerülten fordult meg, nem lepődött
volna meg, ha az az idióta elájult volna a félelemtől, de mögötte az ösvény
teljesen üres volt. Smee nyomtalanul eltűnt.
– Az ördögbe!
***
–
Smee! A fene egye meg! Smee, merre van?! – Hook a legjobb belátása ellenére
letért az ösvényről és Smee keresésére indult. Már megmondani se tudta, hány
órája rótta a rengeteget, de az idióta tisztjének nyomát sem találta. Közben
már legalább száz különböző módon fogadta meg, hogy véget vet Smee életének.
Ugyan nem akarta beismerni, de aggódott. Smee nem viselt amulettet, így nem
volt immunis a dzsungel varázslatára. Ki tudja, milyen állapotban talál rá, ha
egyáltalán megtalálja. Tényleg ostobaság volt elhozni magával, hamarabb kellett
volna erre gondolnia.
Hirtelen a szeme sarkából az egyik fa
mögül mozgást vélt felfedezni. Hook azonnal arra kapta a fejét.
– Smee? – Nem érkezett válasz. Hook
óvatosan közelebb lépett. – Van ott valaki? – Ismét mozdult valami. Hookot
elkapta a méreg. – Mutasd magad, gyáva féreg!
– Mi van a nyakadban? – A férfi
meghökkent. Egy női hang szólalt meg az árnyék rejtekéből. Hirtelen azt hitte,
ismét a dzsungel játszik vele, de a hang kicsit sem hasonlított Milahéra.
– Ki kérdezi? – Erre azonban nem
érkezett válasz. – Gyerünk, te nőstény ördög! Mutasd magad! – Ebben a
pillanatban a nő kiugrott a fa menedékéből, meglendítette a lábát és ezzel
teljes erőből eltalálta Hook legbecsesebb testrészét. A férfi összecsuklott a
fájdalomtól.
– Az ördögbe! – nyögött fel, de még
ahhoz sem volt ideje, hogy felegyenesedjen, az ismeretlen rámart az ingjére és
letépte a nyakából Pán amulettjét. Hook a fájdalom ellenére résen volt és
elkapta a vékony csuklót.
– Megállj! Tolvaj! – Rántotta vissza a
lányt, aki kibillent az egyensúlyából, de derekasan tartotta magát. Hook
megragadta a kerek amulett másik végét, ám a lány görcsösen tartotta. Arcát
csuklya fedte, ami a dulakodás közben lecsúszott, felfedve szép, fiatal arcát,
amely most eltorzult az erőlködéstől. A szőke fürtök hosszú lófarokban omlottak
a vállára. Kék szeme szinte izzott, de az őrület már finom fátyolként
ereszkedett le rá. Biztos már napok óta a dzsungelben bolyongott. Hook eltátotta a
száját. Szőke haj és kék szem… egy pillanat! Talán a lány az álmából?
Ekkor kísérteties reccsenés hallatszott,
majd mindketten hátra vágódtak. Hook döbbenten meredt a kezében tartott
amulettre, amely pont kettétört. A férfi agyát elöntötte a pánik.
– Mit műveltél, te ostoba?! – üvöltött
rá a lányra, aki szintén a kezében tartott darabra meredt. Szeme lassan
kitisztult, vonásai ellazultak, az amulett tehát nem vesztette el teljesen a
hatását. A dühös szikra azonban továbbra sem tűnt el a tekintetéből.
– Még hogy én? – vágott vissza. – Miért
nem engedted el?
– Minek nézek ki? Őrült buggyantak
mentőangyalának? Az az amulett volt az egyetlen biztosíték, hogy kijussak
innen! – A lány nem felelt csak elmélyülten tanulmányozni kezdte a fából
faragott amulettet, amelyet körbe különféle rúnák díszítettek.
– Még működik – állapította meg, majd
letépett egy darabot zöld tunikájából, felfűzte rá az amulettet és a nyakába
tette.
– Mit művelsz? – kérdezte Hook
döbbenten. A lány közben feltápászkodott.
– Hazamegyek – felelte egyszerűen, majd
elindult abba az irányba, amerre a férfi az ösvényt sejtette. Ahogy távolodott,
Hookon különös érzés lett úrrá. A dzsungel sötétvarázslata mintha lepelként
borította volna be, a füle zúgni kezdett, a fejében ismét megszólaltak a
hangok, de ezúttal sokkal erősebben. A lány is megtorpant, majd gyorsan
visszasétált. A zúgás és a hangok abban a pillanatban elhallgattak.
– Mi a fene… – morogta a kalóz, miközben
föltápászkodott. A lány dühösen fújtatott egyet és úgy meredt rá, mint valami
körözött bűnözőre. Amivel igazából nem is állt távol az igazságtól.
– Ne sopánkodj, állj már fel! Induljunk!
– Mit locsogsz itt össze-vissza?
– Nagyon úgy fest, hogy az amulett csak
akkor tudja kifejteni a hatását, ha a két darab közel van egymáshoz. Úgyhogy
induljunk!
– Mit képzelsz magadról?! Én Hook
kapitány vagyok a hét tenger legrettegettebb kalóza és sehova se megyek, ahova
nem akarok!
– Hogy oda ne rohanjak – forgatta körbe
a szemét a lány. Igazából egész csinos volt kerek arcával és pisze orrával,
pont Hook kedvére való, ám az biztos, hogy ilyen idegesítő nőszemélyt még
életében nem látott. – Na, gyere már! Vagy életed végéig itt akarsz rostokolni?
– Nekem dolgom van itt, asszony! Keresek
valakit, illetve két valakit, mert az idióta első tisztemnek is nyoma veszett.
– Bárkit is keresel itt, az vagy
megőrült, vagy meghalt – felelte a lány sztoikus nyugalommal. – Jobb, ha
magunkat mentjük. Ehhez te biztos értesz, kalóz.
– Az utolsó szót olyan leplezetlen gúnnyal ejtette ki, hogy még a
legkarótnyeltebb bűntető bíró is megirigyelhette volna.
– Nem mehetek – közölte csökönyösen
Hook. – Keresek valakit, egy fiút. Nem találkoztál vele véletlenül? – A lány
meglepetten vonta fel a szemöldökét.
– Egy fiút? – kérdezte, majd hátrált egy
lépést. – Téged Pán küldött. Végezni akarsz vele. – Hook kelletlenül bólintott.
– Az akarok azért túlzás – tette hozzá
csak a mihez tartás végett. – De muszáj megtennem.
– Miért? Mert Pán talpnyalója vagy? –
hangja csak úgy csöpögött a megvetéstől. Hookot elkapta a méreg.
– Az ördög vigye el Pánt! Legszívesebben
a saját kezemmel tekerném ki a nyakát! De ő az egyetlen, aki segíthet, hogy
hazajussak az Elvarázsolt Erdőbe a legénységemmel együtt! És ha ehhez végeznek
kell egy taknyos kölyökkel, akkor megteszem!
– Az Elvarázsolt Erdőbe? – suttogta a
lány, kék szeme akkorára kerekedett, hogy a kalóz megpillanthatta benne a saját
tükörképét. Aztán a lány lehajtotta a fejét. – Ha elvezetlek hozzá, magaddal
viszel? – Hook meghökkent.
– Az Elvarázsolt Erdőbe?
– Igen, én is onnan származom. Szeretnék
hazamenni.
– Tényleg tudod, hol van a fiú? – A lány
bólintott. Hook egy percig hezitált. Nem tűnt túl jó ötletnek szövetséget kötni
egy vadidegen nőszeméllyel, aki ráadásul a Sötét Dzsungelben bolyongott, már ki
tudja mennyi ideje. De nála volt az amulett másik fele. És a segítségével talán
gyorsabban végezheti el a feladatát. Smee-nek pedig talán már úgyis vége. Végül
a férfi kinyújtotta a kezét.
– Kezet rá! – A lány megragadta és pici
kezével erősen megszorította.
– Megegyeztünk, Hook kapitány.
– Még a nevedet se tudom – jegyezte meg
a kalóz, mire a lány halványan elmosolyodott.
– Csingiling.
– Kapitány! Kapitány, merre van? – Ahogy
a percek – vagy talán órák? – teltek Smee kétségbeesett kiáltásai egyre inkább
halk vinnyogássá szelídültek. Smee végül szánalomra méltóan lekuporodott egy
hatalmas fa tövébe és fülére tapasztotta a kezét, hogy legalább a szerettei
kétségbeesett suttogását ki tudja zárni. Ám mindhiába. A hangok mintha nem is a
fák közül, hanem a saját fejéből szóltak volna. Még csukott szemhéján át is
látta az édesanyja szelíd arcát, ahogy sírva kéri, hogy maradjon otthon vele,
ne válassza a tengerészek veszélyes életét…
– Sajnálom, mama… – Smee érezte, ahogy
egy könnycsepp csurog végig az arcán.
– Szegény kis matróz, a kapitányod aztán
jól pácban hagyott. – Smee összerezzent. Egy pillanatra azt hitte, ismét a
képzelete játszik vele, de aztán a félhomályból egy köpenyes alak vált ki,
arcán kaján vigyorral. Pán jobb keze volt az.
– Mit akarsz tőlem? – motyogta Smee
szánalomra méltóan. Félix felkacagott, majd benyúlt a köpenye zsebébe és
előhúzott egy fából faragott amulettet, pont olyat, mint amit előzőleg Hooknak
adott.
– Szegény kis matróz, ha jól számolom, a
te szánalmas kis akaraterőddel úgy egy órád lehet hátra, míg teljesen elveszted
az eszedet. – Smee megborzongott.
– Nem akarok meghalni – nyüszítette. Félix
felé nyújtotta a medált.
– A tiéd, ha akarod – Smee azonnal
utánakapott, ám Félix fürgén elrántotta az ujjai elől. – De nem ingyen, kis
matróz. Van itt valami, amit meg kéne tenned, Pán nagyon hálás lenne érte. –
Smee nagyot nyelt.
– Mi… mi lenne az?
– Csak egy apróság… itt van az az
idegesítő kis tündér…
A folytatás hamarosan érkezik... :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése