2017. március 19., vasárnap

A herceg III. rész 17. fejezet


Másnap reggel, mikor Daniel Torro megérkezett a palotába, hogy felváltsa az éjszakai ügyeletben lévő társát, érdekes csoportosulást pillantott meg lent a palota udvarában. Főleg fiatal katonák gyülekeztek, láthatóan egy hosszú útról érkeztek, a legtöbbjük lovát már elvezették a lovászfiúk. De Daniel apja is ott volt a sokaságban, és épp egy másik parancsnokkal beszélgetett, akit Daniel nem ismert. De már messziről sem tetszett neki. Az idegen parancsnok jéghideg szemei olyan ellenszenvesen meredtek apjára, mintha a puszta tekintetével akarná megölni. Daniel őszintén kíváncsi volt, ki lehet ez az ember. Nem is kellett sokat várnia. Néhány perc múlva apja és az a parancsnok befejezték a beszélgetést, és a parancsnok eltűnt az embereivel együtt a katonák szállása felé. Daniel pedig nyugodtan apjához léphetett.
– Neked nem az északi toronyban kéne lenned? – morogta Torro rosszkedvűen felé lépő fiának. Daniel eleresztette a füle mellett az undok kérdést.
– Ki volt az az ember, akivel az előbb beszélgettél? Elég ellenszenvesnek tűnt.
– Az nem csoda. Simon parancsok volt. Ha jól emlékszem, érdeklődtél utána néhány hete.
– Simon parancsnok?– Daniel először azt hitte rosszul hall. Mintha egy rémálom vált volna valóra, ha nem is az ő, de Will számára biztos. – Mit keres ő itt? Nem azt mondtad, hogy az országot járja, hogy katonákat toborozzon?
– De igen. De a király jelentést kért az újoncok létszámáról, és erről Simon tud a legtöbb információt szolgáltatni.
– Értem…
– Még mindig nem vagy hajlandó elárulni miért érdekel téged Simon?
– Ne haragudj, de mennem kell.
Több szót nem is pazarolva apjára hátat fordított neki, és elrohant. Erről ugyanis másnak is tudnia kell. Torro parancsnok rosszallva csóválta meg a fejét. Gyűlölte mikor fia titkolódzik előtte. És volt egy nagyon jó tippje, hogy kinek a kedvéért teszi. Így Torro parancsnok kíváncsiságtól fűtve a fia után indult.

– Nem jött be ma dolgozni?
Mr. Morgan csak vállat vont:
– Azt mondta, megbetegedett egy rokona, és muszáj meglátogatnia. Holnap már újra itt lesz. Majd Morgan gyanakodva összevonta a szemöldökét:
– Miért kérded?
– Csak… valamit meg kell beszélnem vele, nem tudja véletlenül, hol lakik az a rokona?
– Azt nem, de reggel Will az északi úton indult el. Tudod, amerről az árut is be szoktuk szerezni.
– Igen, ismerem azt az utat. Köszönöm, Mr. Morgan!
Ezzel Daniel már ott sem volt.
Mr. Morgan rosszallva csóválta meg a fejét, miközben a távozó fiatal fiút figyelte. Ez az egész nap egyre furcsább. Először Will találja ki egyik percről a másikra, hogy el kell mennie, most meg Daniel keresi őt olyan arccal, mintha valami hatalmas tragédia történt volna. Ráadásul Torro parancsnok is erre felé lődörög… Morgan csak remélni tudta, hogy Will nem keveredett bele semmibe.

Minderről Will semmit sem tudott. Ő ezen a szép kora nyári napon olyan boldognak érezte magát, mint még soha azelőtt. Ugyan Bethie–nek igaza volt, és a főudvarhölgy tényleg küldött mellé egy lovászfiút, de miután Will a markába csúsztatott néhány aranypénzt, készségesen elhitte, hogy a fiú az udvarhölgy rokona, és már célba is vett egy közeli kocsmát. Így Will és Bethie teljes nyugalommal indulhattak el a textilműhely felé. Will meglátása szerint Bethie még sose volt olyan szép, mint aznap lóháton, szemében boldog tüzes fény csillogott.
– Nagyon jól lovagolsz – mondta elismerően Will, mikor már visszafelé haladtak a textilműhelytől. Will háta mögött több tekercsnyi finom ruhaanyag feküdt. Visszafelé már közel sem siettek annyira, mint a műhely felé. Lovaikon ülve békésen haladtak egymás mellett, közben beszélgettek, és csak élvezték egymás társaságát. Will már nagyon régóta nem érzett ilyen békességet, mint itt és most Bethie-vel. És úgy tűnik, a lány is hasonlóan érez. Bethie mosolyogva válaszolt a fiúnak.
– Apa tanított meg, mikor még egész kicsi voltam. Sokat jártunk együtt lovagolni. Volt, hogy egész napra elmentünk, és csak a környéket jártuk.
– Engem is apa tanított, nagyon jó lovas volt.
– A papád földműves volt, ugye?
– Igen… az volt.
– Nem szerettél volna ott maradni a birtokotokon?
– Vissza fogok menni – mondta a fiú eltökélten. – Egyszer visszamegyek, és újra kezdek mindent.
– De miért? Itt talán nem jó neked? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Bethie.
– Az volt az egyetlen hely, ahol maradéktalanul boldog voltam. Ha visszamegyek, akkor talán újra így lesz. – Majd Will halvány mosollyal hozzátette: – Meg aztán itt, ennek az útnak a szélén mégsem alhatok.
Erre Bethie egyre komorodó arca ismét felragyogott.
Ekkor Will észrevett egy az út mellett álló hatalmas almafát. A fa már roskadozott a lédús nyári almák alatt, hatalmas lombkoronája kellemes árnyékot vetett. Will kicsit félve hozakodott elő az ötletével, ami ekkor az eszébe jutott.
– Mondd, nagyon sietünk vissza?
– Én eddig úgy tudtam, hogy nem – nézett félve a fiúra Bethie. Ő annyira jól érezte magát, semmi kedve sem volt még visszamenni a palotába.
– Akkor mi lenne, ha megállnánk, és ennénk valamit? – intett a fejével a fa felé. – Hoztam ebédet.
Bethie boldogan bólintott, majd leszálltak a lovakról, kikötötték őket, ők pedig letelepedtek a fa tövében. Will elővette a nyeregtáskából a Miss Mary által csomagolt ebédet, és Bethie–vel jóízűen nekiláttak.
– Sajnálom, hogy nem adhatok valami jobbat – mentegetőzött Will. Félt, hogy ez a szerény ebéd nem épp az, amihez Bethie szokva van. De a lányon nem látszott semmiféle elégedetlenség, jóízűen eszegette a szelet kenyerét és hozzá a sajtot. Will mentegetőzésére is csak legyintett.
– Tudom, hogy hihetetlen, de nem ezüst kiskanállal tettek be minden egyes falatot a számba.
– Amikor kisfiú voltam sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne gazdagnak lenni. Nem kellene dolgozni, egész nap lovagolhatsz, olvashatsz, vagy amit csak akarsz… De aztán… látom Henry herceget, téged és Sierra bárót, és hát egyikőtöket sem látlak olyan boldognak, mint amilyenek mi voltunk a szüleimmel.
Bethie nem felelt semmit.
– Megbántottalak, ugye? – nézett a lányra engesztelően Will, de az csak megrázta a fejét.
– Nem, igazad van. Azt hiszem én még sohasem voltam igazán boldog. Pedig mindenem megvolt, amit csak kívánhattam, de nem tett boldoggá. Főleg mióta apa meghalt…
– Ez ismerős – mosolyodott el szomorkásan Will. Bár azt nem merte elmondani Bethie–nek, hogy ez a mai volt élete legszebb napja.
– Will…
– Igen? – a fiú kicsit megijedt, a lány hangja ugyanis nagyon komoly volt.
– Honnan ismered te Sierra bárót?
– Sierrát?
– Igen, az előbb az ő nevét említetted.
Will nagyot sóhajtott. Minek kellett egyáltalán szóba hoznia? Ezt jól megcsinálta. De most már mindegy, és végülis elmondhatja Bethie-nek, hisz senkinek sem árt vele. Így Will el is mondta az elmúlt két év eseményeit, bár a történetből kihagyta az apja levelét. Helyette inkább azt mondta, hogy Sierra megunta a vele való foglalkozást, és lapátra tette. Bethie megbotránkozva ingatta a fejét.
– Nem gondoltam volna, hogy Sierra képes ilyen gonoszságra.
– Ismered őt?
– Csak futólag. Ott volt apa temetésén. Akkor nagyon kedvesnek találtam.
– Igen, én is annak tartottam. De jelenleg az utolsó ember a földön, akit látni akarok.
– Meg is értem. – Majd Bethie tétován hozzátette: – És… én hányadik vagyok?
Will elmosolyodott.
– Buta kérdés. Természetesen az első.
Bethie arca erre úgy ragyogott fel, mint a napsugár. Jó volt ránézni. Will pedig egyre jobban vágyott rá, hogy maga mellé vonja a lányt, és ismét megcsókolja. Talán épp meg is tette volna, ám ekkor valami megzavarta az addigi békés idillt. A távolban egy lovas tűnt fel, akit Will nagyon is jól ismert. Úgy pattant fel a lány mellől, mint akibe villámcsapott.
– Daniel?!
A fiú poros és izzadt volt a lovaglástól, de még így is látszott, mennyire fel van dúlva. Will aggódva lépett oda hozzá, Bethie szorosan a nyomában volt.
– Ez ki? – kérdezte a lány halkan.
– Egy barátom – felelte a fiú, de igazából nem is figyelt oda arra, amit mond. Most sokkal jobban foglalkoztatta, hogy Daniel mégis mit keres itt? Miért lovagolt el egészen idáig, mikor szolgálatban van? Arról nem is szólva, hogy így Daniel már azt is tudja, hogy a mai napot Bethie–vel töltötte. Ugyan tisztában volt vele, hogy barátja sose árulná el, viszont a düh a szemében cseppet sem tetszett neki. És nem is tévedett.
– Egy lány?! Will, nem hiszem el, hogy képes voltál hazudni Mr. Morgannek egy lány miatt!
– Daniel…
– Egy rokont mész meglátogatni. Na persze… Lehet, hogy ezzel az átlátszó hazugsággal át tudtad verni Mr. Morgant, de engem nem.
– Daniel, csak azért lovagoltál több órát, hogy engem kioktass a helyes viselkedésről?
Will igyekezett, hogy hangja nyugodt maradjon, de Daniel dühös szóáradata nagyon megbántotta, és egyben dühítette is. Főleg mert a szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy a fiúnak igaza van. De az, hogy így lehordja, ráadásul Bethie előtt… úgy érezte, ezt sose tudja majd megbocsátani neki.
– Nem… – felelte Daniel kicsit már nyugodtabb hangon, majd intett Willnek, hogy kövesse. Will bocsánatkérően Bethie-re pillantott, a lány csak bólintott, hogy megértette, és Will Daniel után indult. Kezdte úgy érezni, hogy itt valami komolyabb dolog történt.
– Történt valami? – kérdezte aggódva. Daniel még mindig feszültnek tűnt, de ez valahogy más volt, mint az előbbi dühös kirohanása. Szeméből aggodalom sugárzott.
– Itt van Simon.
– Tessék?! – Will érezte, ahogy pillanatok alatt halálsápadttá válik. – Mi az, hogy itt van?
– Itt a palotában. Ma érkezett az embereivel együtt.
– De miért…
– Nem hiszem, hogy miattad. Apa azt mondta, hogy a király hívatta. Szóval nem tudja, hogy te is itt vagy.
Will erre megkönnyebbülten felsóhajtott. El sem tudta képzelni, hogy mi történne, ha a gonosz parancsnok tudomást szerezne az ő hollétéről. Csak egyben volt biztos: akkor az élete ismét veszélybe kerülne.
– Most mit csináljunk? – nézett kérdőn barátjára.
Daniel vállat vont.
– Elvileg elkerülhető, hogy találkozzatok. Te a konyhán dolgozol, és Simon mégis mit keresne ott? De azért nem árt, ha óvatosak leszünk.
– Igen, igazad van.
Bár erre a gondolatra Will majd beleőrült a tehetetlenségbe. Tényleg csak ennyit tehet? Meghúzza magát, és közben reménykedik, hogy nem szúr szemet az ellenségnek? Feszültség ellenére Will lassan elmosolyodott.
– Csak ezért rohantál ide lóhalálában?
– Hát igen… el sem tudtam képzelni, miért találtad ki azt a mesét a rokonodról. Úgyhogy inkább…
– Köszönöm, Daniel – mondta hálásan Will. Jólesett neki a fiú aggódása. Bár jobban örült volna, ha ez nem akkor történik meg, mikor épp Bethie-vel van.
– Te Will… – halkította le a hangját Daniel. – Amúgy ki ez a lány?– bökött a fejével a néhány méterrel arrébb várakozó Bethie–re. Will rögtön zavarba jött.
– Ő… hát tudod…
– Igen?
– Elizabethnek hívják. – Majd Will nagy nehezen kibökte: – Udvarhölgy.
– Micsoda?! Te teljesen megőrültél!
Will rémülten hőkölt hátra.
– Ne kiabálj.
– Még hogy ne kiabáljak?! Mikor ilyen őrültségeket művelsz?! Ha ez kiderül…, a családja tönkre tesz. A legjobb esetben is kirúgnak.
– Tudom, de nem fog kiderülni, ha te nem fecseged ki.
– De Will… nekem ez egyáltalán nem tetszik. Mi van, ha csak szórakozik veled?
– Bethie sose tenne ilyet. És erre nem vagyok hajlandó több szót pazarolni.
– Jól van, te tudod – mondta kelletlenül Daniel, de még mindig nem tetszett neki a dolog. De látta Will szemében a leplezetlen rajongást, és tudta, hogy most mondhatna bármiféle szörnyűséget arról a lányról, Will meg sem hallaná. És a végén csak ő lenne a gonosz. Így Daniel csendben maradt, sőt még arra is képes volt, hogy előre lovagoljon, és így Will és Bethie egyedül maradhasson. Bethie kedve láthatóan megcsappant mióta Daniel megjelent. Will nem tudta eldönteni, hogy a lány attól fél–e, hogy Daniel kikotyogja a közös napjukat, vagy, hogy a lány esetleg hallotta a róla folyó beszélgetést. Szegény Will nem tudhatta, hogy egyikről sem volt szó. Bethie magában a félbeszakított szép napot siratta, és hát annyira reménykedett benne, hogy a nap végén Willel egy búcsúcsókkal köszönhetnek el egymástól. De ezt most már el is felejtheti. Most, hogy Will barátja megjelent, a fiú biztos nem meri majd megtenni.
– Ne aggódj, Daniel jó barátom, nem fog minket elárulni – törte meg a beálló csendet bíztatónak szánó hangon Will.
– Nem aggódom, megbízom benned csak…
– Csak?
– Ki tudja, mikor találkozhatunk legközelebb – vallotta be Bethie.
Will mielőtt belegondolt volna, hogy mit tesz, vigasztalóan megfogta Bethie kezét, és megszorította.
– Majd megoldjuk. Ha találkozni akarunk, akkor fogunk is.
– Milyen bizakodó vagy – mosolyodott el Bethie.
Will pedig visszamosolygott. Lopva Daniel felé pillantott. A fiú pont akkor tűnt el a következő kanyarban. Sehol senki. Will gyorsan előrehajolt, és gyöngéd csókot lehelt a lány puha ajkaira. Bethienek máris jobb kedve lett. Az út további részét csendben tették meg. Will szívébe pedig egyre erőszakosabban kezdett befészkelődni egy örömteli ugyanakkor félelmetes érzés: hogy komolyan és menthetetlenül beleszeretett Elizabeth Laurencebe.
 

2017. március 12., vasárnap

A herceg III. rész 16. fejezet


A következő időszakban Will napjai nyugalomban teltek. Keményen dolgozott, és a hangulata is a lehető legjobb volt. Esténként Mr. Morgannel együtt ültek a tűz előtt, beszélgettek, vagy Will a férfi könyveit olvasta. Egyetlen egy dolog árnyékolta be a boldogságát, mégpedig az az egyszerű és nevetséges kívánsága, hogy újra láthassa Bethie-t. Esténként az ágyában fekve gyakran gondolt a lányra, felidézte az együtt töltött órákat, a lány aranyszínű haját, kék szemét és persze a csókjukat… Will persze tudta, hogy ostobaság az egész. A lány nyilván korántsem gondol rá annyit, mint ő rá, talán már rég el is felejtette… De akkor is. Will egyszerűen nem tudott szabadulni attól a vágyától, hogy újra láthassa.  Többször eszébe jutott az is, hogy beavatja Danielt, de még sose jutott el odáig, hogy bele is merjen kezdeni. Olyan érzése volt, hogy barátja csak kinevetné, arról nem is szólva, hogy hangot adna azon véleményének, amitől Will is tartott, hogy a fiatal udvarhölgy egyszerűen csak szórakozott vele, és miután visszatértek a palotába, jót nevettek rajta a többi udvarhölggyel. Will nagyon félt ettől a verziótól még akkor is, ha nem tudta elképzelni, hogy Bethie ilyen szörnyűségre képes. Így aztán nem szólt senkinek, és megelégedett azzal, hogy ebédidőben a palota ablakait leste, hátha valamelyikben megpillantja a lány aranyló fürtjeit. Will nem is sejtette, hogy hamarabb fog találkozni a lánnyal, mint azt gondolná.

Egy nap ebédidő előtt Mr. Morgan ismét Willhez lépett. Willnek elképzelése sem volt mit akarhat tőle a férfi. Nagyon nyugodt napjuk volt, a munkában sem volt semmi fennakadás. Így Will kíváncsian fordult a férfi felé.
– Will, ma is te viszed fel a herceg ebédjét – mondta halkan a férfi, hogy csak Will hallja a szavait. Pedig a mellettük álló fiúk nagyon hegyezték a fülüket. Will boldog mosollyal bólintott.
– Igen, uram.
 
Így történt, hogy Will már másodszor lépkedett a herceg szobája felé, kezében egy étellel teli tálcával. Most talán még izgatottabb volt, mint az első alkalommal. Pont, mint a múltkor bekopogott, majd mikor belépett, meghajolt. Henry herceg ugyanott ült, mint a legutóbb. És olyan meleg mosollyal nézett a belépő fiúra, hogy Will önkéntelenül is visszamosolygott.
– Örülök, hogy látlak, Will, hogy vagy? – kérdezte kedvesen a herceg.
– Köszönöm, Felség, minden rendben.
– Ugye nem kerültél bajba a múltkori miatt?
– Nem, dehogy. Mr. Morgan nagyon megértő volt.
– Amikor a legutóbb itt voltatok, nem úgy tűnt.
– Pedig tényleg így volt. Csak tudja, Mr. Morgan nagyon hirtelen haragú, de ugyanolyan gyorsan meg is nyugszik.
– Ti nagyon jóban vagytok, igaz? Csak mert mindig olyan tisztelettel és szeretettel beszélsz róla.
– Tényleg? Nekem fel sem tűnt – mondta őszintén Will.
– Pedig így van. De nem vagy a rokona, ugye?
– Nem, de náluk lakom most. Mikor a városba érkeztem, Mr. Morgan kiadta nekem az egyik szobájukat. Úgyhogy elég sokat vagyunk együtt.
– Igen, így érthető a dolog – bólintott Henry. Majd kíváncsian folytatta: – És a szüleid? Ők vidéken maradtak?
– Nem, már lassan három éve, hogy mind a ketten meghaltak.
– Oh, nagyon sajnálom.
A herceg hangjában Will őszinte sajnálatot hallott.
– És nincs is más rokonod?
A fiú megrázta a fejét:
– Nincs senki.
– És testvéred?
– Az sincs.
– Nekem sincs… – suttogta Henry. Nem is értette miért hozta fel egyáltalán ezt a testvér témát. Mikor tudja jól, hogy gyűlöli még csak szóba hozni is a testvérét. Most még Will sem mert a szemébe nézni. Persze tudta, hogy nem Will hibája, hogy eljutnak hozzá azok az undorító pletykák. Szörnyű, hogy ezzel bemocskolják a testvére emlékét nem is az ő számára, hanem sokkal inkább az anyjának. Őt sokkal jobban megviseli, és ezt gyűlöli.
– Gondolom, te is hallottad… – szólalt meg lassan a herceg. – Azokat a pletykákat, amiket a kistestvéremről terjesztenek.
Will zavartan pillantott fel. Nem is értette, miért hozta fel ezt a témát a herceg. Annyira kellemetlen volt erről beszélni.
– Igen, Felség… – mondta végül kelletlenül. – Nagyon szomorú, hogy meghalt az öccse.
– Tudod jól, hogy nem erre gondoltam…
– Tudom mire gondolt, de… azt csak néhány rosszindulatú ember puszta gonoszságból találta ki. Épp ezért nem szabad vele foglalkozni, még akkor sem, ha ez nagyon nehéz.
– Tehát te nem hiszed el a pletykákat? – nézett őszinte csodálkozással a fiúra Henry.
– Felség, egész életemben csak egyetlen egy dologban lehettem teljesen biztos. Mégpedig abban, hogy az édesapám nagyon szeretett engem. Épp ezért el sem tudom képzelni, hogy egy apa képes lenne olyan szörnyűséget elkövetni a saját fia ellen, mint amiket az Ön apjáról terjesztenek.
Henry herceg Will szavait hallgatva hálásan elmosolyodott. Egyre inkább úgy érezte, kincsre bukkant itt a palota zordon falai között. Biztos volt benne, hogy Willnek bármit elmondhat, nem fogja hátba támadni és kipletykálni a hallottakat. Olyan, mintha igazi barátot talált volna. Amire már nagy szüksége volt.
– Tudod mi a legrosszabb az egészben? – mosolyodott el szomorkásan.
– Micsoda?
– Igazából butaság az egész. De az évek során, főleg kiskoromban, sokszor eszembe jutott, hogy milyen jó lenne, ha lenne egy testvérem. Akkor most lenne kivel beszélgetni, megvitatni a gondjainkat…, el se tudom képzelni, hogy ugyanaz megtörtént volna velünk, mint apámmal…
Will értetlen tekintetét látva Henry herceg rögtön elszégyellte magát. Ő csak itt beszél, és beszél. Will meg nem is érti az egészet. Engesztelően elmosolyodott.
– Ne haragudj. Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit. Csak locsogok itt, te meg biztos halálra unod magad.
– Nem, Felség, dehogy. Nagyon érdekes, amiket mond, csak szégyellem, hogy nem értem, miről van szó.
– Hidd el, jobb is. Sötét idők voltak azok, az apám se szívesen beszél róla. Sajnálom, hogy szóba hoztam.
– Mindenkinek van sötét időszak az életében – vélte Will.
Henry herceg bólintott.
– Igen, igazad van
Majd Will megérkezése óta először Henry herceg melegen elmosolyodott:
– Te nagyon okos fiú vagy, Will.
– Köszönöm, Felség – mosolyodott el Will is. Jólesett neki a dicséret, és jó volt beszélgetni is, de kezdett aggódni. Az ebédideje nem sokára lejár, és Mr. Morgan még egy késést biztos nem fog már tolerálni. De mégsem mondhatja azt a hercegnek, hogy mennie kell, az nagyon udvariatlan lenne. De Willnek szerencséje volt.
– Sajnálom, megint föltartalak. Menj csak vissza dolgozni!
– Köszönöm, Felség. És higgye el, egyáltalán nem untat. Sokkal jobban félek attól, hogy én untatom Önt.
– Erről szó sincs. Gyere fel minél gyakrabban, én csak örülök neki.
– Igen, Felség. Viszontlátásra!
Will meghajolt, és kilépett az ajtón. Henry herceg pedig arra gondolt, hogy ez a nap máris sokkal jobb lesz, mint amire számított.
 
Will azt hitte ez a napja ennél jobb már nem is lehetne. Ám ismét csak tévedett. Ugyanis miközben visszafelé haladt a konyhába Henry hercegtől, az egyik kanyarban kis híján nekirohant egy szembejövő alakba. És azt a bizonyos alakot nagyon is jól ismerte.
– Bethie?!
– Will?! – Olyan régóta vágyakozott a lány után, hogy most, hogy itt állt az orra előtt teljes szépségében, alig akarta elhinni. Bethie kék szeme csodálkozóan kikerekedett.
– Te meg mit keresel itt? Azt hittem a konyhán dolgozol.
– Így is van – mondta kicsit elszontyolodva a fiú. Nem egészen így képzelte el a viszontlátást. Hogy Bethie ilyen durván kérdőre vonja. – Ma én hoztam fel Henry herceg ebédjét. De már megyek is vissza.
– Értem. Ne haragudj, csak meglepődtem. Nem számítottam rá, hogy…
– Hogy itt találsz? – mosolyodott el kicsit keserűen a fiú.
Bethie zavartan elkapta a tekintetét. Hogy is mondhatta volna meg Willnek, hogy az elmúlt napokban más sem járt a fejében, minthogy mi lehet Willel. Vagy, hogy ebédidőben folyton igyekezett ablak közelébe kerülni, hogy az udvarban ebédelő Willt lesse. Persze tudta, hogy ostobaság, hisz valószínűleg Willnek fele annyiszor sem jutott eszébe, mint ő neki. Arról nem is szólva, hogy Will még mindig csak egy konyhásfiú. Ő pedig nemesi vérből való, egy udvarhölgy. De akkor miért érez ilyen mérhetetlen örömet most, hogy ismét látja a fiút? De nem szabad kimutatnia. Nem, azt nem teheti meg. Főleg itt nem a palota falai között, ahol még a falnak is füle van.
– Jobb, ha én megyek – mondta komoran Will. – Viszontlátásra!
És már indult is volna tovább, de legnagyobb meglepetésére Bethie tétován megfogta a karját és visszatartotta.
– Holnap… szóval, holnap kell visszamennem a műhelybe a ruhaanyagokért. A főudvarhölgy megengedte, hogy lóháton menjek egy kísérővel. Nem akarok többet azzal az idióta kocsissal utazni.
– Ezt megértem – bólintott Will, de nem értette miért mondja el mindezt neki a lány.
Bethie az utolsó szavait szinte csak suttogta:
– Eljönnél velem?
Will szíve akkorát dobbant, hogy az már szinte fájt. Annak a lehetősége, hogy ismét együtt töltsön egy teljes napot a lánnyal, nagyon csábító volt. Akadt azonban egy kis gond.
– Nem tudom, hogy Mr. Morgan elenged-e.
– Értem… – Elizabeth legszívesebben pofon vágta volna magát. Eleve ostobaság volt egyáltalán felhozni ezt az ötletet. Mégis mit gondolnának az udvarhölgyek, ha meglátnák a kapun kisétálni Willel, biztos nevetség tárgyává válna. Arról nem is szólva, hogy Willnek láthatóan semmi kedve ismét vele lenni. Persze, miért is lenne? Már biztos eldicsekedett a többi fiúnak, hogy elcsavarta egy udvarhölgy fejét. Megvan a következő trófeája és ennyi. Mi más magyarázata lehet annak, hogy a fiú rögtön kifogásokat keres?
– Tudod mit, felejtsd el. Vegyük úgy, hogy nem mondtam semmit – majd Elizabeth gőgösen felszegte a fejét, és most ő volt az, aki tovább akart indulni, és Will volt az, aki visszatartotta.
– Szeretnék veled menni – mondta a fiú gyöngéden. – Majd azt mondom Mr. Morgannek, hogy meg kell látogatnom egy rokonomat.
– Tényleg? – csillant fel rögtön Bethie szeme.
– Tényleg – mosolyodott el Will is. Tudta, hogy helytelen. Hogy ezzel becsapja, és kihasználja a jóságát annak az embernek, akitől eddig csupa jót kapott. De nem érdekelte. Itt van az esély, hogy Bethie-vel legyen, és csak ez számított. De nem volt ostoba, nagyon jól tudta, hogy nem sétálhatnak ki csak úgy a palota kapuján. Rögtön mindenkinek szemet szúrna.
– Találkozzunk a város határánál – mondta végül.
Bethie azonban megrázta a fejét:
– De én nem indulhatok el kísérő nélkül, a főudvarhölgy nem engedi.
– Mondd azt neki, hogy egy rokonod felajánlotta, hogy elkísér, és a városban találkoztok.
– Lehet, hogy akkor is elküld velem valakit.
– Hát nincs a homlokomra írva, hogy nem vagyok a rokonod – vont vállat a fiú.
– Nem is tudom… de végülis megpróbálhatjuk.
– Akkor holnap várlak – szorította meg búcsúzóul a lány kezét Will, majd visszasietett a konyhába. Bár nem tudhatták, de a nap további részében mindkettőjük szíve hevesen fog kalapálni az elfojtott boldogságtól.

2017. március 4., szombat

Novella írás 30 perc alatt?

Sziasztok!

Ma egy különleges bejegyzéssel készültem.
Egy novellámat szeretném megosztani veletek, amelyet nem kevesebb, mint harminc perc alatt hoztam össze. Miért vagy Hogyan?

Néhány hete egy író kör indult a városomban, ahová én is eljárok. Minden találkozón kielemzünk egy-egy novellát, majd hasonló témában nekünk is alkotni kell valamit.
Általában harminc perc jut az írásra, aztán felolvassuk egymásnak a műveket.

Lássuk, nekem mit sikerült összehoznom a legutóbb :)

A feladat:

E/1-ben kellett írni

Téma egy szerelmi találkozás, humorral és valamilyen balszerencsés fordulattal

Az öt érzékszervvel (látás, hallás, szaglás, tapintás, ízlelés) érzékeltetni

Most lássuk az én feladat megoldásomat. :) 
Megjegyzés: Semmit sem változtattam rajta, ez a nyers szöveg. Persze tudnék rajta javítani, de most azt szerettem volna bemutatni, hogy csupán félóra alatt is össze lehet hozni egy viszonylag épkézláb novellát.
 
A gólyabál

Amint beléptem a terembe a Tokio Hotel ismerős dallamai azonnal a mellkasomban kezdtek dübörögni. Ámulva néztem körbe. A színes reflektorok fényei bogarak módjára ugráltak és villództak. A táncoló tömeg szinte egy emberként mozgott teljes összhangban.

Izgatottan pillantottunk össze barátnőmmel. Szinte hihetetlen, hogy gimis lányokként eljutottunk ide. Egy egyetemi gólyabálra!

Dávid nem épp finoman vállon bökött, kirángatva boldog kábulatomból.

– Mi van? – kérdeztem.

– Aztán nehogy valami hülyeséget csinálj! Csak azért hoztalak el titeket, mert annyit nyavalyogtál.

– Jól van, ne izgulj! – feleltem, majd határozottan eltoltam magamtól. Szerencsére vette a lapot és hamar eltűnt a tömegben, biztos a haverjait ment megkeresni.

– És most? – nézett rám Timi, a szeme izgatottan csillogott.

– Most – közöltem ünnepélyesen. – Be fogunk pasizni!

Gyorsan körbejártam a tekintetem, hogy találjak egy alkalmas jelöltet. Nem is kellett sokáig keresnem. Ott állt a bárpult mellett. Egy igazi egyetemista isten!

Magabiztosan elindultam felé. Még hallottam, ahogy Timi utánam szól, de józan hangját elnyelte a következő szám első akkordja.

A szívem nagyot dobbant. Észrevett! Kék tekintete úgy pásztázott végig, akár egy rám irányított reflektor. Elmosolyodtam. Magamban már meg is fogalmaztam a köszönésemet. Hello! vagy inkább Szia! Melyik lenne a jobb? A Hello olyan kislányosan cseng. Nem akartam, hogy lássa rajtam, csak egy gimis kislány vagyok.

Ahogy a megfelelő szón agyaltam, hirtelen elterelődött a figyelmem arról a nem is annyira apró tényről, hogy egy húszcentis magas sarkún egyensúlyozom, amit anyutól nyúltam le.

Már majdnem ott voltam a bár előtt, mikor egy nehéz test a táncolók közül megtaszított hátulról, elvesztettem az egyensúlyomat. Még arra sem volt időm, hogy segítségért kiáltsak, mikor éreztem, ahogy egy erős kéz megragadott. Finom arcszesz illata csapta meg az orromat. A kezemmel görcsösen kapaszkodtam a puha bőrkabátba. Félve pillantottam fel, éreztem, ahogy az arcom kigyullad, akár egy közlekedési lámpa. A kék szempár most egész közelről kutakodott. A srác szája szélén egy mosoly bújt meg.

– Óvatosan! – szólalt meg a legférfiasabb dörgő hangon, amelyet eddig hallottam. De hát egy ilyen Adonisznak nem is lehet kislányosan, picsogó hangja.

– Bocsánat! – dadogtam szégyenkezve. Az biztos, hogy nem így képzeltem el ezt a pillanatot. A srác felnevetett.

– Semmi gáz! Előfordul az ilyesmi, ha ekkora sarkakon mászkálsz, na nem mintha lenne tapasztalatom – tette hozzá gyorsan, majd felemelte az eddig a pulton pihenő poharát. – Kérsz? Úgy festesz, mint akire ráfér.

Tudtam, hogy anya megöl, ha megtudja, hogy alkoholt ittam, ahogy azt is, hogy a bátyám azonnal beköp, ha rajtakap. De mégse mondhattam nemet! Így bólintottam és elvettem a műanyag poharat. Az ujjaink finoman érintették egymást, ahogy a pohár gazdát cserélt.

A pia rettenetes volt. Szerencsére csak picit kortyoltam, de az égető folyadék így is végigmarta a torkomat.

– Finom – mondtam mégis. A fiú felnevetett.

– Szerintem borzalmas, itt adják a legolcsóbb piát a városban. Hogy hívnak? Még nem láttalak a campuson.

Zavartan köszörültem meg a torkomat.

– Én öööö… igazából nem járok ide – vallottam be kelletlenül.

– Tehát másik egyetemről jöttél? Király!

– Aha, igen.

– Még sose csókolóztam másik egyetemre járó lánnyal – vigyorodott el, majd éreztem, ahogy hosszú ujjait az állam alá helyezi, és felfelé billenti a fejemet.
 
Behunytam a szemem. Az első csókom! Már gondolatban el is képzeltem, ahogy ajkaink puhán találkoznak. A meleg lélegzete megcsiklandozta a bőrömet. Mindjárt megtörténik…

– Sára! Mi az ördögöt művelsz?!

A szeme felpattant. Nem hiszem el! Dávid, az az idióta!
 
 
Mit gondoltok? Hogyan sikerült? Várom a véleményeket. :)