2017. március 19., vasárnap

A herceg III. rész 17. fejezet


Másnap reggel, mikor Daniel Torro megérkezett a palotába, hogy felváltsa az éjszakai ügyeletben lévő társát, érdekes csoportosulást pillantott meg lent a palota udvarában. Főleg fiatal katonák gyülekeztek, láthatóan egy hosszú útról érkeztek, a legtöbbjük lovát már elvezették a lovászfiúk. De Daniel apja is ott volt a sokaságban, és épp egy másik parancsnokkal beszélgetett, akit Daniel nem ismert. De már messziről sem tetszett neki. Az idegen parancsnok jéghideg szemei olyan ellenszenvesen meredtek apjára, mintha a puszta tekintetével akarná megölni. Daniel őszintén kíváncsi volt, ki lehet ez az ember. Nem is kellett sokat várnia. Néhány perc múlva apja és az a parancsnok befejezték a beszélgetést, és a parancsnok eltűnt az embereivel együtt a katonák szállása felé. Daniel pedig nyugodtan apjához léphetett.
– Neked nem az északi toronyban kéne lenned? – morogta Torro rosszkedvűen felé lépő fiának. Daniel eleresztette a füle mellett az undok kérdést.
– Ki volt az az ember, akivel az előbb beszélgettél? Elég ellenszenvesnek tűnt.
– Az nem csoda. Simon parancsok volt. Ha jól emlékszem, érdeklődtél utána néhány hete.
– Simon parancsnok?– Daniel először azt hitte rosszul hall. Mintha egy rémálom vált volna valóra, ha nem is az ő, de Will számára biztos. – Mit keres ő itt? Nem azt mondtad, hogy az országot járja, hogy katonákat toborozzon?
– De igen. De a király jelentést kért az újoncok létszámáról, és erről Simon tud a legtöbb információt szolgáltatni.
– Értem…
– Még mindig nem vagy hajlandó elárulni miért érdekel téged Simon?
– Ne haragudj, de mennem kell.
Több szót nem is pazarolva apjára hátat fordított neki, és elrohant. Erről ugyanis másnak is tudnia kell. Torro parancsnok rosszallva csóválta meg a fejét. Gyűlölte mikor fia titkolódzik előtte. És volt egy nagyon jó tippje, hogy kinek a kedvéért teszi. Így Torro parancsnok kíváncsiságtól fűtve a fia után indult.

– Nem jött be ma dolgozni?
Mr. Morgan csak vállat vont:
– Azt mondta, megbetegedett egy rokona, és muszáj meglátogatnia. Holnap már újra itt lesz. Majd Morgan gyanakodva összevonta a szemöldökét:
– Miért kérded?
– Csak… valamit meg kell beszélnem vele, nem tudja véletlenül, hol lakik az a rokona?
– Azt nem, de reggel Will az északi úton indult el. Tudod, amerről az árut is be szoktuk szerezni.
– Igen, ismerem azt az utat. Köszönöm, Mr. Morgan!
Ezzel Daniel már ott sem volt.
Mr. Morgan rosszallva csóválta meg a fejét, miközben a távozó fiatal fiút figyelte. Ez az egész nap egyre furcsább. Először Will találja ki egyik percről a másikra, hogy el kell mennie, most meg Daniel keresi őt olyan arccal, mintha valami hatalmas tragédia történt volna. Ráadásul Torro parancsnok is erre felé lődörög… Morgan csak remélni tudta, hogy Will nem keveredett bele semmibe.

Minderről Will semmit sem tudott. Ő ezen a szép kora nyári napon olyan boldognak érezte magát, mint még soha azelőtt. Ugyan Bethie–nek igaza volt, és a főudvarhölgy tényleg küldött mellé egy lovászfiút, de miután Will a markába csúsztatott néhány aranypénzt, készségesen elhitte, hogy a fiú az udvarhölgy rokona, és már célba is vett egy közeli kocsmát. Így Will és Bethie teljes nyugalommal indulhattak el a textilműhely felé. Will meglátása szerint Bethie még sose volt olyan szép, mint aznap lóháton, szemében boldog tüzes fény csillogott.
– Nagyon jól lovagolsz – mondta elismerően Will, mikor már visszafelé haladtak a textilműhelytől. Will háta mögött több tekercsnyi finom ruhaanyag feküdt. Visszafelé már közel sem siettek annyira, mint a műhely felé. Lovaikon ülve békésen haladtak egymás mellett, közben beszélgettek, és csak élvezték egymás társaságát. Will már nagyon régóta nem érzett ilyen békességet, mint itt és most Bethie-vel. És úgy tűnik, a lány is hasonlóan érez. Bethie mosolyogva válaszolt a fiúnak.
– Apa tanított meg, mikor még egész kicsi voltam. Sokat jártunk együtt lovagolni. Volt, hogy egész napra elmentünk, és csak a környéket jártuk.
– Engem is apa tanított, nagyon jó lovas volt.
– A papád földműves volt, ugye?
– Igen… az volt.
– Nem szerettél volna ott maradni a birtokotokon?
– Vissza fogok menni – mondta a fiú eltökélten. – Egyszer visszamegyek, és újra kezdek mindent.
– De miért? Itt talán nem jó neked? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Bethie.
– Az volt az egyetlen hely, ahol maradéktalanul boldog voltam. Ha visszamegyek, akkor talán újra így lesz. – Majd Will halvány mosollyal hozzátette: – Meg aztán itt, ennek az útnak a szélén mégsem alhatok.
Erre Bethie egyre komorodó arca ismét felragyogott.
Ekkor Will észrevett egy az út mellett álló hatalmas almafát. A fa már roskadozott a lédús nyári almák alatt, hatalmas lombkoronája kellemes árnyékot vetett. Will kicsit félve hozakodott elő az ötletével, ami ekkor az eszébe jutott.
– Mondd, nagyon sietünk vissza?
– Én eddig úgy tudtam, hogy nem – nézett félve a fiúra Bethie. Ő annyira jól érezte magát, semmi kedve sem volt még visszamenni a palotába.
– Akkor mi lenne, ha megállnánk, és ennénk valamit? – intett a fejével a fa felé. – Hoztam ebédet.
Bethie boldogan bólintott, majd leszálltak a lovakról, kikötötték őket, ők pedig letelepedtek a fa tövében. Will elővette a nyeregtáskából a Miss Mary által csomagolt ebédet, és Bethie–vel jóízűen nekiláttak.
– Sajnálom, hogy nem adhatok valami jobbat – mentegetőzött Will. Félt, hogy ez a szerény ebéd nem épp az, amihez Bethie szokva van. De a lányon nem látszott semmiféle elégedetlenség, jóízűen eszegette a szelet kenyerét és hozzá a sajtot. Will mentegetőzésére is csak legyintett.
– Tudom, hogy hihetetlen, de nem ezüst kiskanállal tettek be minden egyes falatot a számba.
– Amikor kisfiú voltam sokszor gondoltam arra, milyen jó lenne gazdagnak lenni. Nem kellene dolgozni, egész nap lovagolhatsz, olvashatsz, vagy amit csak akarsz… De aztán… látom Henry herceget, téged és Sierra bárót, és hát egyikőtöket sem látlak olyan boldognak, mint amilyenek mi voltunk a szüleimmel.
Bethie nem felelt semmit.
– Megbántottalak, ugye? – nézett a lányra engesztelően Will, de az csak megrázta a fejét.
– Nem, igazad van. Azt hiszem én még sohasem voltam igazán boldog. Pedig mindenem megvolt, amit csak kívánhattam, de nem tett boldoggá. Főleg mióta apa meghalt…
– Ez ismerős – mosolyodott el szomorkásan Will. Bár azt nem merte elmondani Bethie–nek, hogy ez a mai volt élete legszebb napja.
– Will…
– Igen? – a fiú kicsit megijedt, a lány hangja ugyanis nagyon komoly volt.
– Honnan ismered te Sierra bárót?
– Sierrát?
– Igen, az előbb az ő nevét említetted.
Will nagyot sóhajtott. Minek kellett egyáltalán szóba hoznia? Ezt jól megcsinálta. De most már mindegy, és végülis elmondhatja Bethie-nek, hisz senkinek sem árt vele. Így Will el is mondta az elmúlt két év eseményeit, bár a történetből kihagyta az apja levelét. Helyette inkább azt mondta, hogy Sierra megunta a vele való foglalkozást, és lapátra tette. Bethie megbotránkozva ingatta a fejét.
– Nem gondoltam volna, hogy Sierra képes ilyen gonoszságra.
– Ismered őt?
– Csak futólag. Ott volt apa temetésén. Akkor nagyon kedvesnek találtam.
– Igen, én is annak tartottam. De jelenleg az utolsó ember a földön, akit látni akarok.
– Meg is értem. – Majd Bethie tétován hozzátette: – És… én hányadik vagyok?
Will elmosolyodott.
– Buta kérdés. Természetesen az első.
Bethie arca erre úgy ragyogott fel, mint a napsugár. Jó volt ránézni. Will pedig egyre jobban vágyott rá, hogy maga mellé vonja a lányt, és ismét megcsókolja. Talán épp meg is tette volna, ám ekkor valami megzavarta az addigi békés idillt. A távolban egy lovas tűnt fel, akit Will nagyon is jól ismert. Úgy pattant fel a lány mellől, mint akibe villámcsapott.
– Daniel?!
A fiú poros és izzadt volt a lovaglástól, de még így is látszott, mennyire fel van dúlva. Will aggódva lépett oda hozzá, Bethie szorosan a nyomában volt.
– Ez ki? – kérdezte a lány halkan.
– Egy barátom – felelte a fiú, de igazából nem is figyelt oda arra, amit mond. Most sokkal jobban foglalkoztatta, hogy Daniel mégis mit keres itt? Miért lovagolt el egészen idáig, mikor szolgálatban van? Arról nem is szólva, hogy így Daniel már azt is tudja, hogy a mai napot Bethie–vel töltötte. Ugyan tisztában volt vele, hogy barátja sose árulná el, viszont a düh a szemében cseppet sem tetszett neki. És nem is tévedett.
– Egy lány?! Will, nem hiszem el, hogy képes voltál hazudni Mr. Morgannek egy lány miatt!
– Daniel…
– Egy rokont mész meglátogatni. Na persze… Lehet, hogy ezzel az átlátszó hazugsággal át tudtad verni Mr. Morgant, de engem nem.
– Daniel, csak azért lovagoltál több órát, hogy engem kioktass a helyes viselkedésről?
Will igyekezett, hogy hangja nyugodt maradjon, de Daniel dühös szóáradata nagyon megbántotta, és egyben dühítette is. Főleg mert a szíve mélyén nagyon jól tudta, hogy a fiúnak igaza van. De az, hogy így lehordja, ráadásul Bethie előtt… úgy érezte, ezt sose tudja majd megbocsátani neki.
– Nem… – felelte Daniel kicsit már nyugodtabb hangon, majd intett Willnek, hogy kövesse. Will bocsánatkérően Bethie-re pillantott, a lány csak bólintott, hogy megértette, és Will Daniel után indult. Kezdte úgy érezni, hogy itt valami komolyabb dolog történt.
– Történt valami? – kérdezte aggódva. Daniel még mindig feszültnek tűnt, de ez valahogy más volt, mint az előbbi dühös kirohanása. Szeméből aggodalom sugárzott.
– Itt van Simon.
– Tessék?! – Will érezte, ahogy pillanatok alatt halálsápadttá válik. – Mi az, hogy itt van?
– Itt a palotában. Ma érkezett az embereivel együtt.
– De miért…
– Nem hiszem, hogy miattad. Apa azt mondta, hogy a király hívatta. Szóval nem tudja, hogy te is itt vagy.
Will erre megkönnyebbülten felsóhajtott. El sem tudta képzelni, hogy mi történne, ha a gonosz parancsnok tudomást szerezne az ő hollétéről. Csak egyben volt biztos: akkor az élete ismét veszélybe kerülne.
– Most mit csináljunk? – nézett kérdőn barátjára.
Daniel vállat vont.
– Elvileg elkerülhető, hogy találkozzatok. Te a konyhán dolgozol, és Simon mégis mit keresne ott? De azért nem árt, ha óvatosak leszünk.
– Igen, igazad van.
Bár erre a gondolatra Will majd beleőrült a tehetetlenségbe. Tényleg csak ennyit tehet? Meghúzza magát, és közben reménykedik, hogy nem szúr szemet az ellenségnek? Feszültség ellenére Will lassan elmosolyodott.
– Csak ezért rohantál ide lóhalálában?
– Hát igen… el sem tudtam képzelni, miért találtad ki azt a mesét a rokonodról. Úgyhogy inkább…
– Köszönöm, Daniel – mondta hálásan Will. Jólesett neki a fiú aggódása. Bár jobban örült volna, ha ez nem akkor történik meg, mikor épp Bethie-vel van.
– Te Will… – halkította le a hangját Daniel. – Amúgy ki ez a lány?– bökött a fejével a néhány méterrel arrébb várakozó Bethie–re. Will rögtön zavarba jött.
– Ő… hát tudod…
– Igen?
– Elizabethnek hívják. – Majd Will nagy nehezen kibökte: – Udvarhölgy.
– Micsoda?! Te teljesen megőrültél!
Will rémülten hőkölt hátra.
– Ne kiabálj.
– Még hogy ne kiabáljak?! Mikor ilyen őrültségeket művelsz?! Ha ez kiderül…, a családja tönkre tesz. A legjobb esetben is kirúgnak.
– Tudom, de nem fog kiderülni, ha te nem fecseged ki.
– De Will… nekem ez egyáltalán nem tetszik. Mi van, ha csak szórakozik veled?
– Bethie sose tenne ilyet. És erre nem vagyok hajlandó több szót pazarolni.
– Jól van, te tudod – mondta kelletlenül Daniel, de még mindig nem tetszett neki a dolog. De látta Will szemében a leplezetlen rajongást, és tudta, hogy most mondhatna bármiféle szörnyűséget arról a lányról, Will meg sem hallaná. És a végén csak ő lenne a gonosz. Így Daniel csendben maradt, sőt még arra is képes volt, hogy előre lovagoljon, és így Will és Bethie egyedül maradhasson. Bethie kedve láthatóan megcsappant mióta Daniel megjelent. Will nem tudta eldönteni, hogy a lány attól fél–e, hogy Daniel kikotyogja a közös napjukat, vagy, hogy a lány esetleg hallotta a róla folyó beszélgetést. Szegény Will nem tudhatta, hogy egyikről sem volt szó. Bethie magában a félbeszakított szép napot siratta, és hát annyira reménykedett benne, hogy a nap végén Willel egy búcsúcsókkal köszönhetnek el egymástól. De ezt most már el is felejtheti. Most, hogy Will barátja megjelent, a fiú biztos nem meri majd megtenni.
– Ne aggódj, Daniel jó barátom, nem fog minket elárulni – törte meg a beálló csendet bíztatónak szánó hangon Will.
– Nem aggódom, megbízom benned csak…
– Csak?
– Ki tudja, mikor találkozhatunk legközelebb – vallotta be Bethie.
Will mielőtt belegondolt volna, hogy mit tesz, vigasztalóan megfogta Bethie kezét, és megszorította.
– Majd megoldjuk. Ha találkozni akarunk, akkor fogunk is.
– Milyen bizakodó vagy – mosolyodott el Bethie.
Will pedig visszamosolygott. Lopva Daniel felé pillantott. A fiú pont akkor tűnt el a következő kanyarban. Sehol senki. Will gyorsan előrehajolt, és gyöngéd csókot lehelt a lány puha ajkaira. Bethienek máris jobb kedve lett. Az út további részét csendben tették meg. Will szívébe pedig egyre erőszakosabban kezdett befészkelődni egy örömteli ugyanakkor félelmetes érzés: hogy komolyan és menthetetlenül beleszeretett Elizabeth Laurencebe.
 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése