Gimnázium vs. Démonok

Sziasztok!

Végetért az október, vagyis a blog "Melyik zeneszámból idéztem?" kihívása is befejeződött. Köszönöm mindenkinek a részvételt és az oldal látogatásokat! Elnézést kérek, hogy nem tudtam tartani magam a napi egy feladványhoz, de sajnos ez az október nem teljesen úgy alakult, ahogy terveztem.

Most azonban új érdekeséggel készültem. Nem rég két új regényen kezdtem el dolgozni, két teljesen különböző témában. Még nem tudom, mit hoz a jövő ennek a két történetnek, de szeretnék egy kis közvélemény kutatást indítani, hogy vajon melyik regény iránt lenne nagyobb érdeklődés.

Ahogy a bejegyzés címe is mutatja az egyik regény egy Gimnáziumban játszódna, pontosabban egy gimi 10 fős kórusa állnak a középpontban.

Míg a másik Budapest démon világába kalauzolna el minket egy lány szemszögén keresztül, aki egy olyan világba csöppen, amit egyáltalán nem ismer.

Mindkét történetből lentebb olvashattok egy-egy rövid részletet.

Köszönök szépen minden visszajelzést, akár komment formájában, akár egy "tetszik/nem tetszik" gomb megnyomásában. :)

Lássuk is a részleteket!

A KÓRUS

András

Az új gimnáziumoknak mindig kórház szaga van. Tóth Andrásnak ez volt az első gondolata, mikor átlépte a Szent András Gimnázium küszöbét. Szeptember elseje reggel hét óra ötven perc volt és bár a folyosók már tele voltak nevetgélő diákok seregével és idegesen rohangáló tanárokkal, a levegőben még mindig érződött a nyári nagytakarításnál használt vegyszerek szaga. András elhúzta az orrát. Gyűlölte ezt a tisztítószerszagot. Mindig a kórházakat jutatta eszébe, márpedig az anyja halála óta már a kórházak gondolatától is rosszul volt. Hogy elterelje a figyelmét gyorsan megnézte a bejárat mellé kifüggesztett terem beosztást. Eszerint a 10/B osztály tanterme a másodikon volt a kétszázhármas tanteremben. Az osztályfőnök valami Gáspár Ajtony volt. Hú, de gáz. Ilyen névvel biztos agyon cikizték az öreget, márpedig András tapasztalata szerint, ha egy tanárt sokat szívatták fiatalkorában, hajlamos volt kegyetlen bosszút állni a diákjain. Ez a nap már nem is lehetne pocsékabb. És hogy ezt megerősítse alig lépett el a táblától valaki olyan erővel lökte fel, hogy kis híján elejtette a hátizsákját.

– Vigyázz már, lúzer! – mordult rá nem épp kedvesen a magas, rocker srác. András már nyitotta volna a száját, hogy visszabeszéljen, de aztán meglátta a fiú tűzvörös haját, koponyás fülbevalóját, aztán tekintete továbbsiklott a metalica pólóra, szakadt farmerre és acélbetétes bakancsra. Ettől a látványtól azonnal elszállt a bátorsága és inkább visszacsukta a száját. Az idegen fiú gúnyosan elvigyorodott, majd eltűnt a diákok tömegében.

– Szép kis üdvözlő bizottság – jegyzete meg Dávid, aki mindeközben elmélyülten tanulmányozta a terembeosztást. András felsóhajtott. Öccse olyan közönyösen jegyzete ezt meg, mintha csak az időjárásról beszélgettek volna, bár tény, hogy a lényegre tapintott. Ha a többi diák is ennek a srácnak a szintjén áll, András nagyon hamar fogja azt kívánni apja bárcsak visszautasította volna azt az állásajánlatot és maradtak volna Kaposváron. Ott is rühellte őket mindenki, de legalább már kiismerte a többieket. Itt most kezdheti elölről az egészet. Újabb embereket kell kiismernie, akik idővel ugyanúgy utálni fogják őt és az öccsét. Mert ők mások. Furák. Így volt ez Kaposváron és így lesz ez itt Szentendrén is, akármit is mondjon az apja.

***

Tóth Árpád csak a fiai érdekében cselekedett. Legalábbis ezt mondogatta megállás nélkül az utóbbi hónapokban András és Dávid előtt. Apjuk július közepén jelentette be, hogy állást ajánlottak neki a szentendrei néprajzi múzeumban, és ő úgy döntött elfogadja.

– Ez a mi nagy lehetőségünk – mondta a férfi. – Jót fog tenni a környezetváltozás. – Emlékezett, Dáviddal akkor az ősrégi családi kanapén ültek. András látta, ahogy Dávid hitetlenkedve felvonja a szemöldökét és rásandít. András sem hitt a környezetváltozás sikerében. Miért változna meg bármi, ha átköltöznek egy másik városba távol mindenkitől, akit valaha ismertek? Ott is ugyanúgy egy fura család lesznek, sőt még furábbak, mert Kaposváron már legalább megszokták őket.

A következő két hónap aztán úgy suhant el, mint egy látomás. A családi házat pillanatok alatt eladták és vásároltak helyette egy sokkal kisebb szentendrei ikerház egyik felét. Mint kiderült a főváros közeli településen jóval magasabbak az ingatlanárak, mint bárhol máshol az országban. Augusztus végén pedig bepakolták az összes ingóságukat a családi Volvóba és hátra sem nézve elhagyták addigi otthonukat.

Dávidon nem látszott különösebb megrendülés, András azonban úgy érezte mintha kiszakítottak volna belőle egy darabot. A gimiben nem voltak ugyan igazi barátai, de annyira rosszban sem volt senkivel, ráadásul a tanárait is szerette. Tanulmányi versenyekre járt és egyetemre akart menni, de most kezdheti elölről az egészet. És mi lesz, ha itt nem lesznek olyan jó tanárai? Ha nem készítik fel kellően az érettségire?

***

Még akkor is ezek a kérdések zakatoltak a fejében, mikor belépett az osztályterembe. Csak halványan érzékelte, hogy minden szem rá szegeződik, majd Dáviddal le is ültek a megmaradt két helyre a fal mellé. Dávid szokásához híven karba fonta a kezét és neki látott, hogy összeszámlálja a fal repedéseit. András elég jól ismerte az öccsét, hogy tudja így szokott viselkedni, ha zavarban van. Márpedig Dávid a nap nyolcvan százalékában zavartan érezte magát. András ezzel szemben érdeklődve nézett körbe. Aztán a tekintete rögtön meg is akadt a vörös hajú rocker srácon, aki az utolsó sorban ült, lábát hanyagul a padra téve, olyan ábrázottal mintha magasról tojna a világra. A többi diákkal ellentétben még a minimális ünneplő ruhával sem vesződött. A többi fiú és lány legalább fehér inget húzott, kivéve egy barna hajú lányt az első sorban, aki úgy festett, mint aki nem is tanévnyitóra, hanem az operába készülne. Fekete kiskosztümöt viselt egy fehér blézerrel, a haja feszes kontyban ült a feje tetején egy fehér virágos csattal. Tökéletesen egyenes háttal ült, ujjait összefonva pihentette a padon, mintha előre begyakorolta volna ezt a tökéletes, jó kislányos pózt.

Persze nem csak András bámult meg másokat, ő is időről időre kíváncsi tekintetekkel találkozott. De úgy látta, minél később ismerik meg új osztálytársai annál jobb.

Aztán pontban, mikor a teremben függő óra nagymutatója elérte a tizenkettes, a kismutatója pedig a nyolcas számot, kinyílt a terem ajtaja, és bevonult Gáspár Ajtony tanár úr. Olyan ábrázattal, hogy András biztos lehetett benne egy született diák gyilkossal van dolga.

 

Teki

Teleki Emőke sugárzó mosollyal lépett be a tanáriba. Még az sem zavarta, hogy ismét csak késve érkezett meg, hála Pannának, akit úgy kellett kirobbantania az ágyból az első tanítási napon. Jókedvét nem tudta letörni se lánya morgolódása a kötelező ünneplőruha miatt, se az a faragatlan szülő, aki ügyet sem véve a kiírásra, pofátlanul leparkolt a tanári parkolóban. Nem, az ő boldogságát semmi sem szeghette. Mert végre legyőzte Gáspár Ajtonyt! Három éve várt erre a napra, mióta megkapta a Szent András Gimnázium irodalom és nyelvtan tanári posztját. És ma végre eljött! Már alig várta a tanévnyitó ünnepséget, ahol Rezesi igazgatónő bejelenti a nagy hírt. Vajon mit szólnak majd a diákok? Hányan tartanak majd ki Ajtony mellett és hányan pártolnak át hozzá? 

– Milyen boldognak tűnsz, kolléga – jegyzete meg az igazgatónő, aki utolsóként még ott ült a tanári széles asztala mellett. Emőkét mindig is egy vén bagolyra emlékezette nagy, kerek szemüvegével, hegyes orrával, állával és terebélyes hátsójával.

– Az is vagyok – felelte, miközben bepakolt a szekrényébe. Örült, hogy sikerült lefogynia a nyáron, fekete kosztümje, amit az ünnepségeken viselt a válása óta már egyre jobban szorította, de hála a beiktatott edzéseknek és egészséges ételeknek régi ruhái már ismét úgy álltak rajta, ahogy kellett. A múlt tanévben a szigorú igazgatónő nem egyszer tett csípős megjegyzést a megjelenésére. Ma azonban Rezesi egy szót sem szólt, így már teljesen biztos lehetett a sikerében. Ennek ellenére az igazgatónő rosszallva ciccentett egyet, miközben felállt.

– Remélem, nem fogod megbánni – mondta. – Ajtony nem volt épp boldog, mikor előhozakodtál az ötleteddel.

– Az az ő baja. Ideje kicsit modernizálni ezt a helyet.

– Ez nem is kérdés. Félre ne értsd, én támogatlak. Ajtony azonban már több mint húsz éve dolgozik itt nálunk és sose szeretett osztozkodni.

– Tudom, de mégis mit tehetne? – vont válla Emőke, mire Rezesi sokatmondóan elmosolyodott.

– Tényleg nem tudod? Megnehezítheti az életedet, ehhez nagyon ért. – Majd a nő kivonult a tanáriból, magára hagyva a megszeppent tanárnőt. Úgy látszik, valami mégis képes volt elrontani a kedvét.

 

András

– Török Attila! Azonnal vedd le a lábad az asztalról! És ne hidd, hogy nem látom a pimasz vigyorodat! – Ez volt Gáspár Ajtony első mondata, mikor levágta az osztálynaplót a szerencsétlen tanári asztalra, ami hangosan nyekkent egyet, mikor a terebélyes tanár fél fenékkel felült rá. A vörös hajú rocker srác vigyorogva teljesítette ugyan a parancsot, de ezt olyan csigalassúsággal tette, hogy még egy lassított felvétel is beelőzte volna. András elámult a fiú bátorságán, ő ugyan még csak két perce ismerte új osztályfőnökét, de már most halálra rémült tőle. Gáspár Ajtony magas, pocakos férfi volt. Kopasz fejét már alig néhány fekete hajszál tarkította, arcát azonban dús szakáll fedte. Vizenyős, kék szemében olyan utálat tükröződött, amilyet ritkán látni. Ismét egy tanári mintapéldány – gondolta András.

Gáspár ezután névsorolvasást tartott. Közben minden névhez odalökött legalább egy csípős megjegyzést.

– Békés Adrienn, te még mindig itt vagy? Azt hittem a három bukásod tavaly végre elvette a kedved a tanulástól.

– Szántó Ádám, ha idén is rágógumit találok az asztalod alatt, megetetem veled az egészet. – Így nem csoda, hogy mire András nevéhez ért, a fiú már kis híján rosszul lett az idegességtől és a félelemtől.

– Tóth András – A férfi tekintete azonnal András és Dávid asztala felé rebbent, ahol András kissé remegő hangon jelezte, hogy jelen van. – Te vagy az egyik új fiú. Tóth Dávid a másik? – bökött a fejével Dávid felé, aki már a névsorolvasás kezdete óta lángra gyúlt arccal ült, de azért sikerült valahogy biccentenie, hogy igen ő a másik új fiú.

– Rokonok vagytok? – kérdezte Gáspár.

– Testvérek – felelte András felkészülve, hogy most aztán jól ki lesznek faggatva.

– Hogy a fenébe kerültetek egy osztályba? Nem úgy festetek, mintha ikrek lennétek. Melyikkőtök bukott tavaly?

– Egyikünk se! – kérte ki magának András. – Csak félév van köztünk, én év vesztes vagyok, így kerültünk egy évfolyamba. – A fiú szavai után az osztályban hangos pusmogás támadt. András igyekezett felkészülni erre, de ennek ellenére elég rosszul esett neki. Dávid pedig egyenesen úgy festett, mint aki elsüllyed szégyenében. Gáspár kérdőn felvonta a szemöldökét.

– Félév? Nem vagyok biológia tanár, de még én is úgy látom, hogy ez gyakorlatilag lehetetlen.

– Mi… féltestvérek vagyunk. Az apánk közös, de az anyánk más. – Most már András arca is égett. Számított ezekre a kérdésekre, de nem az osztályfőnökétől. Általában a diákok faggatták őket ilyen pofátlanul, a tanárok félre hívták vagy nem is törődtek a furcsa helyzetükkel. De ez a Gáspár úgy meredt rájuk mintha valami látványosság pottyant volna az osztálytermébe. András válaszára gonoszul elvigyorodott, majd visszatért a névsorolvasáshoz. A többiek tekintete azonban még percekig úgy égette a fiú hátát, mint a tüzes acél.

(vége az első részletnek)

**********************************************************************************

A NYOLCADIK KÖR ÚRNŐJE

1. fejezet

Dezideráta

Ismét látta a fát. Dezi már hetek óta győzködte magát, hogy csak valami káprázat, de mikor ma ismét a szeme elé került, kénytelen volt beismerni, hogy nem őrült meg. Bár biztos közel állt hozzá. Hisz ki a fene látott már ezüstösen csillogó törzset és mély lila leveleket, amelyek még teljes szélcsendben is mintha hívogatva integetnének felé? Lehet, hogy a fa ott állt az út szélén, de az biztos, hogy nem volt mindennapi látvány. Dezi arra gondolt, mi lenne, ha megérintené? Már épp nyújtotta volna a kezét, hogy meg is tegye, mikor egy éles nyávogás kizökkentette kábulatából.

– Sátán! – Engedte le a kezét ingerülten a fiatal lány, majd elszakítva a tekintetét a különös fáról, a lába előtt ülő fekete macska felé fordult. Néha úgy érezte Sátán nem is háziállat, hanem egy felbérelt testtőr, akinek a feladata, hogy a nap huszonnégy órájában szemmel tartsa őt. Minden nap minden órájában a nyomában volt és nem úgy, mint Amanda a legjobb barátnője macskája, aki bújt és dorombolt, ha az ember ölbe vette, hanem mint egy kéretlen nagytestvér, aki megfosztotta a magánszférájától. De legalább karórára sem volt szüksége. A fekete kandúr olyan volt, mint egy konyhai időzítő. Bár hol is járt a lány, biztos lehetett benne, hogy pontban háromkor megjelenik, hogy hazakísérje. Dezi még vetett egy kíváncsi pillantást a furcsa növényre, majd a macska nyomában befordult a házuk felé vezető földútra. Nem is a macska miatt, hanem mert tudta az apja mennyire aggódik, ha akár csak egy percet is késik. Majd legközelebb alaposabban megfigyeli azt a fát, végül is nem szalad el, nem igaz?

Alig tíz perc séta után, már fel is tűnt az ismerős farmház mészszínű falai. Dezi és az apja a vidéki kisváros legszélén éltek. A legközelebbi szomszéd is majd húsz perc sétára volt innen, de Dezi apja, Adalbert mindig is nagyon magának való ember volt. A lány ma már megbékélt ezzel, bár soha sem titkolta, hogy már alig várja, hogy jövőre egyetemre mehessen és kipróbálja a nagyvárosi életet. Mondjuk Budapestre, vagy Debrecenbe. Majdnem tizenhét évesen egyáltalán nem örült, hogy a legtöbb buliból és társaságból kimaradt, de ennek ellenére a tornácos ház, az ablakokban függő muskátlik és a friss fa gyantaillata mindig is az otthont jelentették számára. Egy helyet, ahova jó volt visszatérni. Ezen a délutánon azonban valami idegen tolakodott be a jól ismert látványba. Dezi értetlenül vonta össze a szemöldökét. Egy fekete motor parkolt közvetlenül a bejárati ajtó előtt. Az idegen jármű még nem lett volna meglepő, apja ügyfelei elég gyakran fordultak meg náluk, de azok általában méretes utánfutókkal vagy kisteherautókkal érkeztek. Adalbert profi ács volt és már évek óta egyedi bútorok eladásából tartotta fent magát. Dezi imádta apja munkáit, az összes házban található bútort ő készítette a konyhai polcrendszertől kezdve a lány szobájának finomabb darabjaiig. De ez a motoros elég nyilvánvalóan nem bútort vásárolni jött. De akkor mit kereshet itt? Dezi apja műhelye felé fordult, ahonnan fény szűrődött ki. Tehát mégiscsak ügyfél lesz.

A lány csak vállat vont, majd Sátánnal beléptek a házba. Már majd éhen halt. A menza kaja megint ehetetlennek bizonyult a suliban. Így amint megszabadult a hátizsákjától és kabátjától, azonnal a konyha felé vette az irányt és nekilátott, hogy kifossza a kamrát. Apja azt hitte, nem tudja, hol dugdossa a lekvárt. A férfi már tudhatta volna, hogy az alsó polc hátsó sarka nem a legjobb rejtekhely. Dezi már épp sikeresen kihalászta volna a méretes bödönt, mikor a bejárati ajtó jellegzetes nyikorgása ütötte meg a fülét.

– Hálás vagyok, Adal. Remek munka, mint mindig.

– Majd akkor légy hálás, ha meglátod a számlámat.

– Jó is, hogy említed. Bíztam benne, hogy megegyezhetünk. Érdekes híresztelések jutottal el hozzám, amik téged is érdekelhetnek. – Dezi meglepetten lesett ki a kamra félig nyitott ajtaja mögül. Már állt volna fel, hogy magára hagyja apját az ügyfelével, ám ahogy meglátta az ismeretlen férfit, megfagyott ereiben a vér. Először azt hitte káprázik a szeme. Apja vendége egy magas, szálkás férfi volt, tépett szőkehaja finoman keretezte hosszúkás, csontos arcát. De nem is ez volt benne a különös, hanem fekete tussal kiemelt szeme, amely aranyszínben ragyogott, pupillája pedig enyhén hosszúkás alakot vett fel. Pont, mint egy sólyom szeme – gondolta Dezi. És ami még különösebb, hogy apját láthatóan nem döbbentette meg a férfi nem hétköznapi külseje, sőt úgy festett, régóta ismerhetik egymást, pedig Dezi biztos volt benne, hogy ez az alak még sosem járt náluk.

– Miért érdekelne engem bármi, ami a fővárosban történik? – kérdezte Adalbert, miközben kávét töltött ki mindkettőjüknek. – Különben is, Nagy péntek közeledtével minden évben vadabbnál vadabb pletykák kelnek szárnyra.

– Igaz, de ezúttal meglehetősen biztos forrásaim vannak. Maura úrnő egyik boszorkánymestere állandó ügyfelem. Némi rábeszélésre pedig elmondta, hogy az úrnő minden kétséget kizáróan az emberi világba készül.

– Ostobaság. Maura a nyolcadik kör úrnője, ha átlépné a határt azzal az Alvilág minden létező törvényét megszegné.

– Lehetséges, de a pribékjeit gond nélkül átküldheti. A boszorkánymestereiről pedig még nem is beszéltünk. A híresztelések szerint több százan vannak világszerte. – Dezi halántékába éles fájdalom nyílalt. Mi ez az egész? Miről beszélnek ezek ketten? Ha nem lett volna lehetetlen azt mondta volna, a két férfi valami hülye szerepjátékot űz. Alvilág? Maura? Boszorkánymesterek? Ráadásul apja és az idegen is olyan komoly arcot vágtak! Pedig ez csak valami vicc lehet, nem igaz?

– Higgy nekem, Adal! – szólalt meg ismét a férfi. – Valami készülődik, és ha valóban Maura áll a dolog mögött, akkor teljesen biztos, hogy te vagy a célpontja. – Adalbert nem felelt. Égszínkék szemével olyan áthatóan bámulta beszélgetőpartnerét, mintha a veséjébe akarna látni.

– Nem félek Maurától – mondta végül.

– Pedig jobban tennéd. Maura úrnő híre még a harmadik generációs démonokhoz is eljutott. A lányt akarja, ez nem is kérdés. – A sólyomszemű férfi idegesen beletúrt a hajába. – Ha rám hallgatsz, amilyen gyorsan csak lehet, eltűntök innen. Ismerek egy megbízható boszorkánymestert a fővárosban, ő el tudna rejteni titeket.

Adalbert egy percig nem szólt. Széles hátával neki dőlt a konyhapultnak, munkától megkérgesedett ujjaival idegesen dobolt a kezében tartott kávésbögrén.

– Miért segítenél nekem, Gara? Mi hasznod származik ebből? Leszámítva persze, hogy ingyen jutsz hozzá ahhoz a rengeteg talizmánhoz, amit készítettem. – A Gara nevű férfi sértődötten húzta el a száját.

– Tudod, miért teszem. Már kétszáz éve tartozom neked a harmadik körön történtek miatt. Akkor megmentetted az életemet most pedig viszonzom a szívességet, ahogy a törvény előírja. De ezzel végeztem. – A szék hangosan csikordult a konyhakövön, ahogy Gara felállt. – Rendeztem az adósságomat, ha van egy kis eszed, fogod a lányod és eltűntök innen. Ha komolyan azt hiszed, szembeszállhatsz az úrnővel, vagy hogy megbocsájtotta neked, hogy tizenhat évvel ezelőtt elragadtad tőle a lányt, akkor ostobább vagy, mint gondoltam.

– Ez nem olyan egyszerű… – morogta Adalbert. – Dezideráta nem is tudja… – Dezi ijedten kapta a szája elé a kezét, hogy elfojtsa feltörő kiáltását. A lány, akiről eddig beszéltek… ő lenne? Gara szeme döbbenten kikerekedett.

– Azt akarod mondani, hogy a lánynak fogalma sincs… azt se tudja ki ő?

– Nem tartottam fontosnak elmondani.

– De az lehetetlen! Tudnia kell! Elmúlt tizenhat éves a démoni erejének már réges régen felszínre kellett volna törnie!

– Ez nem a te dolgod, Gara! – csattant fel olyan dühvel Adalbert, amilyennek Dezi még sose látta. Még akkor sem mikor egy buliból három óra késéssel ért haza. Garát azonban úgy tűnt, nem hatotta meg.

– Itt valami nagyon nincs rendben, Adal. Mit titkolsz?

– Mondtam, hogy nem a te dolgod! – Majd Adalbert némileg megnyugodva folytatta: – Mindenesetre hálás vagyok a figyelmeztetetésért. De úgy gondolom, nincs okunk az aggodalomra, megtettem a szükséges óvintézkedéseket.

– Oh, a védőfalra gondolsz? – nevetett fel leplezetlen gúnnyal Gara. – Éreztem, mikor beléptem a birtokra. Maura szolgái egy pillanat alatt lerombolják.

– Azt hiszed? – Adalbert hangja ugyanolyan gúnyosan csengett, mint beszélgetőtársáé. – Próbálják csak meg! Te sem lennél már életben, ha nem akarnám.

– Ez kedves tőled. Akkor ez az utolsó szavad?

– Igen ez! Maura nem érhet a lányomhoz. Ha megpróbálja, megölöm. – Gara megcsóválta a fejét, de nem szólt. Adalbert úgy festett, mint aki lezárta ezt a témát. Kihörpintette az utolsó korty kávéját, majd visszafordult Garához.

– Amiről a legutóbb beszéltünk… sikerrel jártál?

– Nem volt egyszerű, de sikerült a nyomára bukkannom. – Ezzel Gara benyúlt bőrdzsekije zsebébe és előhalászott egy összehajtogatott papírlapot és a konyhaasztalon Adalbert felé csúsztatta. – Tessék, de nem fogsz örülni neki. – Adalbert elvette a papírt és széthajtogatta. Dezi látta, hogy apja homlokán egyre mélyülnek a ráncok, ahogy a sorokat olvassa.

– Belépett az ARI-ba?

– Bizony, ezért is volt olyan nehéz rátalálni. Már lassan kétszáz éve a tagja, kezdetben Barcelonában dolgozott, de úgy ötven évvel ezelőtt átkérte magát a budapesti központba. – Gara erre gúnyos vigyorra húzta a száját. – Micsoda véletlen, nem igaz? Te mikor is érkeztél a földre? – Adalbert csak megvetően felhorkantott, majd zsebre vágta a papírt.

– Hálás vagyok, Gara.

– Sokra megyek vele, a fizetség?

– A következő szállítmányt ingyen adom, megfelel?

– Ha még életben leszel, akkor igen. – Ezzel Gara felkapta az asztalon heverő bukósisakját. – Jövőhónapban találkozunk. Ha rám hallgatsz, addigra elmondod a lányodnak a kis titkodat. Sokáig már úgysem húzhatod.

– Értékelem a tanácsod, de ez az én dolgom.

– Persze, ezt már ismerem. Gondolom, azt sem kötöd az orromra, mit akarsz Chrystal Sparkle-től.

–  Jól látod. Neked csak meg kellett találnod, a többi az én dolgom.

– Ahogy akarod, mindenestre tessék – Gara előhalászott a dzsekije belső zsebéből egy kártyát és Adalbertnek nyújtotta: – A névjegyem, ha esetleg mégis szükséged lenne segítségre.

– Ne fáradj! – morogta Adalbert, majd ugyanezzel a mozdulattal ki is vágta a papírdarabot a szemetesbe. – Kikísérlek.

Ezzel a két férfi elhagyta a konyhát. Dezi úgy érezte, minden ereje elhagyta. Kábán leült a kamra hideg padlójára és hallgatta a két férfi távolodó lépteinek zaját. Nem sokára egy motor felbődült a távolban, majd ismét csend lett. Dezi ugyan nem látta, de biztos volt benne, hogy apja ezután visszatér a műhelyébe, hogy folytassa a munkáját. Ahogy minden szokványos hétköznap délután. Csakhogy ez a mai nap minden volt, csak nem szokványos.

(vége a második részletnek)

***********************************************************************************

Remélem tetszettek a részletek.
Még egyszer köszönök minden visszajelzést! :)