A herceg III. rész 9. fejezet

Mikor Will kinyitotta a szemét, az első dolog, amit meglátott, az a három Torro aggódó arca volt. Kellett pár perc mire tudatosult benne, hogy egy ágyban fekszik Torróék házában. Ebédeltek, aztán Torro elmesélte a barátja történetét, aki… Will olyan hirtelen pattant fel, hogy a Torro család rémülten hőkölt hátra.

– Will, jól vagy? – kérdezte aggódva Daniel.

– Igen, semmi bajom. Elnézést, hogy gondot okoztam.

– Ne butáskodj, nem okoztál gondot csak… megijedtünk – mondta halkan Mrs. Torro.

– Igen, elég rémisztő voltál, dobáltad magad meg mindenfélét kiabáltál…

– Kiabáltam? Miket mondtam?

– Hát igazából semmi különöset. Az apádat emlegetted – vont vállat Daniel.

Will megkönnyebbülten sóhajtott fel. Tehát nem mondott semmi olyasmit, ami esetleg elárulhatja. Gyorsan talpra szökkent, bár Mr. és Mrs. Torrónak ez egyáltalán nem tetszett, de tudta, hogy most azonnal el kell mennie innen.

– Még egyszer elnézést, és köszönöm az ebédet. Viszontlátásra!

– Will, várj… – de a fiú már be is csukta maga mögött az ajtót.

– Ez meg mi volt?! – nézett értetlenül apjára Daniel. A férfi csak vállat vont. De egyben biztos volt. Will Smith valami különös titkot rejteget, és ő ki fogja deríteni, hogy mi az.

 

Will szinte futva tette meg az utat a Torro–háztól a templomig. A templom volt az egyetlen hely, ami eszébe jutott, ahová most mehetne. Át kell gondolnia az imént hallottakat. Jó alaposan. A templom szerencsére nyitva volt. És a fiú még nagyobb szerencséjére szinte teljesen üres. Csak egy idős néni imádkozott az oltár előtt, így Will anélkül, hogy bárki észrevette volna lekuporodott a legtávolabbi és legsötétebb sarokba.

Most mi a csudát csináljon? Azért jött ide a fővárosba, és azért tett meg mindent, hogy bekerüljön a királyi palotába, hogy kiderítse mi történt a szüleivel. Miért kellett olyan szörnyű módon meghalniuk? Erre most végre itt van az első nyom. Ennek örülnie kéne. Miért rémült akkor mégis halálra? Will persze tudta a választ. Megrémült, mert most vált bizonyossá, hogy a szüleinek valóban volt egy előző, egy a számára eddig ismeretlen életük. Egy életük, amiről ő semmit sem tudott, és amit a szülei gondosan titkoltak előle. Ráadásul az apja katona volt… Pont ő, aki egész kiskora óta azt tanította neki, hogy a katonaélet milyen szörnyű, és mennyi fájdalommal jár. Soha fel sem merült benne, hogy apja talán saját tapasztalatból beszélt. Aztán szép lassan Willnek egy másik gondolat is szöget ütött a fejében. Egy kép rémlett fel benne. Egészen idáig nem tulajdonított neki túl nagy jelentőséget, de most… A vásár napja volt. Látta, hogy apja egy ismerősével beszélget. A katonák parancsnokával. Azzal az emberrel, aki később megölte. Akkor Willben fel sem merült a kérdés, hogy apja mégis honnan ismerhet egy katonát? Így persze már minden világos. Apja és az a parancsnok biztos együtt szolgáltak, vagy valami ilyesmi. A másik furcsa dolog, amennyire Will vissza tudott emlékezni, azon a bizonyos vásáron apja és Simon elég kedélyesen beszélgettek. Simont akkor még koránt sem találta olyan ellenségesnek, sőt még arra is emlékezett, hogyan viccelődött apján azzal, hogy az eltévesztette a születésnapját. Nem úgy tűnt, mint aki meg akarja ölni. De persze lehet, hogy ez csak a látszat volt. Apja legalábbis elég feszültnek látszott akkor. Lehetséges, hogy Simon a találkozás után jött rá valamire? Talán abból, amiről apjával beszélgettek. Bárcsak tudná mi volt az. Akkor talán közelebb kerülne a megoldáshoz. Mert amikor már ő is ott volt, csupa semmiségről folyt a szó. Ez nem valami érdekes.

Azonban volt egy másik emléke is. Egy emlék, amit igyekezett az agya legmélyebb zugába elrejteni, mert még a puszta gondolatától is kirázta a hideg. Amikor a raktárban töltött órák alatt Simon meglátogatta, és mindenfélét kérdezett tőle. A szülei nevét akarta tudni, meg hogy miért költöztek oda a faluba… Will emlékezett, hogy már akkor is nagyon furcsállta ezt a kérdést. Ő akkor őszintén megmondta, hogy azért, mert megörökölték a birtokot. A szülei ezt mondták neki, mikor kicsi volt. De a parancsnokot valamiért nem elégítette ki ez a válasz. És ha hozzáteszi azt, amit Torróéktól hallott: „Nem mondták el hova mennek, nem mondták el, hogy miért… csak elmentek.” A szülei tehát menekültek. Elmenekültek innen egy távoli kis faluba, a lehető legmesszebb a fővárostól. De mégis miért? Az okot még mindig homály fedi. De valakinek csak tudnia kell. De kinek? Torróék nyílván nem. Hisz Torro parancsnok maga mondta, hogy fogalma sincs róla, hogy legjobb barátja miért tűnt el. Talán megkérdezhetné Mr. Morgant. Ő is elég régóta van a palotában, hátha tud valamit. Abból baj nem lehet, ha megkérdezi. De ezek után… Fogalma sincs, mit tehetne még. A cél még mindig olyan távol volt tőle, mintha soha nem érhetné el.

Talán el kellene mondania Torróéknak…, el kellene mondania, hogy ő Wilson Solto fia, és hogy az apja meghalt. Hisz Torro a legjobb barátja volt. Talán együtt nagyobb eséllyel tudnák kideríteni, hogy mi történt akkor régen. De mi van akkor ha…, végül is Torro is katona. Simon is az volt. Akkor, két évvel ezelőtt, megfogadta, hogy soha többé nem fog megbízni egy katonában sem. Ráadásul Torróékat még alig ismeri. Igaz, hogy eddig nagyon kedvesek voltak vele, de ez könnyen megváltozhat. Nem, jobb, ha egyelőre nem mond nekik semmit. Később még mindig lesz rá lehetősége, ha majd jobban megismeri őket. Igen, így lesz helyes.

A kérdés már csak az, hogy fogja kimagyarázni Torróéknál a mai viselkedését. Mert biztos, hogy számon fogják kérni, miért hagyta faképnél őket csak úgy… csak ki kell találnia valami hihető magyarázatot… De ezen majd holnap gondolkozik. Mára elég volt.