A matriarka - Joseph és Vilma

Joseph

– Nagyon jóképű vagy, apa! – Joseph boldogan mosolyodott el kislánya hangját hallva. Viktória ott ült a szobájában a kis asztal melletti puffon, és figyelte apja készülődését az esti mulatságra. Joe egyedül készülődött, már jó pár napja nem volt szolgája, de nem bánta. Jobb szeretett egyedül lenni. Ráadásul már megunta, hogy a mellé kirendelt szolgák vagy kétbalkezesek és összetörnek mindent, ami a kezükbe kerül, vagy ha ügyesek és megbízhatóak Kristoff előbb vagy utóbb úgyis elcsábítja őket tőle. Joe már nagyon unta Kristoff ocsmány játszadozásait, így úgy döntött, úgy védi meg magát a legjobban, ha nem vesz róla tudomást, és inkább maga intézi az öltözködést, és mindent, amit egyedül el tudott végezni, addig sem unatkozik legalább. Ha más nem legalább kislánya itt volt neki, ha ő nem lett volna Joe valószínűleg már beleőrült volna a magányba és a fájdalomba, és ha Viktória nem lenne, valószínűleg még annyi tiszteletet sem kapna, mint most. Vilma már biztos Kristoff-ot választotta volna meg első férjének, őt pedig elküldték volna a palotából. Joe ennél nagyobb szégyent el sem tudott volna képzelni. Amíg Kristoff meg nem jelent Vilma és ő olyan jól megvoltak egymással. Lehet, hogy nem dúlt köztük olyan szenvedélyes szerelem, amilyet Joseph a könyvekben olvasott, de a férfi meg volt róla győződve, hogy Vilma az igazi társa, akit az Úr neki rendelt. De úgy tűnik tévedett. Vilma legtöbbször már rá sem nézett, a szobájába sem hívatta már évek óta. Ezt talán Joe még el tudta volna fogadni, hisz Vilma a Matriarka, jogában áll más férfiakkal együtt lenni, de az hogy évek óta keresztülnéz rajta… nem lovagolnak már ki együtt, nem beszélgetnek művészetekről, a világ dolgairól… Vilma már arra sem kéri, hogy játsszon neki a hegedűjén, pedig azt régen nagyon szerette. Nem, Vilma már nem az övé… és még azt sem látja, hogy egy olyan alaknak adta oda a szívét, aki még csak meg sem érdemli… ez annyira… megalázó!

– Apa! Baj van? – Joseph rémülten kapta fel a fejét, és nézett jobb kezére, amiben olyan erősen szorította a kupát, amiből az előbb még inni akart, hogy az ujjpercei elfehéredtek. Viktória aggódva nézett fel rá. Joe gyorsan mosolyt erőltetett az arcára. Nem, Viktória nem láthatja mennyire meg van bántva, az ő kedvéért úgy kell tennie, mintha minden rendben lenne, mintha nem aláznák meg nap, mint nap ebben az átkozott palotában.

– Semmi, kicsim, csak elgondolkoztam – simogatta meg a kislány haját Joseph, majd végigmutatott magán. – Jó leszek, így? Nem hozok rád szégyent?

– Te sose hozol rám szégyent! – mondta a kislány őszintén. – Én miért nem mehetek az ünnepségre? Ma még alig láttam a mamát.

– Holnap biztos meglátogat majd téged, ma nagyon fáradt volt, a hadjáratok nagyon kimerítik. – Joe persze tudta, hogy ez csak félig igaz. A palotában még a falnak is füle van, ez volt az első dolog, amit meg tanult, mikor idekerült. Így már ő is tudta, hogy az uralkodónő a délután nagy részét Kristoffal töltötte. De ezt Viktóriának nem kell tudnia. Még.

 – Ideje lefeküdni!

– Ne még ne! – nyafogta rögtön szokás szerint Viktória, de Joseph mosolyogva intett a sarokban ücsörgő dadának, aki rögtön fel is pattant, és kézen fogta a kislányt. Joe még egy gyors puszit nyomott a kislánya feje búbjára, jó éjszakát kívánt neki, majd a dada kivezette a kis hercegnőt. Miután becsukódott mögöttük az ajtó, Joe egy nagy sóhaj kíséretében visszafordult a nagy aranykeretes tükörhöz. Csak tudná, minek erőlködik? Vilma úgyse méltatja majd egyetlen pillantásra sem.

Vilma

Vilma elégedetten nézett végig a tükörképén. Egy gyönyörű mélyvörös ruhát választott az esti mulatságra, a győzelem színét, hisz ma este a győzelmet, és a hős katonák hazatértét ünnepelték. Madame Róza is hazatért, három fiút hozott magával. Vilma kíváncsi volt kik lehetnek azok, de az új fiúk szokás szerint először a lenti termekbe vagy az istállóban dolgoztak. Ő majd csak akkor tudja megnézni őket, ha Madame Róza már kellően megnevelte őket, és tudnak viselkedni. Ekkor kopogtattak az ajtón.

– Szabad! – kiáltott ki Vilma, és a következő pillanatban Szilvia, régi szolgálója és barátnője lépett be.

– Asszonyom, az ünnepség már elkezdődött, mindenki csak rád vár, hogy felszolgálhassuk a vacsorát.

– Már kész is vagyok. – Vilma még egy gyors pillantást vetett magára a tükörben.

– Asszonyom, gyönyörű, mint mindig – szólalt meg mosolyogva Szilvia. Ismerte úrnőjét, jobban, mint bárki más, tudta, hogy ilyenkor kinek akar tetszeni. Vilma halkan felnevetett.

– Szilvia, olyan gyorsan telik az idő, nem gondolod?

– Mire gondol?

– Emlékszem, nem rég még az iskolapadban ültem, és a te segítségedet kértem a számtan feladathoz, ma pedig már négy gyermek édesanyja vagyok. Mi lesz holnap?

– Nagymama lesz, és szerető unokái veszik körbe, és még mindig az én gyönyörű Matriarkám lesz. – Vilma mosolyogva szorította meg barátnője kezét.

– Ennél többet nem is kívánhatunk, igaz? – Szilvia bólintott.

– Már várják, úrnőm. – Így Vilma még megigazította a fejdíszét, amit az édesapjától kapott még trónra lépése örömére, és Szilviával az oldalán elindult a hatalmas bálterem felé.

Igen, ma nem foglalkozik a jövővel. Ma este mindenkinek ünnepelnie kell.