A herceg I. rész 4. fejezet

I. rész

Egy sötét éjszaka

 

4. fejezet

Solto nem is gondolta volna, hogy ilyen könnyű lesz. Torro tanácsára először a főudvarhölgyhöz ment el. Az ötvenes éveiben járó hölgy mindenfajta érzelemnyilvánítás nélkül hallgatta végig a mondanivalóját, majd kurtán bólintott, és eltűnt a királyné szobájának ajtajában. Alig öt perc múlva a kis herceg már egy régi takaróba burkolva ott volt Solto karjaiban. Nem sírt, még csak meg sem mozdult. Solto rémülten pillantott a jéghideg tekintetű udvarhölgyre. Lehet, hogy az öreghölgy el is intézte helyette?

– Macskagyökér teát itattam vele. Altató hatású, így jó ideig nem fog felébredni. Most menjen, a királynét, majd én elintézem – mondta a nő, majd intett, hogy Solto távozhat. A fiatal katona még mindig megrettenve a nő hideg szívétől elhagyta a szobát, így már nem láthatta az idős udvarhölgy szemében megcsillanó könnyeket.

Azóta közel egy óra telt el. Solto, miután felnyergelte a lovát, a folyó felé vette az irányt. Úgy gondolta, ott tudja legtisztábban elintézni a dolgot, és így van legkevesebb esély arra, hogy lebukjon. Livídia legnagyobb folyója, az Oderla sebes folyású és sziklás folyó volt. Átjutni rajta lehetetlen volt, kivéve persze, ha egy hídon próbálkozott az ember. És, ha valaki beleesett… annak esélye sem volt. Solto remegő tagokkal lépett a sziklás partra. Az idevezető úton vagy háromszázszor akart visszafordulni, hogy megkeresse Torrót, és kereken közölje, ő erre képtelen, keressen egy másik balekot, aki majd megteszi. De nem tette. Ez a kötelessége. Teljesítenie kell a feljebbvalója, és ami még fontosabb, a király parancsát. Még akkor is, ha undorodott az egésztől. Ahogy közeledett a parthoz, egyre csak ezt ismételgette: a hazáért meg kell tenned. Már ott állt a folyó mellett. A kicsapó hullámok a csizmájáig is elértek, az átázott bőrön át is érezte a jeges vizet. De ő csak állt ott. Nem tudta megtenni. Aztán egyszer csak megmozdult a kis csomag a kezében. Elmúlt a macskagyökér hatása, a kis herceg felébredt, majd felsírt. Solto eddig akarattal nem nézett a kezében tartott kisfiúra. Most azonban nem tudott mit tenni. Gyöngéden megrázogatta, hogy elcsendesedjen. Közben azonban elcsúszott a takaró, és a kis herceg pihés kis feje előbukkant a redők közül. Nagy csillogó szemeiben Solto a holdat pillantotta meg. Ott abban a pillanatban döbbent rá, hogy nem képes megtenni. Királyi parancs ide vagy oda, egy ártatlan kisgyereket megölni nem csak kegyetlenség, de becstelenség is lett volna. Solto azonban tudta, hogy bajban van. A fiatal katona lassan ellépett a folyótól, és leült egy közeli sziklára. Közben gyöngéden ringatta a kicsit, hogy megnyugodjon.

– Most mi a csudát csináljak? – kérdezte hangosan, mintha csak a kicsihez beszélt volna. Soltonak fogalma sem volt, mit kéne most tennie. Menjen vissza Torróhoz? Hisz ő is pontosan azért adta át a feladatot, mert képtelen volt megtenni. Ha visszamegy hozzá anélkül, hogy elvégezte volna a feladatát, Torro bajba kerülhet. Ezt pedig nem akarja, hisz a barátja. Hagyja a gyereket egy ház küszöbén? Hisz a király jobbágyai még a saját gyereküket sem tudják rendesen ellátni, hogy gondoskodna akkor bármelyik is egy fogadott gyerekről? Ahogy így gondolkozott Solto, egyre dühösebb lett. Mégis mi ütött a királyba? Hogy öletheti meg a saját fiát, aki még egy napos sincs?! Ő soha nem tenne ilyet, ha neki gyermeke lehetne…

– Ha te az én fiam lennél… – mondta a kicsinek, aki nagy borostyán színű szemével még mindig őt tanulmányozta, olyan volt mintha minden szavát értené. - Ha te az én fiam lennél, mindent megadnék neked. Mindent- és ekkor Solto végre rájött, hogy mit kell tennie…

Már hajnalodott a láthatáron, mikor Solto belépett házának ajtaján. Az egyszerű kis ház a katonai szállástól alig pár száz lépésre állt a hegyoldalon. Solto és felesége egyszerű életet éltek. Nem volt semmi fényűzés az életükben, de Ilinának, Solto feleségének hála, a ház mindig barátságos és otthonos volt. Mikor Solto belépett, felesége közös ágyukban az igazak álmát aludta, a tűz fölött Solto vacsorája rotyogott, mint minden este, mikor a férfinak éjszakai szolgálatot kellett teljesítenie. Az ajtócsapódásra Ilina azonnal fölébredt. Kicsit még álomittasan, de boldog mosollyal nézett megérkező férjére.

– Hogy-hogy ilyen korán, kedvesem? Máris fölváltottak?

– Ne haragudj, hogy fölébresztettelek, de van itt valami…

Solto hirtelen azt sem tudta, mit mondjon. Tudta, hogy Torro parancsa ellenére el kell mondania mindent a feleségének. De most, hogy itt állt előtte, elbizonytalanodott. Ott a folyóparton olyan egyszerűnek tűnt a terve. De mi lesz, ha Ilina nem támogatja? Ha azt mondja, vigye vissza a gyereket Torrónak? Nem, ezt nem tudta elképzelni a feleségéről. Annyira szerette a gyerekeket, nem küldheti hát a halálba pont ezt az egyet.

– Kedvesem, megijesztesz. Miért hallgatsz? És mi van ott a kezedben?

Felesége hangjára Solto végre felocsúdott, és némán Ilinának nyújtotta a kezében tartott kis csomagot. Ilina némán átvette tőle, és elhajtotta a pokrócot.

– Hiszen ez… ez egy gyerek.

Solto nem felelt, így Ilina türelmetlenül rázta meg férje karját:

– Drágám, mi ez az egész? Kié ez a gyerek?

– Mostantól a miénk – felelte tömören Solto.

– Micsoda? Miért?

– Ilina, meg kell ígérned, hogy amit most elmondok neked, nem mondod el senkinek, és azt is, hogy támogatni fogsz. Ennek a gyereknek mi vagyunk az utolsó esélyei. Ha mi nem fogadjuk be… azt hiszem nincs esélye.

– Megijesztesz. Mi ez az egész?

– Előbb ígérd meg. Kérlek.

– Rendben, megígérem, de azonnal mondd el, mi történt!

Így aztán Solto el is mondott mindent.

Ilina egészen a reggeli kakasszóig nem szólt férjéhez. Miután Solto befejezte mondókáját, Ilina anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna, visszaadta a kicsit Soltónak, majd kendőt terített a vállára, fogta a tejeskannát, és kiment az istállóba megfejni a tehenet. Félóra múlva visszatért, feltette a tejet a tűzre, majd átvette a kicsit és megitatta. A kicsi olyan mohón itta a friss, meleg tejet, hogy Ilina önkéntelenül is elmosolyodott. Mire a kakas megszólalt, a kicsi már Soltóék ágyában aludt a puha párnák között. Ilina csak ezután fordult férjéhez.

– Ne hidd, hogy ostoba vagyok – kezdte a nő komolyan. – Pontosan tudom, mivel jár az, ha megtesszük, amit mondasz, és magunkhoz vesszük ezt a gyereket. Ha bárki rájön,… felségárulás vádjával azon nyomban kivégeznek minket.

– Tudom, hogy nagy kérés, de ha nem tesszük meg, a király biztosan megöleti. Ilina, nem kérheted se te, se pedig a király, hogy megöljek egy gyereket!

– Soha sem kérnék ilyet tőled – hajtotta férje mellkasára a fejét Ilina. – Büszke vagyok rád, amiért kiállsz az igazadért, és hogy megmentetted.

– Akkor segítesz nekem?

– Mikor összeházasodtunk, megfogadtam, hogy mindig melletted állok, és ez most is így lesz. De kitaláltad már, hogy csináljuk?

– Micsodát?

– Nem állhatunk csak úgy az emberek elé, hogy egyik napról a másikra született egy gyerekünk.

– Igen, ebben igazad van.

Solto csak ámult felesége okosságán. Neki ez eddig eszébe sem jutott.

– El kell mennünk innen – mondta ki férje helyett Ilina. Solto bólintott. Igen, nincs más választásuk. Itt a környéken mindenki ismeri őket, és mindenki tudja, hogy milyen régóta szeretnének gyereket, hiábavalóan. Ha itt, ebben a környezetben egyik napról a másikra megjelennének egy gyerekkel, mindenki gyanút fogna. És ha más nem is, Torro biztos rájönne, hogy voltaképp honnan van az a gyerek. Akkor pedig ő és a családja is veszélybe kerülhet. Hisz eredetileg Torro feladta lett volna a kis herceg megölése. Nincs mese, el kell menniük.

– Kész vagy itt hagyni az otthonunkat? – kérdezte halkan Solto.

– Én igen, csak miattad aggódom. Te kész vagy itt hagyni a hivatásodat?

– Igen, a mai este után… soha többet nem akarok a király testőrségéhez tartozni. Ilyen jellemtelen és gyáva embert nem akarok szolgálni.

Ilina kissé megijedt férje kemény hangjától. Hisz mindig is erre vágyott. Arra tette föl az egész életét, hogy kapitány lehessen a királyi udvarban, és a királyt szolgálhassa. A mai este annyira megrendítette volna a hitében, hogy egy szemrebbenés nélkül képes lenne mindezt föladni?

– A kérdés már csak az, hova menjünk? – folytatta elgondolkodva Solto.

– Nem tudom… valahová messze…

– Igen, messze kell mennünk, olyan messze, hogy se Torrónak, se más ismerősnek vagy családtagnak eszébe se jusson felkerekedni, és meglátogatni minket.

– Nagyapám faluja éppen jó lenne – csillant föl boldogan Ilina szeme. – Lent van egészen a határ szélén egy völgyben, körbe mindenhol hegyek zárják körbe. Nagyapám mindig azt mondta, oda senkise megy ki vagy be, ha csak nem feltétlenül muszáj. Az út nagyon hosszú, és áradások idején vagy télen még veszélyes is.

– Nagyapád már meghalt, igaz?

– Igen, de a tanyája, lehet, hogy még mindig üresen áll. Nem sokan szoktak oda költözni.

– Rendben, akkor legyen így. A következő héten még bejárok az udvarba, utána pedig közlöm Torróval, hogy elhagyom a katonaságot. Torro biztos meg fogja érteni… neked addig viszont nagyon kell vigyáznod. Senki sem láthatja meg a gyereket.

– Úgy érted… a gyerekünket – mosolyodott el boldogan Ilina. Solto pedig mit tehetett volna mást? Vele mosolygott.

– Igen, drágám, most már a mi gyerekünk.
 

Igen, az égiek végül mégis meghallgatták a Solto házaspár imáit, és küldtek a gyermektelen házaspárnak egy kisfiút, aki bár nem a sajátjuk volt, a következő években mégis úgy szerették, úgy vigyáztak rá, és úgy tanították, mintha a sajátjuk lett volna. De akármennyire is bizakodtak a jövőben,… tudták, hogy az ő és a kisfiú élete is csupán egy hajszálon függ. És hogy egy nap el kell majd mondaniuk neki, ki is ő valójában, és mi is történt vele azon a napon, mikor megszületett…

 

Vége az I. résznek