II. rész
Napsütötte évek után
1. fejezet
A Valéria
völgyet Livídia egyik legelszigeteltebb és legeldugottabb helyének tartották a
helyiek és az ország minden egyes lakosa, vagyis azok, akik egyáltalán
hallottak róla. A völgy az ország déli határának legszélén állt, körbe magas és
meredek, szinte teljesen átjárhatatlan hegyek vették körbe. A hegyek csúcsát
még nyáron is hótakaró fedte. A völgyet egy széles folyó szelte ketté, a föld
jó minőségű és termékeny volt. Ennek a völgynek a közepén állt egy kis falu.
Lakói már nemzedékek óta lakták teljes megelégedéssel. A falusiaknak voltak
földjeik, állataik, egyeseknek műhelye. Mindenki szabad volt, és a maga ura.
Idegen ritkán érkezett a völgybe. Ez nem is volt csoda, hisz még a falusiak se
szívesen vágtak neki a hosszú és veszélyes útnak a hegyeken át. Nem is volt rá
szükségük. Minden hónapban vásárt tartottak, ahol a gazdák és mesteremberek
árut tudtak cserélni, így egyik család sem szenvedett hiányt semmiben. A völgy
lakói így éltek békében és nyugalomban. Egy nap azonban valami váratlan dolog
történt. Egy katonai csapat érkezett a faluba...
Az a bizonyos
vasárnap is úgy kezdődött, mint a többi. A nap még alig bukkant elő a
hegycsúcsok mögül. A falu főtere azonban már teli volt nyüzsgéssel. A távoli
tanyákról érkezett gazdák, már megérkeztek a szokásos havi vásárra, hogy még
legyen idejük kipakolni az árut, és mellesleg beugrani a kocsmába egy kupa
borra. A legtöbb házban viszont még csak most készülődtek az indulásra. Mint
minden vásár napon most is nagy volt az izgalom. Az asszonyok örültek, hogy
végre összejöhetnek a szomszédasszonyokkal egy jó kis pletykálásra, a férfiak
megelégedéssel gondoltak arra, hogy végre túladhatnak a terményeiken, a
gyerekek pedig egyszerűen csak szerették a vásár forgatagát és a vásárfiát,
amit a szerencsésebbek a szüleiktől kaptak. Ám ezúttal volt még egy oka az
izgatott hangulatnak. Előző nap ugyanis egy kisebb katonai csapat érkezett a
faluba. Nem is volt titok miért. A király ismét hadba vonult a szomszédos
ország ellen, a katonák pedig a lehetséges stratégiai pontokat fedezték fel, és
persze, ahogy ilyenkor lenni szokott, toboroztak is. Néhány dicsőségre vágyó
fiatal fiú már horogra is akadt. Volt azonban egy család, akit egyáltalán nem
izgalommal töltött el a katonák megjelenése,… inkább félelemmel…
Azt a reggelt Solto
őrnagy ugyanúgy kezdte, mint az összes többit az elmúlt tizenhat évben. Még
felesége előtt, a nap első sugaraival ébredt, majd reggeli sétára indult. Ahogy
sétája során végigjárta birtokát, mindig büszkeség töltötte el a szívét. Már
lassan tizenhat éve ez volt az élete. Meg persze a családja. Mikor tizenhat
évvel ezelőtt ide érkeztek a feleségével, Ilina nagyapjának kis birtoka
elhagyatottan és teljesen gondozatlanul állt. De mára már, az ő és felesége
kemény munkájának hála, a birtok a környék egyik legjobban termő gazdaságává
vált. Soltóék bár nem voltak gazdagok, mindenük megvolt, amire csak szükségük
lehetett. Hát igen, tizenhat év telt el azóta, hogy Solto ott hagyta a királyi
testőrséget, és feleségével együtt ide költöztek, hogy gazdálkodjanak, és ismét
virágzóvá tegyék a nagyapa birtokát. És bár Solto tökéletesen boldog volt, és
megvolt mindene, néha mégis… hiányzott neki a katonai élet. De aztán mindig
eszébe jutott, hogy miért adta fel azt az életet, és cserélte el erre.
– Apa! Várj
meg! – Solto mosolyogva fordult a hang felé. A fia volt az.
William Solto a
korareggeli óra ellenére frissen és boldogan lépett apja mellé. Solto büszkén
nézett végig tizenhat éves fián. A fiún, akiért kész volt annak idején feladni
az előző életét, a hivatását… Will persze minderről semmit sem tudott. Egész
eddigi életét ebben a faluban töltötte. Szerette a falut, a hegyeket és a
birtokukat. Néha persze rá is jellemző volt a fiatalok kalandvágya és
kíváncsisága. Emiatt is döntött úgy, hogy beszélnie kell az apjával. Hisz
tegnap olyan igazságtalanok voltak vele…
– Hát te már
fent vagy? – veregette meg mosolyogva mellélépő fia karját Solto.
– Elkísérhetlek? –
karolt bele apjába a fiú.
Így apa és fia
továbbindultak. Solto rosszallva csóválta meg a fejét. Ismerte a fiát. Ismerte
ezeket a csillogó borostyánszínű szemeket, amelyek semmilyen érzelmet sem
tudtak elrejteni. Fia akart valamit.
– Mit szeretnél,
Will? – kérdezte rosszat sejtve.
Will Solto
arcáról akár egy varázsütésre rögtön lehervadt a mosoly. Komoly tekintettel
nézett apjára.
– Apa, szeretnék
veled menni.
– Anyáddal
megmondtuk, hogy most nem lehet. Majd legközelebb.
Solto persze
azonnal tudta, mit akar fia. A vásárra akart menni, annak ellenére, hogy tegnap
ő és az anyja megtiltották. Persze az ő érdekében, de Solto már akkor tudta,
hogy fia nem nyugodott ebbe bele.
– A jövő
hónapban is lesz vásár – mondta engesztelően Solto.
De Will hevesen
megrázta a fejét.
– Jövő hónapban
már nem lesznek itt a katonák.
Solto
önkéntelenül is összerezzent.
– A katonák?
– Persze, az
egész falu erről beszél. Porres atya mesélte, hogy három fiú már be is állt
közéjük, és velük mennek a háborúba.
– William Solto!
A háborúban és a katonaságban nincs semmi jó! Az a három szerencsétlen gyerek
azt hiszi, a katonaélet csupa dicsőség és jólét. De ez csak nagyon ritkán van
így.
– Tudom, apa, és
ne félj. Eszem ágában sincs katonának állni. Porres atya rengeteget mesélt
erről. Igaz, hogy a háború dicsőséget adhat, de csak más emberek halálának
árán. Tudod jól, hogy én még a disznóölést sem szeretem.
– Olyan vagy,
mint az anyád – mosolyodott el megkönnyebbülten Solto.
Igazából halálra
rémült. Már azt hitte Will közli: beáll katonának. Milyen szerencse, hogy Will
ilyen jószívű, és eszébe sem jut ilyesmi.
Tegnap este
történt, hogy Porres atya, a falu lelkésze náluk járt, és miután Will lefeküdt,
négyszemközt elmesélte, hogy rengeteg családban álltak elő a fiúk azzal, hogy
be akarnak állni katonának. A legtöbbjüket szerencsére sikerült jobb belátásra
bírni, de így is félő volt, hogy az első három fiút több is fogja követni.
– Will még nem
állt elő ezzel a kívánsággal? – kérdezte aggódva Porres atya.
Solto csak
legyintett.
– Ugyan már,
atyám! Tudja jól, hogy Will imádja a birtokot. Arról nem is szólva, hogy a
természete sem engedné.
– Igen, Will
tényleg nagyon értelmes fiú. Igazából… többre is vihetné, mint a gazdálkodás.
– Will jó helyen
van itt, ahol van – felelte Solto szikrázó szemekkel.
– Az ajánlatom
továbbra is áll. Kitaníttatom Willt, és utána akár még…
– Köszönöm a
jóságát, atyám, de Willnek semmi szüksége tanulásra. Szereti a birtokot, és
tudom, hogy ezt akarja. Semmi mást.
– Ahogy gondolod,
fiam – ezzel Porres atya köszönt és elment.
– Akkor most,
hogy ezt tisztáztuk, már veled mehetek? – nézett reménykedve apjára Will, és
ezzel ki is zökkentette gondolataiból Soltót.
– Nem, Will,
itthon kell maradnod segíteni anyádnak. Már tegnap is megmondtam.
– De, apa, ez
nem igazságos! Tegnapelőttig még semmi gondod nem volt a vásárral.
– Sajnálom,
kisfiam.
– De apa…
– Elég volt
Will! Nem mehetsz és kész! És ezzel lezártnak tekintem az ügyet.
– Ez
igazságtalan! – csattant föl dühösen Will, majd egyetlen szó nélkül faképnél
hagyta apját. Solto szomorúan nézett fia után. Ha Will tudná, miért nem engedi
el…
Mire Solto
befejezte reggeli sétáját, és visszatért a házba, Ilina már felébredt, és
reggelit készített. A kandallóban vidáman ropogott a tűz, a házat finom
rántotta illata lengte be. Ilina ugyanúgy, mint tizenhat évvel ezelőtt, most is
mosolyogva várta férjét. De ahogy meglátta Solto borús arckifejezését, ő is
elkomorodott.
– Will? – kérdezte
a nő rosszat sejtve. Mint jó anya nagyon jól tudta, hogy a tegnapi vita után
Will első dolga lesz másnap reggel, hogy beszéljen apjával, és rávegye, hogy
engedje el őt a vásárra. Solto bólintott.
– Megmondtam
neki, hogy nem mehet.
– Nem fog belenyugodni.
Ezt már tegnap is mondtam.
– Igen… nagyon
makacs.
– Mint az apja –
mosolyodott el szeretettel Ilina, de Solto továbbra is komoly maradt.
– Igen, mint az igazi apja.
– Ne mondj
ilyet! Will egyáltalán nem olyan, mint… mint…
– Mint a király?
Ilina önkéntelenül
is összerezzent, mint mindig, mikor az előző életük szóba került. Már pedig az
elmúlt két napban egyre gyakrabban került szóba a dolog.
– Tudom, hogy
Will nem olyan folytatta Solto. - De akkor is félek. Ha ő egyszer valamit a
fejébe vesz, akkor semmi sem tántoríthatja el. Félek, hogy megint engedni
fogunk neki, mint mindig.
– De most nem
engedhetünk. Nem kockáztathatjuk meg, hogy azok a katonák esetleg felismerjenek
minket. Jobban szeretném, ha te sem mennél.
– Nekem muszáj.
El kell adni az árut, különben egy hónapig nem lesz mit ennünk.
– Tudom, de te
magad mondtad… mi lesz, ha egy ismerős parancsnok vezeti a katonákat?
– Nem lesz
semmi. Ha így is lesz, majd igyekszem elkerülni, ha pedig nem sikerül, akkor
majd kedélyesen elbeszélgetünk, megmondom, hogy nagyapád ránk hagyta a birtokot,
és úgy döntöttünk, megpróbálkozunk ezzel az élettel. Ha Will nincs a közelben,
nem lehet baj.
– Remélem,
igazad lesz. De Will miatt még mindig aggódom. Azt is el tudom képzelni, hogy
egyedül megy be a faluba anélkül, hogy szólna nekünk.
– Ne félj, nem
buta fiú. Eszébe sem jutna ilyesmit csinálni.
– Néha arra
gondolok, hogy talán jobb lenne, ha elmondanánk neki…
– Nem Ilina!
Mikor belekezdtünk ebbe az egészbe, megfogadtuk, hogy nem mondjuk el Willnek az
igazat csak, ha nincs más választásunk. Erre az estre meg megírtuk azt a
levelet…
– Amit nem tud
majd elolvasni, mert te azt sem engeded meg, hogy Porres atya olvasni tanítsa.
– Mégis mit
kellett volna tennem? Hagyni, hogy
tanuljon, aztán Porres atya elküldje valami iskolába, és kikerüljön a
nagyvilágba? Ez az ő esetében akár halálos ítélet is lehetne. Ne kísértsük a
sorsot, Ilina. Így is csoda, hogy idáig eljutottunk. Emlékszel, még annak
idején, milyen nehéz volt eltűnni az udvarból?
– Igen, pontosan
emlékszem. De azzal is tisztában kell lennünk, hogy nem védhetjük meg Willt
örökké. Egy nap… egy nap majd magára marad.
– De addigra már
felnőtt ember lesz családdal és gyerekekkel, és eszébe sem fog jutni, hogy
elmenjen innen.
– Reméljük, így
lesz…
Ezzel a házaspár
elbúcsúzott, és Solto elindult a vásárba.
Azt sajnos nem tudták, hogy tizenhat éves fiúk, ahogy az a fiataloknál
szokás volt, sokkal meggondolatlanabb, mint ahogy azt szüleik gondolták…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése