A matriarka - Dávid

Dávid

Dávid érezte, ahogy a vödörnyi jeges víz lecsurog a hátán, és teljesen átáztatja a ruháját. Madame Róza nem tréfált, tényleg jól megkapja majd a magáét.

Miután az idős hölggyel ott hagyták a báltermet, a Madame leterelte őt a szálláshely külön, kis kertjébe, ahol a szakácsok termesztették a zöldfűszereket, és itt volt a kerekes kút is, ahonnan a vizet lehetett felhúzni a konyha számára. Ezután a Madame felhúzatott vele egy vödörnyi vizet, amit aztán a nyakába is öntött. Dávid összeszorította a fogát, ez piszkosul fog fájni. Látta, ahogy a Madame elővesz a sarokból egy méretes nádpálcát, majd a földre mutat vele.

– Feküdj hassal a földre! – szólalt meg a lehető legridegebb hangon Madame Róza, Dávid pedig tette, amit mondott. – Kellett neked bajt okozni már az első napon! Most jól elverlek, hogy a Matriarka második férje ne veressen el még jobban. És egy szót se halljak közben! – Aztán lecsapott, Dávidot váratlanul érte az ütés, de sikerült magában tartania a fájdalmas kiáltását. Madame Róza minden együttérzés nélkül csapott le a nádpálcával, a vizes ingen keresztül minden ütés úgy csattant Dávid hátán, mintha ezer kés szurkálta volna egyszerre. A fiú úgy a tízedikig számolta az ütéseket, de aztán a kín úgy elhatalmasodott rajta, hogy már nem tudott semmi másra koncentrálni csak a hátába nyilalló égető fájdalomra. Fogalma sem volt, meddig tarthatott, de egyszer csak azt vette észre, hogy nem záporoznak rá további ütések. Dávid vér ízét érezte a szájában, úgy néz ki ráharapott a nyelvére, miközben összeszorította a száját. Nem bírta volna elviselni, ha Madame Róza hallja a fájdalomtól elfúló kiáltásait. Úgy érezte moccanni sem tud, a karjai mintha ólomból lettek volna, mintha Róza nem csak a hátát, de az egész testét elverte volna. Legszívesebben ott maradt volna a kavicsos földön fekve, amíg meg nem hal, vagy a fájdalom el nem múlik. Csak tompán hallotta, ahogy az idős nő visszateszi a sarokba a nád pálcáját, majd botjára támaszkodva mellé sétál.

– Indulás a szállásodra! Este vacsorát sem kapsz, és ajánlom, hogy több baj ne legyen veled! – Dávid még arra sem vette a fáradtságot, hogy bólintson, még mindig úgy gondolta, hogy ő semmi rosszat nem tett. Miért kéne neki hajbókolnia két taknyos kölyök és az apjuk előtt, aki csak annyival állt fölötte, hogy sikerült bekönyörögnie magát annak a nőnek az ágyába! Ő ilyen mélyre sose fog süllyedni! Nem! Inkább a halál!

– Hallod, mit mondtam? – szólalt meg sürgetően Róza.

– Hallottam, menjek a szobámban – morogta Dávid, közben óvatosan ülőhelyzetbe tornászta magát.

– Ne hidd, hogy ez nekem örömet okoz – folytatta Róza egy árnyalatnyival barátságosabb hangon. – De meg kell végre tanulnod, hol van a helyed! Az életed, az, aki voltál ezelőtt, felejts el mindent! Te most már idetartozol, egy egyszerű szolgáló vagy, aki tisztelettel tartozik a feljebbvalóinak! Világos? – Dávid azonban a fájdalom ellenére is dacosan felszegte a fejét.

– Nem, egyáltalán nem világos! Mert én erre képtelen vagyok! Nem fogok meghunyászkodni, elverhet, akár hányszor csak akar, nem érdekel! Engem nem fognak megváltoztatni!

– Az életeddel játszol, kölyök! – Dávid makacsul összeszorította a száját. Mintha ő nem lenne ezzel tisztában. De akkor sem tudja megtenni, nem fordíthat hátat önmagának.

– Nem akarok veled több gondot, holnaptól az istállóban fogsz dolgozni, a palota közelébe se mehetsz, amíg én nem döntök másként! – Dávid csak vállat vont, de rögtön meg is bánta, a hátában ugyanis ismét belenyilallt az égető fájdalom. Róza csak fáradtan felsóhajtott.

A sok év alatt, míg itt szolgált, annyi szolgálóval találkozott már és képzett ki, de ilyen keményfejűvel, mint ez a kölyök talán még sose. De nem engedheti, hogy több bajt okozzon, az ilyeneket távol a nyilvánosságtól kell tartani, amíg meg nem törnek.

– Eredj a helyedre! Mára végeztem veled! – Ezzel Madame Róza otthagyta.

Dávid még üldögélt ott egy kicsit, próbált mélyeket lélegezni, és összeszedni az erejét, hogy valahogy eljusson az ágyáig. Végül csak sikerült föltápászkodnia, és mindent elkövetve, hogy ne kiáltson fel minden lépésnél fájdalmában, néhány perc alatt el is jutott a konyháig, ahol természetesen nagy volt a nyüzsgés, így Dávid joggal remélte, hogy senki még csak egy pillantásra sem fogja méltatni, és csendben elsurranhat a szálláshelyek irányába. Arra azonban nem számított, hogy Madame Rózát is ott fogja találni, ráadásul Robin társaságában. Remek, már csak az hiányzik, hogy Robin okoskodását is végig kelljen hallgatnia. De az rögtön feltűnt neki, hogy Robin sokkal sápadtabb és gondterheltebb, mint mikor utoljára látta, talán tényleg leszidták valamiért a felsőbb körök. De most ez érdekli a legkevésbé, most csak aludni akart egy nagyot.

– Dávid! Gyere ide! – Oh, a fene egye meg… Dávid gyorsan visszanyelte a kitörni készülő káromkodását. Mit akarnak még ezek tőle? De mivel nem akart ma már több vitát, szó nélkül odabicegett a konyha egyik félreeső sarkában álldogáló Robinhoz, és a szintén zaklatott tekintetű Madame Rózához.

– Biztos vagy benne, hogy a Matriarka őrá gondolt? – kérdezte épp az idős nő, mikor Dávid odaért hozzájuk.

– Igen, biztos! – csattant fel dühösen Robin, majd idegesen végigsimította vörös hajkoronáját. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Róza beletörődötten felsóhajtott.

– Ez nagyon nem jött jókor.

– Amiatt ne aggódjon, majd én rendbe teszem.

– Nem köszönöm, Madame Róza már rendbe tett az előbb – kotyogott közbe morcosan Dávid, amivel ki is vívta Robin döbbent tekintetét. A fiú nem igazán értette miről folyt a szó, de nem is nagyon érdekelte. Neki nem volt más vágya, mint ledőlni az ágyába és addig aludni, amíg el nem múlik a fájdalom a hátában. Robin ezután kérdőn Rózára pillantott.

– Erről beszéltem, Robin! Szemtelen volt, így megbüntettem. De így hogyan álljon az asszonyunk elé? Ráadásul a szeretett második férje parancsára kapta meg a büntetését!

– Ez nagyon nem jó – nyögött fel Robin.

– Mégis miről van szó? – kérdezte Dávid, már kezdte őt is érdekelni miről folyik a szó, úgy tűnik, hogy róla, de hova kell neki mennie?

– A Matriarka kéret téged, Dávid. Veled akarja tölteni az éjszakát.

– Micsoda?! – Dávid azt hitte rosszul hall. Hogy mit akar az a nőszemély?! Soha! Még ha nem is verték volna el az előbb, akkor sem lenne hajlandó megtenni! Mégis milyen idióta nő ez? Csak mert tegnap este egy kicsit megbámulta? Tehát még csak kedvére meg sem nézhet magának embereket, anélkül, hogy bajba ne keveredne? Milyen elmebeteg egy hely ez?!

– Nem, Robin! Erre nem vesztek rá! Inkább kérek még háromszor ennyi verést, nem érdekel!

– Én mindent megtettem – tárta szét a karját Robin, majd Madame Rózához fordult: – Asszonyom, kérem, próbáljon meg beszélni a Matriarkával! – Róza bólintott.

– Nincs más választásunk, akár hogy nézzük a helyzetet, Dávid ma este nem állhat a Matriarka elé, ezt neki is meg kell értenie. – Aztán Madame Róza köszönés nélkül elsietett. Dávid megkönnyebbülten fújta ki a levegőt.

– Akkor, ha jól értem nem kell sehova se mennem.

– Az még nem biztos, lehet, hogy Madame Róza elintézi a mai estét, de akármit is csinálsz, elkerülni nem tudod.

– Miért nem?! Mégis mit akar tőlem az a nő? Hisz nem is ismer!

– A fenébe Dávid, mikor tanulod már meg, hogy ez itt nem számít! A Matriarka téged akar, és meg is fog kapni, akármit is csinálsz! Most pedig indíts az ágyba! Hozok valami gyógykenőcsöt, muszáj rendbe raknunk téged, amilyen gyorsan csak lehet! – Dávid bár örült, hogy a fájdalma nem sokára enyhülni fog, a jövőbeli kilátásai egyáltalán nem tetszettek neki. Nagyon nem!