A herceg II. rész 4. fejezet

 

II. rész

Napsütötte évek után

4. fejezet

  

Solto idegesen járkált föl-alá. Ilina a ház előtti kispadon ült, és meredten nézett a sötétségbe. Mindketten Willt várták. A fiúnak már több mint egy órája itthon kellett volna lennie még akkor is, ha a leghosszabb úton indult haza. Solto pedig önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt. Már az sem tetszett neki, hogy Will hazaindult teljesen egyedül, bár el kellett ismernie, hogy ez részben az ő hibája is. Annyira elmerült a beszélgetésben Porres atyával, hogy el is felejtette, Will mennyire nem bír sokáig egy helyben maradni. Várható volt, hogy megunja a várakozást, és elindul egyedül.

– Az én hibám – mondta ki hangosan is a férfi. – Azonnal haza kellett volna jönnünk.

– Ne mondj ilyet. Biztos… biztos, hogy mindjárt megjön.

Ilina igyekezett nem mutatni, de a sírás szélén állt. De nem akarta a férjét még jobban elkeseríteni.

– Visszamegyek a faluba, és megkeresem. Lehet, hogy csak beugrott valamelyik szomszédhoz.

– Csak találd meg – mondta Ilina.

Azonban Solto még elő sem tudta készíteni a szekeret, a távolból patadobogás hangzott fel. Soltónak alig volt ideje megfordulni, a ház előtt már vagy egy tucat lovas katona sorakozott fel. Élükön Simonnal. A katonák már le is pattantak lovaikról, és körbefogták a házat. Solto egy lépéssel felesége mellett termett, aki félve bújt férjéhez. Simon nem szállt le a lováról, onnan nézett farkasszemet Soltóval.

– Jó estét, Simon. Minek köszönhetjük a kedves látogatásotokat? – kérdezte hidegen Solto. Simon azonban nem rettent meg a hideg hangtól, sőt gúnyos vigyora csak még szélesebb lett.

– Ilina, bár eltelt tizenhat év, te semmit sem változtál, még mindig gyönyörű vagy. Pedig a terhesség a legtöbb nőt elcsúfítja, de a te esetedben szerencsére nem ez történt.

– Csak azért jöttél, hogy a feleségem szépségét dicsérd, vagy akarsz is valamit? Mert ha nem, akkor kérlek, távozzatok a birtokomról – szakította félbe a férfit ridegen Solto.

Simon rögtön elkomorodott.

– Rendben, Solto, ha így akarod, akkor térjünk a lényegre. Nem hiányzik nektek valami? Vagy inkább… valaki?

Solto rémülten rezzent össze. Csak egy kérdés járt a fejében: miről beszél Simon? Csak nem…

– Mit csináltál Willel? – előzte meg a kérdéssel Ilina.

– Nyugodjatok meg, csak hát olyan jóvágású kölyök, és már elmúlt tizenhat éves. Gondoltam, remek katona válna belőle.

– Ezt felejtsd el! – csattant föl dühösen Solto. – Azonnal megmondod, hol van a fiam, vagy esküszöm, hogy… – De Simon mintha meg sem hallotta volna.

– Tudod, Solto, érdekes dolog jutott eszembe a kis beszélgetésünk után…

– És pedig?

Solto most rémült csak meg igazán. Lehet, hogy a legnagyobb félelme bizonyosodott be?

– Eszembe jutott, hogy bizony már több mint tizenhat éve nem találkoztunk, pontosabban… a múlt hónapban múlt tizenhat éve.

– És?

– És milyen érdekes, hogy a fiatok is a múlt hónapban múlt tizenhat éves.

Ilina rémülten pillantott férjére, ami persze nem kerülte el Simon figyelmét, így folytatta:

– És hát az is eszembe jutott, hogy azelőtt milyen gyakran találkoztunk, és Ilina,… nem rémlik, hogy terhes lettél volna.

– Ehhez semmi közöd, Simon – felelte villámló szemekkel Solto.

– Tényleg? Szerintem, meg van. Hisz nem kell hozzá nagy ész, hogy valaki rájöjjön, kik is a legújabb gyanúsítottak a halottnak hitt kis herceg ügyében.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz.

– Dehogynem, Solto. Tudod, hogy én mit gondolok? A király Torrót bízta meg annak idején a herceg megölésével, de az a marha nem tudta megtenni. Így jöttél te a képbe. De te is ugyanolyan vagy, mint a drága cimborád. Gyenge. Úgyhogy gondoltátok, a saját hasznotokra fordítjátok a helyzetet. Magatokhoz veszitek a kölyköt, és ezzel végre teljesül a nagy álmotok, hogy legyen gyereketek. Aztán meg eltűntetek, mint ahogy a kis herceg is eltűnt. Így van?

– Befejezted? Ne haragudj, de nincs időnk a marhaságaidra. Azonnal mondd meg, hol van a fiam!

– A te fiad? – vigyorodott el Simon. Tudta, hogy elkapta őket. Solto még tartotta magát, ahogy jó katonához illik, de Ilina már a sírás és kétségbeesés szélén állt.

– Ugye nem bántottad Willt? – kérdezte halkan Ilina.

– Nem, még nem. Bár ki tudja… a vallatást nem mindenki szokta túlélni.

És ekkor megtörtént: Ilina keserves sírásba tört ki. Solto vigasztalóan magához vonta feleségét, de a szemét nem vette le Simonról.

– Mégis mit vársz tőlünk Simon? – kérdezte lassan.

– Az igazat.

– Oh igen? És mi lesz aztán? Ha nem beszélünk, akkor te valami mondva csinált indokkal megöletsz minket, ha pedig beszélünk, akkor felségárulás vádjával szintén megöletsz. Vagy talán nem így tervezed? Megöletsz minket, majd Willt is, és aztán bezsebeled a jutalmadat a királynál.

– Nem feltétlenül. Persze azt nem ígérhetem, hogy a fiú túléli az estét, de nektek nem feltétlenül kell meghalnotok, persze csak ha bevalljátok a bűnötöket.

– Nincs mit bevallanunk, ugyanis nem követtünk el semmilyen bűnt. Isten a tanúm rá, ha újra átélném azt az estét, ma is ugyanazt tenném, és ha lenne benned némi becsület, te is ezt tetted volna.

– Túl sok rosszat képzelsz rólam Solto. De legyen… ezennel ünnepélyesen megesküszöm, hogy nem küldlek akasztófára egyikkőtöket sem. Ez így megfelel?

– Simon, csak add vissza a fiúnkat – szólalt meg sírva Ilina. – Esküszöm, hogy még ma elmegyünk innen. Ha kell, egy másik országba, és soha többet nem hallasz rólunk. Te meg nyugodtan mondd el a királynak, hogy megtaláltad a herceget, és meg is ölted. A katonáid majd tanúskodnak melletted, és megkapod a jutalmadat.

Simon egy percig nem felelt. Mindig is tudta, hogy Ilina nagyon okos asszony, de hogy még ravasz is… milyen kár, hogy Solto felesége lett. Végül aztán bólintott.

– Korrekt ajánlatnak tűnik.

– Tényleg? – vonta össze Solto gyanakodva a szemöldökét.

– Igen, legyen így. Látod, Solto, nem vagyok én olyan kegyetlen.

– És Will?

– Utánatok küldöm. Egy óra és veletek lesz. Ha kell, meg is esküszöm.

Solto viszont még mindig nem hitt neki. Simon gyűlöli őt, mindig is gyűlölte. Komolyan megelégedne ennyivel? Megelégedne azzal, hogy egy titkos alku által bezsebelje a jutalmat? De akkor is… ki kell jutniuk innen a katonák gyűrűjéből. Ha sikerülne egyedül maradniuk, akkor elbújtatná Ilinát, ő maga pedig el tudna menni kiszabadítani Willt. Mert abban viszont teljesen biztos volt, hogy Simon nem fogja elengedni Willt. Okosabb ő annál. Időt kell nyerniük…

– Rendben, Simon, ha ezt megtennéd… nagyon hálásak lennénk.

– Élni, és élni hagyni. Ez a mottó, nem igaz? Gyerünk, fiúk, induljunk! – Majd parancsnokuk szavára a katonák leengedték fegyvereiket, felpattantak lovaikra, és visszaindultak a városba. Solto karon ragadta Ilinát, és amilyen gyorsan csak tudtak, bementek a házba.

– Most mit csináljunk? – kérdezte rémülten Ilina, amint Solto becsukta maguk mögött az ajtót.

– Te mész, és elrejtőzöl az erdőben, én pedig visszamegyek a faluba, és megkeresem Willt. Aztán indulunk utánad.

– Nem fogja elengedni Willt, ugye?

– Nem hiszem, sőt azt sem hiszem, hogy minket… – Ebben a pillanatban patadobogás törte meg az éjszaka csendjét. Wilson Solto az ablakhoz lépett, de már csak annyit látott, hogy egy tüzes nyílvessző röpül az éjszakában, betöri az ablakot, majd belefúródik egyenesen a szívébe.

A vörös lángok úgy hasítottak bele az éjszaka fekete égboltjába, mintha csak a nap első sugarai jöttek volna fel az égre. A sok fiatal katona még visszanézni sem mert. Nem akarták látni a máglyaként égő házat és a benne égő két testet… de a fülüket nem tudták becsukni. Egyre csak ott csengett benne annak a nőnek az utolsó, fájdalmas sikolya…

Simon parancsnok elégedetten mosolyodott el. Ezzel vége. A két hazaáruló meghalt. Már csak a kölyök van hátra… És hogy volt–e bűntudata? Miért lett volna? Hisz nem hazudott. Megígérte, hogy nem küldi Soltóékat akasztófára, és nem is küldte. Hisz a máglyahalál nem egyenlő a bitóval. És a másik ígérete? Azt is maradéktalanul be fogja tartani. Azt a kölyköt… egy órán belül a szülei után fogja küldeni, a túlvilágra.