A herceg II. rész 14. fejezet

A következő napokban a báró igen gyakori vendéggé vált Will szállásán. Will kissé furcsállta, hogy a férfi ilyen nagy figyelmet szentel neki, aki csak egy egyszerű istállófiú, de mindent összevetve örült a látogatásoknak, hisz a nap folyamán más társasága úgy sem volt. Ha a báró úr nem szórakoztatta volna, valószínűleg megölte volna az unalom. Ahogy a napok teltek, Willt egyre jobban ámulatba ejtette a férfi okossága és tapasztalata. Emellett pedig remek történetmondó is volt. Will naphosszat elhallgatta volna a történeteket, a kalandokat, amiket a báró úr más országokban és a háborúkban élt át. A fizetés problémája is megoldódott. A báró úr beleegyezett, hogy nem adja ki Will fizetését, amíg a fiú ismét munkába nem tud állni, de megegyeztek, hogy a pénzt a templomnak adja, és szétosztják a szegények között. Ez a megoldás Willnek is tetszett.

A második héten a báró ismét kihívta az orvost, hogy megnézze megfelelően gyógyul–e Will lába.

– Egy hét és felkelhetsz – mondta a vizsgálat végén az orvos. – Utána még egy-két hétig kímélned kell, de aztán jobb lesz, mint új korában.

– De már dolgozhatok?

– Igen, de semmi megerőltetőt.

– Rendben – bólintott lemondóan Will. Vagyis még mindig nem tud majd teljes erővel dolgozni, mint eddig. De megígérte a báró úrnak, hogy követi az orvos utasításait.

Bár a báró úr igen sokat látogatta, Willnek mégis rengeteg ideje maradt egyedül összezárva a gondolataival. A szülei levele is egyre többször került a fiú kezében. Persze elolvasni továbbra sem tudta, de a betűket látva néha olyan érzése támadt, mintha a szülei ott lennének vele. A levelet nézegetve azonban egy másik gondolat is befészkelte magát a fejébe. Mi lenne, ha odaadná a levelet a báró úrnak? Ő biztos el tudná olvasni, hisz tanult ember. A kérdés csak az… hogy mi van, ha a szülei valami szörnyűséget írtak le a levélben, ahogy ő is gondolja? Mi lesz, ha a báró úr nem érti meg? Ha átadja a katonáknak? De hát a báró úr olyan jó volt hozzá eddig. Talán ha elmondja neki, hogy mi történt, hogy ő nem tudott az egészről semmit, akkor nem fog ítélkezni. Vajon mi a helyes döntés?

A válasz Will gyógyulási idejének utolsó szombatján érkezett meg. A báró úr, mint minden nap, azon a szombaton is meglátogatta Willt. Arcán azonban a szokott mosoly mellett Will némi szomorúságot is fel vélt fedezni.

– Valami baj van? – kérdezte aggódva.

– Nem, Will, dehogy. Csak épp rájöttem, hogy ma tudlak meglátogatni utoljára.

– Igen, hétfőn végre felkelhetek. Már alig várom.

– Te fiatal vagy. Alig várod, hogy visszatérj az életbe, de egy ilyen öregembernek, mint én, jól esett valakivel elbeszélgetni.

– Maga egyáltalán nem öreg – mondta gyorsan Will. – Én is örültem, hogy meglátogatott. Bár azt hiszem, nem voltam túl jó beszélgető partner. Maga viszont nagyon érdekes ember. Szerettem hallgatni a történeteit.

– Én pedig szívesen meséltem őket. És ne becsüld alá magad. Rengeteg érdekes dolgot tudtam meg tőled.

Will szégyenlősen elmosolyodott. Igyekezett nem mutatni, de jól esett neki a dicséret. Úgy sajnálta, hogy mostantól nem lesz olyan szoros kapcsolata a báró úrral, mint az elmúlt hetekben. Persze biztos fognak még találkozni, és talán beszélgetni is, de az már nem lesz ugyanaz. És ekkor Will hirtelen rádöbbent: ez az utolsó esélye. Ha meg akarja kérni a báró urat, hogy olvassa el neki a levelét, akkor azt most kell megtennie. Így Will végre döntésre jutott.

– Uram…

– Tessék, Will.

– Emlékszik, mikor a szüleimről meséltem?

– Hát, persze – Sierra báró önkéntelenül is közelebb húzódott a székén. Talán végre meg tudja a történet hiányzó darabjait? Amire már hetek óta vár.

– Akkor nem mondtam el mindent– majd Will vett egy mély levegőt. – Az igazság az, hogy…– és Will ezúttal tényleg mindent elmondott. A szülei halálát, a házuk felégetését, hogy Porres atya hogyan mentette meg. Mindent. Sierra báró pedig csendben hallgatta. Majd mikor Will a történet végére ért, csak ennyit kérdezett.

– És tudod, hogy miért történt mindez?

– Nem – rázta meg szomorúan a fejét Will. – Fogalmam sincs.

Sierra báró nem felelt. Érezte ő már az első beszélgetésük után, hogy itt valami titok lappang. Bár nem ismerte túl régóta Willt, minden szavát maradéktalanul elhitte. Biztos volt benne, hogy Willnek semmi köze a szülei halálához vagy ahhoz a tettükhöz, ami korai halálukhoz vezetett. Azt viszont teljesen megértette, hogy a fiú ki akarja deríteni az igazságot. Ő is ezt tenné.

– És én miben segíthetek? – kérdezte halvány mosollyal.

Will megkönnyebbülten elmosolyodott, majd a párnája alá nyúlt.

– A szüleimtől csak egy kis fémdoboz maradt rám. Benne az apám összes megtakarított pénzével és egy levéllel.

– Valóban? – ez meglepte a bárót. A parasztok általában nem tudtak írni-olvasni. Akkor hogy került oda az a levél?

– Úgy gondolod, hogy a szüleid írták?

– Tudom, hogy ez lehetetlennek hangzik, de… semmi más lehetőséget nem látok – majd Will lassan a báró úrnak nyújtotta a papírt. – Elolvasná nekem?

– Hát, persze – bólintott komolyan Sierra báró, majd kíváncsian széthajtotta a levelet. Will csak annyit látott, hogy a báró gyorsan átfutja a szöveget, majd megremeg a keze. Will rémülten nézett a férfi döbbent arcába.

– Ennyire szörnyű? – kérdezte aggódva.

Amint megszólalt Sierra báró, mintha csak álomból ébredt volna, zavartan elfordította a fejét.

– Édesapád írta…– mondta lassan.

– És mit írt?

– Azt hogy… – mintha a báró úr kereste volna a szavakat. – Csak azt, hogy nagyon szeretett téged, és ha bármi történne velük, akkor nagyon vigyázz magadra.

– Ennyi? – kérdezte csalódottan Will.

– Igen, ez minden. – Adta vissza a levelet a báró. – Will, ne haragudj, de most mennem kell. Sok a dolgom.

Sierra báró tőle nem megszokott módon komor arccal fölállt, és köszönés nélkül távozott. Will szomorúan nézett utána. Kicsit csalódott volt. Annyira beleélte már magát abba, hogy a szülei leveléből meg tudja mi az igazság. De persze jólestek neki apja szavai. Mindig is bántotta, hogy nem tudott tőle rendesen elbúcsúzni. Jó volt tudni, hogy az apja mennyire szerette. A báró úr döbbent tekintete azonban nem ment ki a fejéből. Olyan furcsa volt.

Sierra báró az egész délutánt azzal töltötte, hogy lendületesen járkált föl–alá a dolgozószobájában, és egyre csak két mondatot ismételgetett magában.

– Ez nem lehet igaz. Ez egyszerűen nem lehet igaz! – Pedig annyira várta, hogy Will beavassa a bizalmába, és megtudja a teljes igazságot, de most, hogy megtudta… azt kívánja, bár sose mondta volna el az igazat. Bár csak egyszer olvasta el a fiú levelét, mégis meg maradt benne minden egyes szó:

Drága Kisfiam,

Mikor ezt a levelet olvasod anyád és én már nem vagyunk az élők sorában, vagy pedig elvittek minket a katonák. Ha ez a helyzet, bármit csinálhatsz, csak ne indulj a keresésünkre! Remélem, biztonságban vagy, és találtál egy megbízható embert, aki felolvassa neked ezeket a sorokat. Most, hogy mi már nem vagyunk veled, meg kell tudnod az igazat, pedig anyáddal úgy akartuk, hogy soha ne kelljen elmondanunk neked. Kérlek, ne légy dühös ránk, mi csak a javadat akartuk.

Az egész évekkel ezelőtt kezdődött. Én akkoriban a királyi palota testőrségénél szolgáltam, mint őrmester. Egy nap éjszakai ügyeletben voltam, mikor a feljebbvalóm megbízást adott. A királyné világra hozta második gyermekét, egy kisfiút. A megbízásom abból állt, hogy tüntessem el a kisfiút még akkor este. Nem tudom a király miért hozta ezt a döntést, de nem tudtam megtenni. Nem akartam megölni egy ártatlan gyermeket, így ahelyett, hogy teljesítettem volna a parancsot, hazavittem a kisbabát, és a feleségemmel úgy döntöttünk, hogy sajátunkként felneveljük. Ott hagytam a katonaságot, és elköltöztünk a feleségem nagyapjának a birtokára. Will, te voltál az a kisbaba. Meg kell tudnod: te valójában Livídia királyának, III. Henrik és Izabella királyné másodszülött fia vagy. Az apád valamilyen okból halálra ítélt a születésed napján, de mi megmentettünk. Tudom, rengeteg kérdés lehet most a fejedben, de Will kérlek, soha ne jusson eszedbe visszamenni a palotába! Ott a halálodat akarják, és ha kiderülne, hogy életben vagy… nem is tudom, mi történne. Ne menj vissza a palotába! Én az életemnél is jobban szeretlek, és nem akarom, hogy bármi bajod essen. Remélem, egy napon meg tudsz majd bocsátani nekem, és boldogan éled le az életedet valaki mellett, akit szeretsz, és rengeteg gyermeked fog születni. Nagyon szeretlek, kisfiam, kérlek, bocsáss meg.

Ahogy Sierra báró felidézte a halott apa fiához írt sorait, érezte, hogy elfutja szemét a könny. Soha nem hitte volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. Ez a férfi, ez az egyszerű katona meg merte tenni azt, amihez neki nem volt bátorsága. Nem kellett elolvasnia a levelet ahhoz, hogy felidézze azt a tizenhat évvel ezelőtti estét. Akkoriban még más ember volt. Igazi hazafi, bízott az ország erejében és természetesen a királyban. Tisztelte, és akár az életét is kész lett volna feláldozni érte. De azon az éjszakán minden megváltozott. A király rendkívüli tanácsot hívatott össze, aminek ő is a tagja volt. Naivan azt hitte, valami államüggyel kapcsolatos dologról lesz majd szó, esetleg egy új háború indításáról. De nem. A király szemrebbenés nélkül közölte, hogy megszületett a második fia, és a fiút minél hamarabb el kell tüntetni. Akkor és ott összedőlt számára az egész világ. Aznap éjjel meglátta a király valódi arcát. Egy önző, hatalomvágytól elborult elméjű embert, akinek senki és semmi nem elég drága ahhoz, hogy föláldozza céljai eléréséhez. Még a fia élete sem. Akkor azt hitte, a kis herceg nem élte meg a reggelt, erre most itt ez a levél. És kiderül, hogy a halottnak hitt herceg nemcsak, hogy nem halt meg, de itt van az ő birtokán. Ez olyan, mint egy csoda. Tizenhat évvel ezelőtt megfogadta, hogy soha többé nem vesz részt a mocskos politikai csatározásokban. Azóta nem is járt a palotában. Soha nem tudta megbocsájtani magának, hogy akkor este nem szólalt fel, nem tett többet a kis hercegért. Ezzel a bűntudattal élt már tizenhat éve. És most itt a lehetőség. A lehetőség, hogy talán… helyre hozza a hibáját. És ott abban a pillanatban Sierra báró már tudta mit kell tennie.