A matriarka Prológus

Prológus

Valahol messze a nagyvilágban volt egy ország. Nem is akármilyen. Földjét a láthatárig nyúló aranyló búzaföldek borították, dús mezein több száz fős marha és juh csordák legelésztek, tengerpartján halászhajók tucatjai fogták a legjobb halakat az egész környéken. Az országban gazdagság és jólét uralkodott. Annak ellenére, hogy ez a gazdag föld folyamatosan háborúban állt a szomszédos királyságokkal. És ennek nem csak az ország hívogató gazdagsága volt az oka. Ennél sokkal fontosabb indok volt a férfiúi irigység és önhittség. Az akkori késő középkori viszonyok között az urak igen rossz szemmel néztek egy olyan ország virágzását, ahol már évszázadok óta asszonyok uralkodtak. Már pedig ebben az országban, ahol történetünk játszódik, ez volt az ősi hagyomány már évszázadok óta. Az ország egyedüli vezetője a Matriarka rendelkezett a legfelső hatalommal. Ő volt a vezetői tanács, a hadsereg és az egyház egyedüli irányítója. A nép körében feltétlen tiszteletnek örvendett, ahogy egy uralkodónak illet. De nem is ez szította fel elsősorban a szomszédos királyok és hadvezérek haragját, bár már az is elég felháborító volt, hogy egy nő parancsolt a férfiak felett is. Nem, a szomszédok legfőbb haragját az ország egy számunkra különös szokása váltotta ki. Nevezetesen a Matriarka párválasztása. Törvénybe volt ugyanis foglalva, hogy a Matriarkának jogában állt a népe bármelyik férfi tagjával kapcsolatot létesíteni. Legyen az egy éjszaka, egy év vagy akár egy egész élet. A kiválasztott férfiakat pedig a legnagyobb tisztelet övezte.  Különösen azt vagy azokat, akiket az uralkodónő maga mellé emelt, hogy vele éljenek a palotában és gyermeket nemzenek neki. A kiválasztott férfiak jöhettek bárhonnan. Gazdag vagy szegény családból, még az sem jelentett akadályt, ha a kiválasztott férfi esetleg nős volt. Ilyenkor az asszonyt szégyenkezés helyett büszkeség töltötte el, és amennyiben a férj visszatért hozzá, a családot ezután tisztelet és megbecsülés övezte. A Matriárkával való együtthálás nem számított házasságtörésnek. A nép számára ez az ősi szokás teljesen elfogadottnak és helyénvalónak számított, a környékbeli uralkodók haragját mégis felszította. A háborúk és hadjáratok már évek óta tartottak, a megvetés és ellenségeskedés nemzedékről nemzedékre szállt. Az ország mégis tartotta magát. Ellenség évek óta még csak az országhatárt sem tudta átlépni.

Így volt ez II. Vilma uralkodása alatt is, mikor történetünk elkezdődött. Vilmát akár csak elődeit páratlan szépséggel áldotta meg a sors. Mogyoróbarna haja fényesen és levendulától illatozva omlott vékony vállára, napbarnított pirospozsgás arcát igéző mélyzöld szeme tette különlegesség. Nem volt túl magas, vékony alakját pedig azután is megtartotta, hogy négy gyermeket hozott a világra. A férfiak és nők mind csodálattal adóztak neki. Vilma elődeihez hasonlóan, bár nagyon fiatalon tizenhat évesen került trónra édesanyja halála után, biztos kézzel irányította az országot. Igen felvilágosult uralkodó volt. Értett a művészetekhez, a politikához, a gazdasághoz még a hadviseléshez is. Azonban egy valami nem volt rá jellemző: a meghunyászkodás. Soha, még csak fel sem merült benne a békekötés, vagy ne adj isten, a megadás lehetősége. Az ellenséggel, kemény kézzel, könyörtelenül bánt. Az árulást kíméletlenül megtorolta. Talán ez volt az oka, hogy az utóbbi években a legtöbb ellenséges ország letett a háborúskodásról, és visszavonult. Az egyik a leghatalmasabb birodalom azonban továbbra is kitartott… Oly annyira, hogy hamarosan egy hatalmas csatára készülődtek… amely eldönti mindkét ország sorsát. És bár Vilma ezt akkor még nem tudta, de az ő sorsát is visszavonhatatlanul egyetlen ember felé sodorta.