2015. november 22., vasárnap

Elemek Mestere II.fejezet

Elemek Mestere

II. fejezet

A velem egyidős fiút bilincsben lökték be a cellámban. Piszkos szőke haja és égszínkék szeme volt. A tekintete még ebben a szorult helyzetben is pajkosan csillogott, szája szélén huncut mosolyt fedeztem fel. Úgy tűnt nem nagyon viselte meg, hogy ide került a legszörnyűbb helyre az egész kerek világon. De mit keres itt? Nem itt a börtönben, az nem különösebben érdekel, gondolom, azért amiért a többi rab is, lopásért, esetleg gyilkosságért. De mit keres itt az én cellámban? Sose volt még cellatársam, mindig egyedül voltam, és ez jól is van így. Már pedig nagyon úgy tűnt, hogy ez most meg fog változni, az őr ugyanis már le is csatolta a fiú csuklójáról a bilincset, majd hozzávágott egy takarót, tányért és egy kancsó vizet. Egyszóval mindent, amire egy rabnak itt szüksége lehet. Majd elfordult, kimasírozott a cellából, és jó hangosan bevágta maga mögött az ajtót. Ez a fiú most tényleg itt fog maradni? De miért?

– Milyen trágyadomb egy hely – szólalt meg a fiú, miközben körbenézett az apró cellában. Arcáról még mindig nem tűnt el a kis mosoly, pedig ez a gesztus igazán nem illik ide, erre a helyre. Miután a cellával végzett, engem is jó alaposan végigmért. Én pedig csak ültem ott a sarokban, és még mindig nem tértem magamhoz a döbbenettől. Még mindig nem értettem mit keres itt, de olyan rég szóltam emberhez, hogy nem mertem megkérdezni. És nem is akartam barátkozni vele.
– Te valami őrült sorozatgyilkos vagy? – nézett rám kérdőn a fiú, az én értetlenségem pedig csak tovább fokozódott, és ez valószínűleg az arcomra is kiülhetett ugyanis a fiú már magyarázatot is adott: – Csak mert mikor idehoztak ezek az idióták vagy félórát vitatkoztak azon, hogy melyik cellába kerüljek. Állítólag az egész nyomorult börtön tele van. Mondjuk nem is csodálom… na mindegy. A lényeg, hogy a börtön parancsnoknak nagyon nem akaródzott, hogy engem idetegyenek be melléd. De végül belátta, hogy nincs más választása. Még azt is mondta, hogy: „csak nem lesz semmi baj”, aztán idehoztak. Miközben hallgattam őket egy nagydarab, félszemű őrültre számítottam, de te… egész normálisnak tűnsz – aztán gyanakodva összevonta a szemöldökét – Vagy ez csak a látszat?

Istenem mennyit tud ez beszélni. Én pedig még mindig nem tudom, mit mondjak. Vagy mondjak egyáltalán valamit? Levegő persze itt susog a fülembe, hogy legyek nyitott és kedves. De nem vagyok hajlandó figyelni rá. Mindig butaságokat hord össze.

– Azt már látom, hogy nem vagy túl beszédes – állapította meg a fiú. – Én állítólag rengeteget beszélek, legalábbis a húgom szerint. De nyugtass meg, hogy nem fogsz megölni álmomban.
Azt hiszem, erre már tényleg illene reagálni valamit, így sután bólintottam.
– Akkor jó, te amúgy miért kerültél ide? – de már meg se várta válaszolok-e, rögtön folytatta. – Én loptam. Az apám meghalt, és az anyám új férje elkergetett engem meg a húgomat hazulról. Leila ezután hamar férjhez ment. A férje viszont egy idióta. Folyton bántja őt. Nem is csoda, hisz katona szóval, remélem, hamar elpatkol valamelyik lázadásban, amit igyekeznek folyton leverni. Hallottál erről? Mindegy, miután a húgom férjhez ment próbáltam munkát szerezni, de nem sikerült, így összeálltam néhány másik fiúval és éjszakánként elkezdtünk lopni járni. Mint utóbb kiderült ez öreg hiba volt, ugyanis mind spiclik voltak, fejvadászok tudod, tele van velük az ország. Persze azonnal beköptek a helyőrségnél, és elkaptak. Így kerültem ide.

Kénytelen voltam belátni, hogy alig értettem valamit abból, amit a fiú összehordott. Fejvadászok? Spiclik? Lázadások? Az elmúlt tizenhárom évben sok minden járt a fejemben, de azon sose gondolkoztam el mi történik úgy igazán a börtön falain kívül. De azok alapján, amiket ez a furcsa fiú elmondott ott sem könnyebb vagy kellemesebb az élet, mint idebent. Az a világ elég rémisztőnek tűnik. Miért győzköd akkor Levegő folyton arról, hogy mennyivel szebb az a világ? Milyen butaság.

– Csak úgy kíváncsiságból, te mindig ilyen keveset beszélsz, vagy én vagyok rád ilyen hatással? – Vállat vontam. Kezdtem egyre ostobábbnak érezni magam, most már tényleg mondanom kell valamit, lehet, hogy a fiú addig el sem fog hallgatni, de nem tudom, mit mondhatnék.
– Na, legalább a nevedet mondd meg! Én Adam vagyok. – Ebben a percben felharsant a börtön tornyából a kűrt. Ez jelezte mindennap, hogy kimehetünk az udvarra. Megkönnyebbülten pattantam fel ültemből, és amint kinyílt a cella ajtaja szó szerint kimenekültem a saját cellámból. Alig vártam, hogy kijussak az udvarra. Odakint, ott volt Föld. Ő mindig meg tudott nyugtatni. Talán azt is tudni fogja, mit csináljak most ebben az új helyzetben.

Ma szerencsés napom volt. Szép idő volt, a tél már elvonult és a tavaszi napsugarak még ide a börtönbe is befurakodtak. A szép idő tiszteletére az őrök megengedték, hogy egész délután kint lehessünk az udvaron. Én ez idő alatt csak álltam ott a szokásos helyemen az udvar legtávolabbi sarkában a fal mellett. Arcomat a falnak nyomtam, és csak hallgattam Föld megnyugtató hangját. Arra biztatott, hogy ne féljek az újtól, mert az talán még jót is hozhat. De én még mindig nem nyugodtam meg. Azért néha körbelestem az udvaron, hogy a fiú, vagyis Adam mit csinál. Egy darabig az udvart járta, beszélgetett más rabokkal. Ha szerencsém lesz, kibeszélgeti magát, és elfárad estére, engem pedig békén hagy. De mit fogok csinálni este? Ilyenkor Tűzzel és Vízzel szoktam gyakorolni, de most ha ő is ott lesz, ezt nem tehetem meg. De akkor hol és hogyan fogok gyakorolni? Tűz és Víz, sőt még Föld is mindig arra biztat, hogy gyakoroljak, bár nem tudom miért, de legalább elfoglalom magam. Most mit csináljak?

Este Adam le sem vette rólam a szemét. Olyan furcsán bámult rám. Kíváncsian, de ugyanakkor talán sajnálkozva is. Nem tudtam mire vélni. De úgy voltam vele, addig nem érdekel, amíg csendben van, és békén hagy. De ez a kellemes csend nem tartott sokáig.

– Beszélgettem a többi rabbal – szólalt meg Adam. – Kérdezősködtem rólad, mivel te úgy tűnik nem vagy hajlandó beszélni magadról. – Ezt mindenfajta szégyenlőség nélkül mondta, úgy tűnk cseppet sem érezte kellemetlennek, hogy rólam beszélt a hátam mögött.
– A többi fickó azt mondta te vagy az egyik legrégebbi rab itt a börtönben. Egy öregember pedig azt állította ő emlékszik a napra, amikor idehoztak téged és… csak öt éves voltál. – Adam kíváncsian oldalra hajtotta a fejét: – Ez igaz?
 
Neki ez tényleg nem kellemetlen? Mert nekem igen. Elég nekem éjszakánként ezekre a szörnyű emlékekkel megküzdenem, semmi kedvem még egy vadidegen szájából is visszahallani. Különben sem tartozik rá, ez az én ügyem. Én sem kérdezgettem őt miért került ide, magától mesélte el. Senki sem kérte rá. Én főleg nem.

– Feltételezem, nem akarsz róla beszélni – sóhajtott fel Adam. – Pedig bevallom, nagyon érdekelne miért kerültél ide, persze csak ha az öreg nem hazudott és tényleg öt éves voltál. Mégis mit csinálhattál? Talán… megölted a szüleidet?
– Nem! – Ezen én is meglepődtem. Olyan rég hallottam már a saját hangomat, hogy teljesen idegennek tűnt. De nem tehetek róla, mégis mit képzel magáról ez a… Még hogy én megöltem a szüleimet? Mégis ki lenne képes ilyen szörnyűségre? Én biztosan nem. Hogy feltételezhet ilyet rólam? Adam ráadásul nem is tűnt megbántottnak, vagy meglepettnek hogy végre megszólaltam, számomra teljesen érthetetlen okból pajkosan elmosolyodott.
– Szóval ez a módja… beszélsz velem, de csak ha feldühítlek. Hát legyen. Még öt évig biztos össze leszünk zárva, kivéve persze, ha téged hamarabb kiengednek, vagy ha sikerül megszöknöm, ahogy tervezem. És figyelmeztetlek… – mondta vészjósló hangon. – Nálam idegesítőbb embert keresve sem találhatsz. Rá foglak venni, hogy beszélj velem, ha törik, ha szakad.

Atyaisten! Mibe keveredtem?

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése