Once Upon a Time fanfiction - XI. fejezet (VÉGE)

XI. fejezet: A boldog befejezés

Ideje volt, hogy a fiúk hazatérjenek. Végre szent volt a béke. Ahogy a kis csapat visszafelé haladt a városba, Neal és Chris úgy turbékoltak, akár a friss szerelmesek. David és Rumple kicsit lemaradva figyelte fiaikat.

– Szóval, hamarosan egy család leszünk – szólalt meg David Rumple-ra pillantva, aki szintén csatlkaozott a kis csapathoz.

– Tudtommal, már rég azok vagyunk – felelte a Sötét Úr halvány mosollyal. – Csak mostantól nagypapa társak mellett, már apósok is leszünk.

– Nem irigylem a krónikást, akinek majd meg kell rajzolni a családfánkat – csóválta meg a fejét David. Snow halvány mosolyra húzta a száját, miközben a babahordóban alvó kisfiát ringatta. A kis álomszuszék már megint átaludta az izgalmakat.

Az öreg pajta ugyanolyan rozoga és elhagyatott volt, mint azelőtt. A Charming család búcsúzóul, szorosan megölelte egymást. Snownak nem kerülte el a figyelmét, hogy Neal Emmát és Davidet egy másodpercnél tovább szorította magához. A nő örült, hogy hamarosan megihatja a felejtő bűbájt és nem kell a jövőjük terhével élnie tovább. Azzal, hogy alig húsz év múlva David és Emma az életét veszti.

– Vigyázz magadra hazafelé! – veregette meg fia vállát David. Neal bólintott.

– Jó volt titeket még egyszer látni – felelte a fiú. A szeme elhomályosult, de igyekezett erősnek maradni. Hisz amint hazaér őt ugyanaz a szörnyű helyzet fogja fogadni.

– Szeretünk, Neal – mondta őszintén Emma, majd óvatosan Hook felé sandított, de őt lefoglalta Daniel ugratása. – Neal? Kérdezhetek valamit?

– Persze, mi a baj?

– A jövőben… Hook és én… mikor alapítunk családot?

– Oh… – Neal idegesen simított végig a haján. – Számít ez? Úgyis megiszod a felejtő bűbájt és nem emlékszel majd rá.

– De tudnom kell! Kérlek!

– Tudod… a jövőben sem lesz Storybrooke egy békésebb hely. Néhány év múlva lesz egy kisebb autóbaleseted és… meg kell majd műteni, azután pedig nem lehet már gyereked.

– De… – Emma igyekezett nem mutatni, de a hallottak eléggé megviselték. – De előtte Hook és én… hiszen már beszéltünk róla…

– Igen, de te mindig visszakoztál. Mindig azt mondtad még várjatok. Aztán…

– Aztán egy nap már késő volt – sóhajtott fel Emma szomorúan, majd mosolyt erőltetett az arcára. – Köszönöm, Neal! Ezt tudnom kellett.

 

Kicsivel arrébb Chris és Rumple is búcsúzkodott. Chris úgy érezte, hogy képtelen elengedni apját.

– Ne haragudj rám – suttogta a fiú. – Ami a jövőben történik…

– Ne aggódj, megiszom a felejtő bűbájt és minden rendben lesz – felelte Rumple halvány mosollyal. – Hihetetlen, hogy… egy olyan embernek, mint nekem sikerült, ilyen nagyszerű fiút nevelnem. Vigyázz anyádra, mikor én már nem leszek.

– Úgy lesz – ígérte Chris. – Szeretlek, apa.

– Én is téged – simogatta meg fia karját még búcsúzóul Rumple. – És ne aggódj, minden rendben lesz.

Ezután a négy fiú elbúcsúzott, majd Chris megnyitotta az idő portált. Az ismerős arany fényoszlop ismét az ég felé tőrt, az eddig kéklő ég beborult. Az átjáró megnyílt. Mindezt Chris olyan könnyedén tette meg, hogy minden jelenlévőnek, még a Sötét Úrnak is elállt a lélegzete.

– Isten veletek! – kiáltott még oda búcsúzóul Emma, majd a négy fiút elnyelte az átjáró aranyló tengere. Az átjáró pedig végleg bezárult. Ideje, hogy minden visszatérjen a normál kerékvágásba. Amennyire ez Storybrooke-ban lehetséges.

– Már csak egy dolog van hátra, igaz? – fordult Emma Regina felé, aki bólintott, majd kabátja zsebéből elővett hat apró üvegcsét és szétosztotta a felejtő bűbájt. Mindenkinek jutott.

– Nem fog hiányozni az emlékük – mondta Hook. – Egy csomó gondot okoztak.

– Lehetséges – bólintott mosolyogva Emma, majd felpattintotta az üvegcse tetejét és rászórt egy keveset a saját mágiájából. Hook meglepetten figyelte a műveletet.

– Mit művelsz, Swan?

– Csak egy kis módosítás – nevetett fel a lány. – Van valami, amit nem akarok elfelejteni.

– Akkor fenékig! – kiáltott fel David.

– Te is, Krokodil! – vetette oda Hook Rumple-nek, aki szokásához híven kicsit a társaságtól távolabb állt.

– Törődj a magad dolgával, kalóz! – morogta a zálogos, majd a szájához emelte az üvegcsét. Vele együtt a kis társaság többi tagja is felhajtotta az üvegek tartalmát. A kis csapat tekintete egy pillanatra elhomályosult, majd úgy kapák fel a fejüket, mint akik álomból ébredtek.

– Mi a fenét keresünk az erdő közepén? – csattant fel Regina. – Nekem nincs időm ilyesmire!

Storybrooke, évekkel később…

A jövőbeli Storybrooke-ban az időportál megnyílása és bezárása között alig egy perc telt el. A négy fiú tompa puffanással ért földet.

– Aú! – nyögött fel Daniel, miközben feltápászkodott és leporolta magát. – Soha többé nem ugrálok át portálokon, tropára fog menni a térdem öregségemre.

– Vagyis jövőre? – nevetett fel Neal.

– De vicces! – vágott egy grimaszt Daniel, majd kinyújtóztatta a tagjait és körbenézett. – Hé! Az óratorony teteje nem sérült meg a harc során? – A másik három fiú is a fák fölött kimagasló épület ép födémje felé fordult és megdöbbenve látták, hogy Danielnek igaza van.

– Furcsa… – morogta Roland. – Lehet, hogy rossz helyen járunk?

– Vagyis nem a jó időpontba érkeztünk vissza? – kérdezte Chris kérdőn Neal felé fordulva, aki viszont kikerekedett szemmel bámult rá, arcán őszinte döbbenettel. – Neal, mit bámulsz?

– Chris… a szemed…

– Tessék?

– A szemed megint kék – mondta Roland ő is hasonló döbbenettel.

– Ja és a menő bőrcuccok is eltűntek – tette hozzá Daniel. Chris végignézet magán és meghökkenve látta, hogy a fiúknak igaza van. Ismét a régi önmaga volt. Sőt most hogy jobban belegondolt a Sötét Urak erejét sem érezte már a magáénak és a tőr sem simult az oldalához, ahogy eddig. Visszaváltozott? De hogyan?

– Menjünk be a városba! Meg kell tudnunk, mi történt itt!

Ám nem jutottak messzire, alig félúton jártak, mikor az erdei út kanyarjában feltűnt egy ismerős autó. A városi sheriff járgánya.

– Apa kocsija? – vonta össze értetlenül a szemöldökét Neal. A kocsi néhány métert még haladt előre, majd leparkolt nem messze a fiúktól. Az ajtók kitárultak és David szállt ki a járműből Emmával együtt.

– Fiúk! Hol jártatok? Három napja keresünk titeket – lépett oda hozzájuk David.

– Apa… de hogyan? Hisz te meg…

– Hol voltatok? Már mindenki betegre aggódta magát. Regina őrjöng, Gold azzal fenyegetőzik, hogy a földdel teszi egyenlővé a várost. Merre kódorogtatok? – nézett végig a fiúkon Emma, azok azonban sóbálvánnyá meredve csak álltak és úgy bámultak rá, mintha valami csodalény lenne. – Válaszolnátok végre?!

– Emma… – szólalt meg végül Roland. – Mi történt? A maszk és benne a jós…

– Milyen maszk? Milyen jós? – kérdezte meglepetten David.

– Emma! Apa jól van? – kérdezte hirtelen Chris.

– Persze, hogy jól van. Miért? Nagyon furcsán viselkedtek. Elmondanátok végre, mi történt? – Chris azonban ezt már nem hallotta. Egy szempillantás alatt eltűnt, Neal biztos volt benne, hogy az édesapjához ment. Neal még mindig nem tudta mi történhetett, de nagyon úgy fest, hogy minden igyekezetük ellenére valamit megváltoztattak a múltban. Vagyis a maszk megtalálása és Facilier ámokfutása meg sem történt.

– Apa, Emma, jobb, ha leültök, ez egy hosszú történet…

Gold a zálogház hátsószobájában állt és nyugodt mosollyal fényezgette az egyik aranyból készült mellvértet, mikor Chris megjelent.

– Apa! – Majd a fiú apja nyakába ugrott és szorosan megölelte.

– Fiam! Végre hazatértél, sokáig elvoltál!

– Apa, én ezt nem értem, hogyan… – Majd Chris már bele is fogott volna a magyarázatba, mikor Gold közbevágott.

– Megmondtam nem igaz? – mosolyodott el Rumple. – Megígértem, hogy minden rendben lesz. Csak tennem kellett érte.

– Nem ittad meg a felejtő bűbájt. – Chris meg sem lepődött. Tudhatta volna, hogy apja életösztöne győzedelmeskedni fog. Mindig így volt. – Mit tettél?

– Oh, csak egy apróságot… szóra sem érdemes – vigyorodott el a Sötét Úr, ahogy felidézte azt a bizonyos délutánt.

Storybrooke napjainkban…

Hétágra sütött a nap, a tenger hullámai halk morajlással ütődtek a kikötő dokkjának faoszlopaihoz. Belle férjébe karolva sétált végig a kikötőn és boldogan figyelte a férfit, aki leplezetlen büszkeséggel tolta a babakocsit. Christopher boldogan gügyögött benne. Belle önkéntelenül is felkuncogott, ahogy belegondolt, hogy épp a félelmetes, babakocsit toló Sötét Úr lépked mellette.

– Mi olyan mulatságos? – fordult hozzá Rumple kérdőn.

– Semmi, csak olyan boldog vagyok. Mindig is erre vágytunk, végre igazi család lettünk.

– Igen, bárcsak Bae is itt lenne velünk.

– Itt van – szorította meg férje karját Belle. – Mindig is itt lesz. – Rumple bólintott. Tudta, hogy feleségének igaza van.

– Mit szólnál egy fagyihoz? – kérdezte Belle, miközben már a homokos parton haladtak és kicsivel messzebb feltűnt a mozgó fagylaltos kocsi.

– Jól hangzik. Én addig vigyázok Christopherre.

– Rendben, egy perc és jövök. – Rumple figyelte a nő távolodó alakját, majd gyorsan megfordult és kiszórt egy kereső bűbájt az előtte elterülő homokos partra. A vudu maszk, abban a pillanatban kipattant a homok fogáságból és a Sötét Úr kezébe repült. A maszkból egy távoli hang szűrődött ki.

– Segítséééég! Segítsééég! – A kis Christopher halkan nyöszörögni kezdet, mire Rumple nyugtatóan megrázogatta a babakocsit.

– Semmi baj, Chris! Csak apának el kell még intéznie egy apróságot, hisz nem emlékszel? Megígértem, hogy mindig melletted leszek. A bátyádnak is ugyanezt ígértem, azonban… nem tudtam megtartani az ígéretemet. De nálad nem fogom elkövetni ezt a hibát. Nem áll az utamban más… csak ez a kis légypiszok! – Majd Rumple undorodva eldobta magától a maszkot, ami ahogy földet ért azonnal lángra lobbant. Hamarosan nem maradt belőle más csak hamu és egy távoli ordítás, ami még sokáig csengett a Sötét Úr fölében. Rumple győzedelmesen elvigyorodott. Belle ebben a percben tért vissza kezében két fagyival.

– Itt is vagyok! Minden rendben?

– A legnagyobb rendben. Épp azt mondtam Chrisnek, hogy mostantól örökre együtt maradunk.

Este Emma és Hook kézen fogva andalogtak a város főutcáján. Henry ma Reginánál aludt, így csak az övék volt az éjszaka.

– Szerinted mit kerestünk ott a pajtánál? – kérdezte épp Hook.

– Fogalmam sincs, de ha fontos okból az úgyis kiderül.

– Ez igaz… Swan? Visszatérve, amit a Nagyinál mondtam. Igazad van, ez a baba dolog még nagyon korai. Sajnálom, hogy erőltettem.

– Nem! Kilian… igazad volt. – Emma nagyot sóhajtott. – Az igazság az, hogy… félek. Henry nagyszerű gyerek, de… ez nem csak az én érdemem. Az első években Regina volt mellette. Félek, hogy egyedül nem tudnám ilyen jól csinálni.

– Nem vagy egyedül, Swan – fogta meg a nő kezét Hook. – Itt vagyok én is. Egy csapat vagyunk. De ha még nem vagy biztos benne, semmi baj. Még várhatunk.

– Nem akarok várni – mondta őszintén Emma. – Nem tudom, mit kerestünk ott a pajtánál, de azt tudom, hogy azóta vagyok ebben biztos. Eddig kételkedtem, de most már tudom, hogy nagy hiba lenne, ha nem vágnánk bele.

– Ezek szerint…

– Hook kapitány! – mosolyodott el Emma. – Csinálj nekem gyereket!

– Örömmel, drágám! – A szerelmes pár nevetése még sokáig visszhangzott az éjszakában.

Ugyanebben az időben Regina házában.

– Álmos vagyok! – nyafogta Roland a szemét dörzsölgetve. Robin szeretettel elmosolyodott.

– Jól van, kishaver, gyere, lefektetlek!

– Nem! Azt akarom, hogy Regina fektessen le! – Regina boldogan mosolyodott el, majd kézen fogta Rolandot és felmentek a vendégszobába. A kisfiú pizsamát húzott, majd bebújt a jó, puha ágyba. Regina megigazította a takarót.

– Szép álmokat, Roland!

– Regina, kérdezhetek valamit? – fogta meg a kicsi Regina kezét. A nő meglepetten vonta fel a szemöldökét, de mosolyogva bólintott.

– Persze, drágám. Kérdezz csak!

– Az anyukám már a mennyországban van – mondta a kisfiú komolyan.

– Igen, így van. – Regina nem tehetett róla, de Marian említése még mindig rossz érzést keltett a lelkében. Tudta, hogy akár élve akár halva mindig az élete része lesz. Így mindent meg kell tennie, hogy ezt el tudja fogadni. Roland közben folytatta:

– Én nagyon szeretem őt.

– Ez természetes, hisz az édesanyád.

– De tudod, arra gondoltam… – A kisfiú szégyenlősen elmosolyodott. – Hogy amíg nem találkozom vele ismét a mennyországban, mi lenne, ha addig te lennél az anyukám?

– Oh, Roland… – Regina hirtelen nem is tudta, mit mondjon. Annyira meghatódott a kisfiú kérésétől, hogy még egy árulkodó könnycsepp is kibuggyant a szeme sarkából. – Boldogan lennék az anyukád! – Majd megölelték egymást. Így esett, hogy a Gonosz Királynő két nagyszerű fiú édesanyja lett.

Storybrooke-ba pedig minden visszatért a megszokott kerékvágásba. De vajon meddig?

 

VÉGE

Köszönöm, hogy velem tartottatok! Életem első fanfiction-jának írása meglepően élvezetes volt, köszönöm, hogy ilyen sokan olvastátok, és hogy ennyi kedves hozzászólást kaptam J

Hogy tetszett a befejezés? És a történet? Írd meg kommentben!