Hétfő reggel
Will olyan boldogan pattant ki az ágyból mintha csak háromheti száműzetésben
lett volna. Ian aggódva figyelte barátját.
– Nem fáj? –
kérdezte.
– Egy kicsit, de
inkább zsibbadt.
– Szerintem te
vagy az egyetlen fiú ezen az egész birtokon, aki három hétig azon nyavalygott,
hogy nem dolgozhat.
– Mert majdnem
megölt az unalom! Te is ezt éreznéd, ha három hétig csak a falat bámulnád.
– Ja, végre kipihenhetném
magamat, szörnyű.
A két fiú ilyen
vidám hangulatban érkezett meg az istállóba, ahol nem más várt rájuk, mint
Sierra báró.
– Jó reggelt,
uram! – köszönt mosolyogva Will. Örült, hogy ilyen hamar találkoztak, legutóbb a
báró úr olyan hirtelen távozott, hogy még tisztességesen meg sem tudta köszönni
azt, hogy felolvasta neki a szülei levelét.
– Jó reggelt! –
biccentett a báró úr. – Will, beszélhetnék veled egy percet?
– Természetesen.
Will követte a
báró urat az istálló mögé.
– Talán valami
baj van? – kérdezte aggódva. Nem tudta megmondani miért, de valahogy olyan
különös érzése támadt, ahogy a báró úr ránézett. Olyan különös tekintettel
mérte végig, mintha a veséjébe akarna látni. Willt a megérzése ezúttal sem
csapta be. Sierra báró némileg dühösen fordította el a fejét. Hogy nem vette
észre eddig? Hisz ezek a szemek… Izabella királynőnek pont ilyen csillogó borostyánszínű
szemei vannak. Emlékszik, mikor a királlyal a házasságkötés előtt álltak, a
jósok rossz ómennek tartották. Szerintük ilyen szemei csak a boszorkányoknak
lehetnek. Ráadásul ez az orr, meg áll, pont olyan, mint Henry hercegé, vagyis a
királyé. Hogy nem vette észre? De most már mindegy. Ideje rendbe hozni a múlt
hibáit.
– Will, figyelj,
szeretnék valami fontosat megbeszélni veled.
Sierra báró
mélyet sóhajtott. Úgy tervezte félre hívja Willt, és mindent elmond neki.
Elmondja, hogy ő Livídia koronás hercege, a saját apja az életére tört, és az
emberek, akiket ő a szüleinek hitt, igazából csak két idegen, akiknek azért
kellett meghalnia, mert annak idején megmentették az életét… De ahogy a
tizenhat éves fiú őszinte, csillogó szemébe nézett, Sierra báró
elbizonytalanodott. Tényleg ezt kell tennie? Will vajon elég érett ahhoz, hogy
feldolgozzon egy ilyen szörnyű és fontos hírt? És vajon meg fogja érteni azt,
amit kérni készül tőle? Hisz ez hatalmas
felelősség. Nem fog beleroppanni?
– Uram? – nézett
kérdőn urára a fiú.
És akkor
belenézett a fiatal fiú őszinte, aggódó, de még mindig gyermeki tekintetébe,
Sierra báró meghozta a döntést. Igen, meg fogja mondani Willnek az igazat, de…
nem most. Majd ha egy kicsit idősebb lesz…, hisz alig négy hónapja történt, hogy
elvesztette a szüleit és az otthonát. Nem zúdíthat a nyakába még egy szörnyű
hírt. Majd ha idősebb lesz… Addig kitanítja. Megtanítja írni és olvasni,
bevezeti a matematika és földraj rejtelmeibe, és megtanít neki mindent, amire
egy ifjú hercegnek és talán… egy majdani királynak szüksége lehet. És ha majd
megtanult mindent, ha már meg tudja állni a helyét, akkor mindent elmond neki.
És akkor… olyan dolog fog következni, amit még nem látott ez az ország! III.
Henrik király még megbánja azt a napot, mikor úgy döntött, a könnyebbik utat
választja, és megölet egy ártatlan kisgyermeket…
Sierra báró
ezzel a mély elhatározással a szívében fordult William Soltóhoz, és elmondta
neki a kérését.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése