A herceg III. rész 1. fejezet

Az év első igazi tavaszi napja volt abban az évben. A hosszú és hideg tél után a fákon végre megjelentek az első rügyek, madárcsicsergés töltötte be a levegőt, a nap melegen sütött le a dolgozó emberekre. A cirógató napsugarak Sierra báró barátságos dolgozószobájába is bekúsztak. A báró finoman megmunkált asztala mögött ült, és a birtok papírjaiba mélyedt. Mint mindig, most is teljesen belemerült a munkájába. A sarokból jövő neszre azonban fölkapta a fejét. Nem volt ugyanis egyedül a szobában. Will Solto elmélázva nézett ki az ablakon. Annyira elragadták a gondolatai, hogy még azt sem vette észre, hogy az ölében tartott könyv szép lassan kicsúszik a kezéből, és hangos puffanással a padlóra esik. Sierra báró rosszallóan megcsóválta a fejét, de egy szeretetteljes mosolyt nem tudott elnyomni.

– Will, mi lesz a törvénykönyvvel?

A szigorú hangra Will ijedten rezzent össze, majd egy fáradt sóhajjal lehajolt, hogy fölvegye a könyvet. Ilyen szép időben véteknek érezte, hogy bent kell rostokolnia a szobában, ráadásul ez a törvénykönyv is iszonyú unalmas volt.

– Tudom, hogy nem a legizgalmasabb olvasmány, amit valaha adtam neked – folytatta már sokkal kevésbé szigorú hangon Sierra báró. – De sajnos ezt is meg kell tanulni.

– Igen, tudom – mosolyodott el Will. – De sokkal nehezebb a törvényekkel foglalkozni, mikor odakint ilyen gyönyörű az idő. Ráadásul először az évben…

– Kezdem érteni, honnan fúj a szél – csóválta meg a fejét rosszallva a báró. – De nem bánom. Menj, és lovagolj egyet, de egy óra múlva itt légy!

– Igen, uram, köszönöm!

Will olyan gyorsan pattant fel, és fordult ki az ajtón, hogy a báró úrnak még pislogni se volt ideje, a fiú már el is tűnt. És Sierra báró végre megengedhetett magának egy igazi szívből jövő mosolyt.

Hihetetlen, hogy már több mint két éve annak a bizonyos napnak, hogy a kezébe akadt Will rejtélyes levele, megismerte a fiú múltját, és azt a titkot, amiről még neki magának sincs fogalma. Will azóta felnőtt tizennyolc éves fiúvá érett. Az elmúlt két évben szorgalmasan tanult. Megtanult írni és olvasni, Sierra báró beavatta a számtan, a csillagászat és a gazdaságtan rejtelmeibe. Ahogy a báró úr már előre sejtette, a fiú nagyon érdeklődő és fogékony volt. Sierra báró pedig nagyon elégedett volt. Úgy érezte, Will egyre jobban közelít ahhoz a szinthez, ami egy jövendőbeli hercegtől elvárható. Emellett Will nemcsak szellemileg, de külsőleg is rengeteg változott. Kisfiús bája kiteljesedett, és igazán jóképű fiú lett belőle. Borostyánszínű szeme, ha lehet, még élénkebben csillogott, ráadásul kedvességét, szerénységét és becsületességét sem vesztette el. Sierra báró pedig az évek folyamán annyira megszerette, mintha csak a saját fia lett volna. Ki is vívta ezzel családja rosszallását. Gyerekei már a kezdetektől fogva ellenszenvvel fordultak Will felé. Igazából irigykedtek. A bárónak három fia volt, és velük összesen nem foglalkozott annyit, mint Willel az elmúlt két évben. Felesége, a báróné, is értetlenül állt a dolog előtt. A báró úr természetesen senkit sem avatott be Will titkába. Egyrészt mert tudta, hogy családja és barátai úgysem értenék meg, hisz mind a király hű alattvalói voltak, másrészt pedig nem érezte volna tisztességesnek Willel szemben, hogy a fiú tudta nélkül mindenkinek elárulja a titkát, azt a titkot, amit még ő sem ismer.

Will persze minderről semmit sem tudott. Az elmúlt két év úgy lebegett előtte, mint egy valóra vált álom. Azt persze tudta, hogy a báró úr családja nem kedveli, de ezt annak tudta be, hogy ő csak egy egyszerű parasztfiú. Hogy is várhatná el bárkitől is, hogy egyenlőként bánjon vele? Mindent összevetve a napjai boldogan teltek. Még mindig az istállófiúk szálláshelyén aludt Iannal együtt. A két fiú barátsága továbbra is megmaradt. Ian boldog volt, hisz végre feljebb lépett a ranglétrán, és lovászfiú lett belőle, sőt Tom, aki az idő folyamán már rengeteg tapasztalatra tett szert, annyira elégedett volt vele, hogy saját maga kezdte el kitanítani a fiút, hogy egy nap majd átvegye az ő helyét. Will, bár nagyon szeretett volna, már rég nem dolgozott az istállóban. Idejét teljesen a tanulás töltötte ki, amiért jó pár fiú ellenszenvét kivívta magának. De Willt már jó ideje nem foglalkoztatta ez a gond. Ian továbbra is kitartott mellette, és csak ez számított. És bár egyelőre fogalma sem volt, mihez fog kezdeni a megszerzett tudással, élvezte a tanulást, és igyekezett nem okozni csalódást a báró úrnak, aki olyan jó volt hozzá.

Így aztán nem csoda, hogy a mai napon némi bűntudattal a szívében hagyta el Sierra báró dolgozószobáját, és indult az istálló felé, hogy egy kis friss levegőt szívjon. Hisz hiába szeretett tanulni, ez a törvénykönyv, amivel már egy hete szenvedett, a legunalmasabb dolog volt, ami eddig a kezébe akadt. Nem is értette, a báró úr miért tartja ilyen fontosnak. Hisz mikor fogja ő valaha is hasznát venni annak, hogy ismeri az ország eddigi összes elfogadott törvényét? Valószínűleg soha. De ezt a báró úr biztosan jobban tudja.

Mikor Will egy óra múlva visszaért a lovaglásból, legnagyobb meglepetésére a ház ajtajában nem más várt rá, mint a báróné. Sierra báró felesége negyvenes éveiben járó szigorú tekintetű, tekintélyt parancsoló hölgy volt. Haját mindig feszes kontyban hordta, ruhája csinos és természetesen vadonatúj volt. Will egy kicsit tartott tőle. A báróné mindig rideg udvariassággal beszélt vele, de sose volt hozzá egy jó szava sem. Így nem csoda, hogy Will némi szorongással a lelkében lépett a nő elé.

– Végre megérkeztél – morogta köszönés helyett a bárónő. – Már egy félórája várok rád.

– Elnézést asszonyom, de a báró úr azt mondta, elmehetek egy órára.

– Jól van, nem érdekes. A férjem megkért, hogy mondjam meg, levitte a könyvedet a könyvtárba, miután megjöttél, folytasd a tanulást ott.

– Rendben van – bólintott Will, majd tétován a nőhöz fordult. – Megkérdezhetem, hogy miért? A báró úr eddig sose kérte, hogy egyedül tanuljak.

– Nem mintha rád tartozna, de a báró úrnak váratlan vendége érkezett a katonaságtól.

Will nem tehetett róla, de a hír hallatán úgy érezte, mintha bukfencet hányt volna a gyomra. Bár már két éve történt, Will emlékezetében még mindig élesen élt az az éjjel, mikor elvesztette a szüleit, mikor a katonák elfogták, bezárták, és mikor fölégették a házukat. De a legélénkebben mégis a katonák parancsnokának kegyetlen szavai éltek benne. Willt kirázta a hideg, ha csak rá gondolt. Így aztán gyorsan megköszönte a bárónénak, hogy megvárta, majd elindult a könyvtár irányába.

– Fiú!

Will értetlenül fordult vissza az utána szóló bárónéhoz. Mit akarhat még tőle?

– Igen, asszonyom?

– Valamilyen számomra ismeretlen okból a férjem a szárnyai alá vett téged. Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, mi értelme egy parasztfiú tanítatásával ennyit foglalkozni, hisz valljuk be, ha egyszer elkerülsz innen, akkor sem fogsz mást csinálni, mint a földet túrni. De én nem szólok bele. De remélem, tisztában vagy vele, te nem vagy más a férjem számára, mint szórakozás. Egy jó kis elfoglaltság, amivel el tudja ütni az időt. Egy idő után meg fogja unni, hogy veled foglalkozzon, és akkor te szépen visszakerülsz oda, ahová való vagy, a többi paraszt közé. Remélem, világosan fogalmaztam.

Willt őszintén megdöbbentették az előbbi szavak. Egy pillanatra még a méreg is elfutotta, ugyanis nagyon jól tudta, hogy a nőnek nincs igaza. A báró úr jó ember volt, és Will még csak elképzelni se tudta, hogy ilyen szörnyűségre képes lenne, mint amiket a felesége az előbb elmondott róla. Úgy tűnik, a nő egyáltalán nem ismeri a férjét, ha ilyesmiket képes feltételezni róla. Legszívesebben mindezt a nő arcába mondta volna, de inkább a báró úr iránti tiszteletből visszafogta magát és csak ennyit felelt:

– Köszönöm a tanácsot, asszonyom, észben fogom tartani. – Majd megfordult és határozott léptekkel elindult a könyvtár irányába.

Sierra báróné ezúttal nem tartóztatta fel. Az okos nő elgondolkozva nézett a fiú után. Ez a kölyök egyre szemtelenebb – gondolta a nő ingerülten. Mindenképp beszélnie kell erről a férjével. Már lassan két éve rontja itt a levegőt, és már kezdi elfelejteni, hol is van a helye. Eddig csöndben tűrte a férje ostoba jótékonykodását, de most már elég. Ennek a fiúnak el kell tűnnie innen, minél hamarabb.

Sierra báró ingerülten kopogott karosszéke karfáján. Akárcsak délelőtt, most is dolgozószobájában ült íróasztala mögött, de ezúttal nem Will társaságában, hanem egy olyan vendéggel, akit a háta közepére kívánt. A vendég pedig nem volt más, mint a hadsereg egyik vezére, Simon parancsnok. Sierra jól emlékezett Simonra még abból az időből, mikor még ő állt a katonák élén egy igen csak véres háború folyamán. Simon akkor még csak közlegény volt, de már akkor kiütközött rajta kegyetlensége és szívtelen viselkedése. Sierra egyszerűen felháborítónak tartotta, hogy egy ilyen barbárt neveztek ki a háborúba induló katonák élére. Ha Sierra csak arra gondolt, hogy micsoda példát fog mutatni a fiatal katonáknak, elfutotta a méreg. Arról a parancsról nem is szólva, amit Simon hozott neki egyenesen a királytól.

– Pontosan miből is állna ez a parancs? – kérdezte komoran a férfi.

Simon félszegen megvonta a vállát.

– Amit hallott, báró úr. A király ismét hadat üzent a szomszédos királynak, és parancsba adta minden egyes nemesnek és földesúrnak, hogy jobbágyaik révén járuljanak hozzá a hadsereg létszámához.

– Mi van a hadsereggel? Tudtommal a livídiai hadsereg a legütőképesebb a környéken.

– Ez így is van, de hiába ütőképes egy hadsereg, ha a létszáma a fele annak a hadseregnek, ami ellen vonul.

– Tehát a fiatalok körében egyre kevésbé vonzó a katonai pálya. Nem is értem, miért.

Simon eleresztette a füle mellett a gúnyos megjegyzést. Sierra, ez az ostoba öregember azt hiszi, mindig mindent jobban tud. Megválthatja a világot a beszűkült gondolkodásával a békéről és a jobbágyai pátyolgatásáról. És neki ilyen ostobaságokkal kell töltenie az idejét. Bezzeg, ha akkor két évvel ezelőtt nem szalasztja el azt a lehetőséget…, már rég a királyi testőrség parancsnoka lehetne. Az az idióta Torro pedig már rég a föld alatt rohadna a drágalátos kisfiával együtt. Ehelyett itt ül, és Sierra gúnyolódásait hallgatja. Csak kerülne még egyszer a kezébe az a kölyök…

– Báró úr, ez királyi parancs. Úgyhogy kérem, írja össze annak az ötven jobbágynak a nevét, akiket átad királyi szolgálatra. Sajnos nem érek rá egész nap, még más földesurakhoz is el kell mennem.

– Hát persze, ez érthető. – Sierra báró felállt. – Kérem, várjon, az iratokat a könyvtárban tárolom, mindjárt felhozom.

– Csak nyugodtan.

Amint becsukódott a férfi után az ajtó, Simon lustán felrakta lábát a méregdrága íróasztalra, és pipára gyújtott. Hogy ő mennyire utálja ezt az egészet.

 

Mindeközben Will a könyvtárszoba egyik kényelmes székében ült háttal az ablaknak, hogy még véletlenül se ejtse kísértésbe a kívülről beáradó napfény. A fiú alig negyedórája ült ott a könyvébe mélyedve, mikor megérkezett Sierra báró. Will kicsit meg is ijedt tőle. Még sose látta a báró urat ilyen ingerültnek.

– Valami baj történt? – kérdezte aggódva.

– Nem, dehogy – morogta a férfi. – Will, kérlek, hozd ide nekem a birtok iratait. Tudod, hol találod, igaz?

– Igen, uram.

Will már föl is pattant, és eltűnt a polcok között, hogy néhány perc múlva visszatérjen kezében egy hatalmas bőrkötésű könyvvel. Sierra báró egy kurta biccentés kíséretében átvette a könyvet, majd az ajtó felé indult.

– Folytasd a tanulást, mindjárt visszajövök.

– Rendben. Uram?

– Tessék? – fordult vissza kissé türelmetlenül a báró úr, de amint Will aggódó szemébe nézett, némileg megenyhültek a vonásai. Szegény Will nem tehetett róla, de ahogy a báró úr ingerült arcát figyelte, önkéntelenül is a báróné szavai jutottak az eszébe. Mi van, ha igaza volt, és a báró úr tényleg kezdi megunni őt? Ha nem jó szándékból, hanem puszta szórakozásból foglalkozott vele egészen idáig? Félelme és aggodalma valószínűleg az arcára is kiülhetett, mert a báró úr egy engesztelő mosollyal fordult vissza hozzá.

– Will, ne haragudj, nem miattad vagyok ilyen ingerült. Csak a vendég, aki a dolgozószobámban vár… hát nem a legjobb emberek közül való. Érted mire gondolok?

– Igen, uram, és elnézést, csak még sose láttam ilyen rosszkedvűnek…

– Ígérem, ha ez az ember eltűnik innen, egy jó darabig nem is fogsz. – Ezzel a báró úr becsukta maga mögött az ajtót ismét magára hagyva Willt. A fiú lelkében háborgó rossz érzést azonban még a báró úr kedves szavai sem tudták elmulasztani.