A herceg III.rész 2. fejezet

Sierra báró némileg megnyugodva csukta be maga mögött a dolgozószobája ajtaját. Simon végre elkotródott. És viszi magával az ötven legjobb emberét is egy újabb értelmetlen háború miatt. Nem baj, Will hamarosan készen áll. Talán még egy év esetleg kettő, és elég tudása és tapasztalata lesz ahhoz, hogy megbirkózzon azzal a súlyos teherrel, amit a vállára készül rakni. És akkor egyszer s mindenkorra vége lesz ezeknek az ostoba háborúskodásoknak. Ezeknek a gondolatoknak hála Sierra báró már sokkal jobb hangulatban indult vissza Willhez a könyvtárba, hogy folytassák a tanulást. De nem jutott messzire. A lépcsőfordulóban ugyanis nem más várt rá, mint a felesége. A báró rögtön látta, hogy az asszonynak nincs jókedve.

– Beszélnünk kell – mondta köszönés helyett a bárónő.

– Most azonnal, kedvesem? Nem ér rá később?

– Nem, képzeld, nem ér rá később. Elegem van abból, hogy az a kölyök mindenben elsőbbséget élvez nálad. Csak tudnám, hogy miért.

– Kedvesem, ezt már megbeszéltük. Will okos és tehetséges fiú. Sajnálnám, ha kárba veszne ez a tehetség.

– Ne nézz ostobának! Tudom, hogy ez nem a valódi indok. Két évig nyeltem, és nem szóltam egy szót sem, de mára már elfogyott a türelmem. Főleg úgy, hogy ez a kölyök egyre szemtelenebb.

– Ugyan már, Will tisztelettudó és szerény fiú.

– Veled biztosan, de velem szemben ma már kimutatta a foga fehérjét. Ha hallottad volna milyen szemtelenül beszélt vissza nekem a legutóbb.

A báróné elégedetten konstatálta, hogy férje láthatóan megdöbbent. Ez majd végre észhez téríti a férjét, még ha a történet nem is fedi teljesen az igazságot. Hisz azt nem kell tudnia a férjének, hogy ő miket mondott előtte a fiúnak.

– Mi történt pontosan? – kérdezte lassan Sierra báró, miután valamennyire magához tért a döbbenetből. Így aztán a báróné mindent el is mondott, de persze csak azt, amit ő fontosnak tartott.

Mikor Will néhány perccel később bekopogott a dolgozószoba ajtaján, meglepődve látta, hogy a báró úr ugyanolyan komor tekintettel mered maga elé, mint legutóbbi találkozásukkor. A fiúnak ez egyáltalán nem tetszett, de igyekezett mosolyogva a báró úr elé lépni.

– Tehát még mindig nem ment el az a titokzatos vendég? – kérdezte kedvesen, de a báró úr arca továbbra sem enyhült meg. Szigorú tekintettel meredt Willre. A fiú arcáról rögtön lehervadt a mosoly. Itt valami nagy baj történhetett, de micsoda?

– Mi tört…

– Ülj le! – vágott közbe kurtán a férfi olyan komor hangon, hogy Will rögtön tudta, most nem tanácsos ellenkeznie vele.

– Will, jól figyelj, mert csak egyszer fogom megkérdezni – kezdte a báró úr minden szót külön hangsúlyozva.

– Igen? – Will feszülten fészkelődött a székén. Kezdett számára világossá válni, mi aggasztja a báró urat. Ő követett el valamit, de mégis mit? Hisz semmi szokatlan nem történt ezen a napon, kivéve talán a bárónéval való találkozása, de azt valahogy nem tudta elképzelni, hogy az asszony azokat a csípős szavakat visszamondaná a férjének.

– Will, nekem csak egy kérdésem van: mondtál olyasmit a feleségemnek, amivel akarattal megbántottad?

– Tessék?! – Will döbbenetében kis híján kiejtette a kezéből a súlyos törvénykönyvet. – Uram, én soha…

– Tehát a feleségem hazudott?

– Nem, uram, de… én nem éreztem úgy, hogy bármi bántót mondtam volna a bárónénak.

– Én nem így hallottam. A feleségem azt mesélte, csak néhány jó tanácsot akart neked adni, mire te egy gúnyos, szemtelen válasz kíséretében faképnél hagytad. Will, nem tűröm, hogy a feleségemmel vagy a családom bármelyik tagjával így beszélj.

– Jó tanácsot? – Will jóformán csak ennyit fogott fel a báró úr előbbi szavaiból. Az a sok gonoszság, amit a báróné mondott neki, jó tanács lett volna? De ezt mégis, hogy magyarázza meg a báró úrnak? Hisz mégis csak a felesége. Ráadásul nem akar fájdalmat okozni annak az embernek, aki annyi jót tett vele.

– Uram, én…

Ám mielőtt bármit is mondhatott volna hirtelen erőteljes kopogás zavarta meg a szobában uralkodó feszült hangulatot. Sierra azonnal felpattant, és csörtető léptekkel az ajtóhoz ment, és kitárta. Kedve pedig csak egyre rosszabb lett. Az ajtóban ugyanis nem más állt, mint Simon parancsnok.

– Azt hittem már elment, parancsnok – morogta ingerülten Sierra.

– Csak elfelejtettem ezt átadni – nyújtott át egy lepecsételt levelet Simon. – A királyné meghívója a következő bálra. Talán zavarok? – tette hozzá Simon némileg gúnyosan.

– Ami azt illeti, éppen valaminek a közepében vagyok.

– Azt látom – horkant fel gúnyosan Simon a székben ülő fiatal fiú felé pillantva. Abban a pillanatban mintha megfagyott volna a levegő. Amint a két ismerős szempár találkozott, Will úgy kapta el a tekintetét, mintha a hideg fekete szemek megperzselték volna. De hiába fordult el, még így is érezte a hátát perzselő jéghideg tekintetet. Sierra értetlenül figyelte Simon arcát. A férfi arca tömör gyűlöletet sugárzott, amint találkozott a tekintete Willével, aki viszont halálsápadttá vált.

– Valami gond van?

Simon nem felelt rögtön, de aztán szép lassan gonosz vigyor terült szét az arcán.

– Nem dehogy, viszontlátásra, báró úr! – ezzel Simon elfordult, és távozott.

Sierrának azonban egyáltalán nem tetszett az az ördögi vigyor, amit a férfi arcán látott. Vajon mi üthetett belé?

Miután becsukta az ajtót, ismét visszafordult Willhez.

– Szóval mit akartál mondani? – De Will mintha meg sem hallotta volna. Halálsápadtan meredt maga elé olyan arccal, mintha most mondták volna ki rá a halálos ítéletet.

– Will?

– Nekem… most el kell mennem – felelte halkan, szinte elhalóan a fiú, majd kicsit remegve fölállt.

– Még nem végeztünk – fogta meg a fiú karját Sierra, de szinte rögtön utána el is kapta a kezét. Will egész testében remegett, és Sierra, bár még mindig dühös volt, őszintén megijedt a fiút látva.

– Valami baj van?

– Sajnálom, de mennem kell… sajnálom – ezzel a fiú kilépett az ajtón. Sierra pedig értetlenül meredt arra a pontra, ahol a fiú eltűnt. Mi üthetett belé?