A matriarka - Dávid

Dávid

Dávid egy hatalmas zökkenésre ébredt. A szekér, amibe betuszkolták ezek a barmok, egy sziklás meredek úton haladt, és minden kiálló szikladarabnál az ócska szekér akkorát ugrott, hogy a benne kucorgó fiatal férfiak mind felnyögtek. Dávid nem is értette, hogyan tudott elaludni. Azonban már meg is bánta, ahogy sajgó fejét masszírozta, amit sikerült bevernie az előbbi döccenés közben.

 

Egész nap mást sem csináltak csak mentek és mentek. Összesen egyszer álltak meg, és engedték ki őket, hogy kicsit kinyújtóztassák a tagjaikat, és enni és inni is kapjanak, kivéve Dávidot, ő ugyanis ahogy meglátta, hogy az őrök másra figyelnek, már neki is iramodott, hogy eltűnjön a fák sűrűjében (akkor még egy erdőn haladtak át), ám szökési kísérlete hamar kudarcba fulladt. Dávid hiába volt a legjobb futó, összebilincselt lábbal, még ő sem jutott messzire. Az őrök persze rögtön észrevették, és utána eredtek. Dávid hiába rúgott és ütött, a két megtermett katona, akiket az őrzésükre bíztak meg, könnyedén leteperte, és visszahurcolta a szekérre. Büntetésként pedig még vacsorát sem kapott.

 

Most tehát korgó gyomorral és a sok káromkodástól és az őrök sértegetésétől kiszáradt torokkal bámulta a szekérre erősített rácsokon át az elsuhanó tájat, és hallgatta a szekér nyikorgását, ami egyre messzebb viszi az otthonától. Dávidon kívül még öt másik férfi kuporgott a szekéren, lábuk megbilincselve, Dávidhoz hasonlóan mind fiatal katonák voltak, de csak Dávidban volt annyi spiritusz, hogy szökni próbáljon. A többiek tekintetében a teljes reménytelenséget látta, amint az órák múlásával egyre jobban beletörődnek az elkerülhetetlenbe. Abba, hogy rabszolgaként kell leélniük életük hátralevő részét. Dávid azonban megmakacsolta magát. Nem, ő nem fog ilyen mélyre süllyedni! Haza fog jutni, még nem tudja hogyan és mikor, de nem fog ebben az átkozott országban maradni! Nem fogja ezeket az átkozottakat szolgálni, akik megölték a kapitányát, aki gyerekkora óta óvta és tanította, akik egy bányába küldték robotolni a fivérét, és akik örökre elszakították az édesanyjától és a húgaitól. Nem és nem! Gyűlöli őket! Mindannyijukat!

 

Ekkor a szekér váratlanul megállt, Dávid pedig kis híján ismét bevágta a fejét a szekér oldalába. Felnézett az égre. A nap már alacsonyan járt az égen, tehát valószínűleg pihenni állnak meg, és harapni valamit. Erre a gondolatra Dávid gyomra hangosan megkordult. Remélhetőleg az őrök már nem büntetik tovább.

– Leszállni! – Az egyik magas katona már fel is tépte a ketrec ajtaját, a férfiak pedig sorra kimásztak, és megnyújtóztatták a tagjaikat. Utolsónak Dávid kászálódott ki, ám a megtermett katona elállta az útját.

– Számíthatunk újabb szökési kísérletre, kölyök? – kérdezte enyhe fenyegető felhanggal, ám Dávid nem ijedt meg tőle. Dacosan felszegte a fejét, és úgy felelt:

– Az attól függ, hogy adtok-e vacsorát vagy nem – mondta szemtelenül, ám a katona csak fájdalmasan körbeforgatta a szemét.

– Akkor állj oda a többiekhez, nincs kedvem megint utánad rohangálni. – Dávid szívesen visszabeszélt volna még, de mivel a gyomra egyre hevesebben tiltakozott az üresség ellen, inkább befogta a száját, és beállt a sor végére, ahol a másik katona egy tányér levest, egy darab kenyeret és sajtot osztott ki mindenkinek. Dávid elvette a saját adagját, és letelepedett az egyik nagyobb sziklára, kicsit távolabb a többiektől. Semmi kedve nem volt a panaszkodásaikat hallgatni. Ketten elég csúnyán megsérültek, és folyamatosan a sebeiket fájlalták, a többiek meg azon sopánkodtak, hogy mind nemesek kölykei, és mégis mit képzelnek a katonák, hogy ilyen körülmények között tartják őket. Na, persze, a szájuk nagy, de csak Dávidban volt annyi bátorság, hogy szökni próbáljon, a többi csak tátott szájjal bámulta.

Dávid nem volt nemes, egy gazdag kereskedő legkisebb fia volt, apja legjobb barátja ajánlotta fel, hogy bátyával együtt felkarolja őket, és kiképzi katonának. Azt mondta sok pénz, és ha szerencsések valamilyen nemesi cím is üti a markukat, ha jól helyt állnak. Na, persze, szép szavak… mégis mit értek a kapitány tanításával? Ő maga már halott, a bátya és ő csoda, hogy megmenekültek, de most mindketten rabszolgák. Dávid elgondolkozva vonta össze a szemöldökét. Hogy is menekült ő meg? A csata képei egyre jobban összemosódtak a fejében, csak a vértócsákra, a katonák halálhörgésére és a fémek csattanására emlékezett. Arra még tisztán emlékezett, hogy a kapitányával és a csapatával megrohamozzák az ellenséget, aztán egy hegyes lándzsa belefúródik a lova mellkasába, ő pedig a földre zuhant, és elvesztette az eszméletét. Mikor legközelebb felébredt, a lába és keze össze volt bilincselve, és az ellenség táborában volt a többi szerencsétlennel együtt. Szerencsére azon kívül, hogy bevágta a fejét semmi baja nem esett. A többi katonától tudta meg, hogy elvesztették a csatát, és ők mind mostantól az ellenség rabszolgái. Dávid már akkor se tudott ebbe beletörődni, amíg a táborban voltak. Háromszor is próbált megszökni, ám mindháromszor elkapták. Az utolsó napon néhány tiszt járt körbe, ők döntötték el kit az ország mely részébe küldenek. Mivel Dávid nem volt túl megtermett a tisztek őt a fővárosba küldték, hogy valamelyik nemesember szolgálatába kerüljön. Dávid ezért gyűlölte őket legjobban. Azt leshetik, hogy ő majd az ellenség talpát nyalja. Soha! Amint lehetősége lesz rá, megszökik, csak ki kell találnia hogyan.

Miután mindenki befejezte a vacsoráját, a katonák visszaterelték őket a szekérre, és tovább indultak. Az őrök előtte még elmondták, hogy hamarosan elérik úti céljukat. Amint leérnek a hegyekből, megérkeznek a fővárosba. Ott a város szélen várja majd őket néhány asszony, akik majd kiválogatják ki hova kerül szolgálatba. Ott lesz a palota küldötte is, tehát néhány szerencsésnek lehetősége lesz az uralkodói családot szolgálni. Dávid nem állta meg, hogy fel ne horkanjon. Már csak az hiányozna, azt a szukát szolgálni, aki férfinak képzeli magát, azokról a férfiakról nem is szólva, akik eltűrik, hogy úgy szórakozzon velük, ahogy csak akar, nevetséges. Inkább meghal, minthogy odakerüljön.