A herceg II. rész 12. fejezet

Miután a báró úr Willre bízta Azúra gondozását, a fiú élete gyökerestül megváltozott a birtokon. Kívülállónak érezte magát. A lovászfiúk leplezetlen ellenszenvvel kezelték. Ennek főleg az volt az oka, hogy sértette a büszkeségüket, hogy a báró úr egyik legértékesebb lovát egy sehonnan jött kis istállófiúra bízták. Az istállófiúk sem viselkedtek vele olyan barátságosan, mint régen. A legtöbbjük ugyanúgy érzett, mint Ian, dühösek voltak, amiért Will egy hónap után már lovászfiú lett, pedig ő volt a legfiatalabb az egész istállóban. Az se sokat segített a helyzeten, hogy Will Azúra gondozása mellett továbbra is részt vett az istálló takarításában és az egyéb munkákban. Egyedül Ian tartott ki továbbra is mellette, amiért Will nagyon hálás volt. A fiú betartotta, amit ígért. Egy éjszaka alatt kidühöngte magát, és ezután képes volt tiszta fejjel látni a dolgokat. Belátta, hogy Will csak segíteni akart, és ha nem fogja meg a lovat, mindannyian bajba kerültek volna.

– Azoknak a marháknak igazából hálásaknak kéne lenniük – mondta egyik nap Willnek, miközben segített neki kipucolni Azúra helyét. – Ha te nem állítod meg, már árkon bokron túl járna.

– Biztos elkapták volna – mondta a fiú.

– Te olyan jóhiszemű vagy – morogta Ian. – Az emberek koránt sem olyan jók, mint amilyennek gondolod őket.

– Tudom, hogy nem minden ember jó. De be kell látnod, hogy a fiúknak egy bizonyos szempontból igazuk van.

– Lehet, de akkor sem rajtad kéne levezetni a dühüket.

– Ahogy te csináltad? – kérdezte bujkáló mosollyal Will. Ian sértődötten felhúzta az orrát.

– Én már érettebb vagyok a legtöbbjüknél, így képes vagyok uralkodni az érzéseimen.

Majd letette a gereblyét, és elindult kifelé az istállóból. Út közben azonban nem vett észre egy földön hagyott nyerget, és hasra is esett benne.

– Az istenfáját neki!

– Most is épp uralkodsz az érzéseiden?

– Jaj, hallgass már!

 

Will legközelebb egy hét múlva találkozott a báró úrral, aki a következő szombaton látogatott el az istállóba, elsősorban azért, hogy megszemlélje új szerzeményét.

– Hogy van a kislány? – kérdezte kedvesen Willt, miközben üdvözlésként megpaskolta Azúra fejét, amint a kanca kíváncsian megszaglászta.

– Nagyon jól, uram – felelte Will.

– Azt látom, hogy rendesen gondját viseled – mondta a báró úr, miután tüzetesen megszemlélte Azúra fényes egészséges szőrét, kifésült sörényét és formás vonalait.

– Igyekszem, uram.

– Helyes, és mi a helyzet a megülésével? Azt terveztem, hogy a jövő héten vele megyek vadászni.

– Tegnap megpróbáltam, uram – jelent meg hirtelen Tom. – De nem sokáig engedte, hogy rajta legyek. Nem dobott le, de egyértelműen látszott rajta, hogy nagyon idegesítette.

– Értem.

Sierra báró láthatóan elkeseredett, látszott rajta, hogy már alig várja, hogy felülhessen Azúrára. Tom óvatosan folytatta:

– Uram, ha megengedi, lenne egy javaslatom.

– És pedig?

– Tudom, hogy nem megszokott, de mivel Willt viseli el leginkább maga mellett, talán megengedhetnénk neki, hogy ő ülje meg.

– Én? – Will rémülten kapaszkodott bele a mellette lévő oszlopba. Nem arról volt szó, hogy félt Azúrától, nagyon is megszerette, de látta, hogy Tom tegnap milyen nehezen ülte meg. A kanca nagyon ideges lett, a földet kaparta és körbe-körbeforgott. Tom azt mondta, valószínűleg valami rossz emléke lehet, talán nem a megfelelő módon törték be. És Will őszintén kételkedett, hogy ő ebben segíteni tud. De Sierra bárónak láthatóan tetszett az ötlet.

– Végül is megpróbálhatjuk – mondta. – Ugye tudsz lovagolni, Will?

– Igen tudok, uram, de nem hiszem, hogy…

– Menni fog, Tom, majd mindenben segít. Kezdhetjük is.

Nem volt más választása, Will kénytelen volt Tommal együtt felnyergelni Azúrát (akinek már ettől felállt a hátán a szőr), és kivezették a karámba.

– A legfontosabb, hogy nyugodt maradj – mondta Tom szemében némi aggodalommal. – Sajnálom, hogy belekevertelek – tette hozzá halkan. – De muszáj megszelídítenünk ezt a lovat, különben a báró úr rengeteg pénzt veszít, és ez azt jelentené, hogy nem végezzük rendesen a munkánkat. Ugye érted, hogy mire akarok kilyukadni?

– Igen, értem – bólintott Will, bár nem is igazán hallotta mit mondott Tom. Egyre csak az előtte álló feladat lebegett a szeme előtt. Azt már észre sem vette, hogy a karám körül már jó néhány istállófiú és lovász gyűlt össze. Köztük Ian is, aki aggódva figyelte barátját. A többi lovászfiú is feszültnek tűnt. Mindannyian tudták, milyen veszélyes egy új lovat megülni, és Will olyan fiatal, alacsony és gyönge testalkatú volt. Egyáltalán nem volt veszélytelen dolog, amire most készült.

– Azért Tomnak ezt nem kéne hagynia – jegyezte meg az egyikük. – Ha az a ló bevadul, a végén még agyontapossa.

A többiek helyeslően bólogattak.

Will közben már arra készült, hogy felül Azúrára. Tom magára hagyta, és csatlakozott a báró úrhoz, aki kíváncsian és kissé feszülten figyelte az eseményeket.

– Jól van, kislány – simogatta meg a ló orrát Will. Azúra idegesen toporgott mellette.

– Nem lesz semmi baj. Csak mi ketten vagyunk.

Ezután a fiú egy gyors mozdulattal felkapaszkodott Azúra nyergébe. A ló abban a pillanatban, ahogy megérezte a hátára nehezedő súlyt, forogni és kaparni kezdett.

– Nyugalom… semmi baj!

De a kanca meg sem hallotta, és esze ágában sem volt megnyugodni, sőt egyre idegesebb lett. Will előre hajolt, hogy nyugtatóan megsimogassa a ló fejét, de ezzel óriási hibát követett el. Amint Azúra megérezte, hogy valaki a fejét fogdossa, irtózatosan megvadult. Willnek még arra sem volt ideje, hogy ismét felegyenesedjen, a kanca egy fülsiketítő nyihogás közepette fölágaskodott. Will elvesztette az egyensúlyát, és hátra vágódott. Szerencséje volt, hogy Azúra ijedtében nem taposott rá. Helyette rémülten elrobogott a karám legtávolabbi pontjára. Will még látta, ahogy Tom és Ian rémülten felé igyekeznek, majd a lábába nyilalló iszonytató fájdalom hatására, elsötétült a világ.

Will arra ébredt, hogy halk sustorgás veszi körül. Az rögtön tudatosult benne, hogy már nem a földön fekszik, hanem az ágyában. Aztán lassan azt is ki tudta venni, hogy kik suttognak felette. Az egyik Tom volt, ebben teljesen biztos volt, a másik hangot azonban nem ismerte.

– Sajnálom, de nincs más megoldás – mondta az ismeretlen. – Ha nem teszem meg, örök életére sánta maradhat, jobb esetben.

– Én megértem, de félek, hogy nem fogja kibírni.

– Ki kell bírnia. Jobb addig csinálni, míg nincs magánál.

– Hát jó – halotta Tom lemondó hangját. – Csinálja!

– Helyes, fogja le erősen!

Will érezte, hogy Tom két hatalmas lapát kezével erősen leszorítja a karját. Óvatosan kinyitotta a szemét.

– Tom, mi történt…

– Will, légy erős! A doktor segít rajtad, csak bírd ki!

– De mi…

– Tömjön egy rongyot a szájába, hogy le ne harapja a nyelvét – adta ki a doktor a következő utasítást. – És hívjon be még valakit, hogy lefogja.

– Ian!

A fiú olyan rémült arccal lépett be, hogy Will rögtön tudta, hogy valami nagy baj van. De nem volt ideje megkérdezni, mert Tom egy rongyot dugott a szájába.

– Harapj rá! Ian, te pedig jól fogd le! – Így Will most már azt érezte, hogy négy erős kéz fogja le teljes erőből. Ő maga pedig egyre jobban pánikba esett. Fogalma sem volt mi történik. Addig tapogatózott, míg meg nem találta Ian kezét, és félve megszorította. A fiú erősen visszaszorította. Will ettől egy kicsit jobban érezte magát.

– Akkor kezdjük – mondta az orvos. Will érezte, hogy az orvos a lábához nyúlt, majd iszonytató fájdalom hasított a lábába. Will azt hitte, tudja mi a fájdalom, de ilyet még soha nem érzett. Fájdalmasan beleüvöltött a szájában lévő rongyba, és minden erejével azon volt, hogy kitépje magát az erős karok szorításából. De mindhiába. Tom és Ian erősen tartották, így nem volt menekvés. A fájdalom pedig egyre elviselhetetlenebb volt. Will úgy érezte, mintha az egész lábába ezernyi kést szúrtak volna, mintha minden csontja darabokra esett volna szét. Aztán egyszer csak vége lett. A fájdalom ugyan nem szűnt meg, de sokkal elviselhetőbb volt. Érezte, hogy az orvos erősen betekeri a lábát egy ronggyal, majd megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Kész van, minden csontot a helyére tettem – ez volt az utolsó, amit Will még hallott, majd elvesztette az eszméletét.

Mikor Will legközelebb felébredt, a nap már rég lement a láthatáron, és a csillagok is feljöttek az égre. Will félve nyitotta ki a szemét. Félt, hogy ismét valami szörnyűség fog történni, de a szoba csendes volt. Csak Ian ült elmélázva a küszöbön, és a csillagokat bámulta. Ám Will motozására elfordította a fejét. A megkönnyebbülés az arcán rögtön látható volt. Will ennek szörnyen örült, hisz ez rosszat már nem jelenthetett.

– Végre, már azt hittem sose ébredsz fel.

– Mi történt? – kérdezte kicsit rekedten Will, miközben Ian odatelepedett mellé.

– Leestél arról az átkozott lóról.

– Tudom, de ne bántsd Azúrát, az én hibám volt.

– Akárkié is, az a ló már nincs itt.

– Hogy-hogy nincs? Hát hol van?

– A báró úr szabadon engedte. Azt mondta teljesen elvadult, hisz téged is ledobott, akit pedig nagyon szeretett, úgyhogy így volt a legjobb.

– Szegény Azúra – mondta szomorúan Will.  – És aztán mi történt?

– Elég félelmetes volt – vallotta be a fiú. – Miután leestél annak az átkozottnak a hátáról, nem mozdultál többet, azt hittük meghaltál. Tom utasított engem és néhány másik fiút, hogy hozzunk be téged, ő pedig el akart szaladni a helyi gyógyítóhoz, de a báró úr azt mondta, nyergeljen fel egy lovat, és menjen el az ő orvosához. Így aztán Tom odament, és hamar vissza is tért az orvossal. Az orvos aztán azt mondta, hogy eltört a lábad, és helyre kell tenni az elmozdult csontokat, különben nem fogod tudni használni a lábadat.

Will nagyot nyelt. Tehát az volt az az iszonyú fájdalom. Így utólag jobb, hogy nem tudta mi történik körülötte.

– Az orvos azt is mondta, hogy még legalább három hétig nem szabad felkelned.

– Három hétig?! – Will most ijedt meg igazán. – Ian, ezt nem mondhatod komolyan! Muszáj dolgoznom, különben elvesztem a munkámat!

– Will, ne butáskodj, dehogy veszted el. Miután az orvos végzett, a báró úr bejött, és meghagyta nekem és Tomnak, hogy kövessük az orvos utasításait, és az a legfontosabb, hogy te teljesen felépülj. Azt is mondta, hogy Tom minden héten hozza el neked a fizetésedet.

– Nem kaphatok fizetést, ha nem dolgozom meg érte.

– Jaj, ne légy már ilyen jó. Végül is megsérültél.

– De…

– Most pedig feküdj le! Az orvos azt mondta, sokat kell pihenned. És vizet is kell innod.

Így mielőtt Will folytathatta volna a tiltakozást, Ian a szájába dugott egy vízzel teli poharat, amit így kénytelen volt meginni, majd visszafeküdt az ágyba. Ian elfújta a gyertyát, és ő is aludni tért. Willt pedig már most lelkiismeret-furdalás kínozta.