A matriarka - Dávid

Dávid

Dávid idegesen mocorgott a helyén. Viktória hercegnő lovagló órája nemrég kezdődött el, de még sem az a bizonyos első férj, sem a Matriarka nem tette tiszteletét. Robinnak igaza volt, Dávidnak tényleg nem akadt sok dolga. Ő és még két másik fiú kicsit távolabb álltak az elkerített ló kifutótól, mellettük egy megterített asztalon néhány kupa hűsítő ital és még pár tálca sorakozott megrakva különféle gyümölcsökkel és édességgel. Néhány lépéssel odébb két hatalmas lombkoronájú fa árnyékába kényelmes ülőhelyeket állítottak. Dávid vágyakozva nézte a puha párnákat. Bár Robin csoda kenőcse sokat segített, a fiú háta még mindig sajgott, legszívesebben lefeküdt volna, hogy aludjon egy nagyot. Hogy elterelje a figyelmét inkább a lovon ülő kislányt és a tanárát figyelte. Bár még csak egyszer látta a Matriarkát, azonnal feltűnt a közte és lánya közti hasonlóság. Ugyanaz a kecses nyak, törékeny termet, enyhén pisze orr. Ha felnő biztos olyan szép lesz, mint az édesanyja. Az is rögtön feltűnt Dávidnak, hogy Viktória hercegnő milyen természetesen üli meg a lovat. Minden mozdulata ösztönösen jött és látszott, hogy nagyon szereti az állatot. Mindent összevetve Dávid máris sokkal jobban kedvelte a kislányt, mint az idegesítő öccseit.

Viktória és a főlovász épp végeztek a bemelegítéssel, mikor a kis hercegnő boldogan elmosolyodott.

– Édesapa! – Dávid ösztönösen abba az irányba fordult, amerre a lány integetett és meglátta a közeledő férfit. Nyílván a matriarka első férje volt, személyesen. Dávid meglepetten konstatálta, hogy ez a Joseph mennyire különbözik a gőgős Kristofftól. Magas, vékony testalkatú férfi volt, sötétbarna hajjal és barna szemmel. Dávidnak rögtön feltűnt, hogy a férfi milyen pocsékul fest, annak ellenére, hogy mosolyogva fogadta kislánya üdvözlését, még ez a mosoly is olyan erőltetettnek tűnt.

Az egyik szolgáló ekkor megbökte Dávidot és az éppen helyet foglaló férfi felé intett.

– Menj és kérdezd meg, hogy kér-e valamit. – Dávid kelletlenül bólintott, majd a férfihoz lépett.

– Hozhatok valamit? – kérdezte mindent megtéve, hogy udvarias hangot üssön meg. Joseph csak megrázta a fejét, miközben a kislányát figyelte, aki épp az első ugratására készült. De látszott rajta, hogy a gondolatai egész máshol járnak. Dávid ezután visszatért a két szolgálóhoz, akik közben összedugott fejjel, vigyorogva sutyorogtak.

– Tényleg igaz? – kérdezte épp az egyikük, ha Dávid jól emlékezett Carlnak hívták. A másik, név szerint Tom hevesen bólogatott.

– Teljesen! Daniel, Kristoff szolgálója mesélte.

– Ti meg miről beszéltek? – szólt közbe értetlenül Dávid.

– Halkabban! – szólt rá Carl. – Te talán nem hallottad, mi történt?

– Nem érdekelnek az ostoba pletykák – vont vállat Dávid. De a másik kettőt ez cseppet sem érdekelte. Így történt, hogy két percen belül ő is értesült arról, mi történt Joseph-el a múlt éjszaka. De a két szolgával ellentétben Dávidnak egyáltalán nem tetszett a történet. Nem tekintett lenézéssel vegyes kárörömmel a szerencsétlenre, aki ott ült alig néhány lépésre tőle. Ő csak sajnálni tudta a férfit, akivel a szeretett nő ilyen csúnyán elbánt. A Matriarka tényleg nincs tekintettel senkire. Az ember azt hinné, legalább a lánya apjával tisztességesen bánik.

– Úgy látszik mégsem lesz olyan unalmas ez a munka. Nézzétek, kik jönnek! – Dávid kíváncsian fordult a mutatott irányba. A palota felől ismét két közeledő alak tűnt fel és Dávid sajnos pontosan tudta, kik azok. A Matriarka és Kristoff. Dávid még mindig elámult a nő milyen gyönyörű. Ezúttal egy egyszerű sötétzöld selyemruhát viselt, arany szegéllyel. Boldog mosollyal hallgatta a mellette lépdelő Kristoff szavait, aki ugyanolyan ellenszenvesnek tetszett, mint a legutóbb. Dávid tekintete ezután Joseph felé vándorolt, akin látszott, hogy majd elsüllyed szégyenében, ahogy a közeledő párt figyelte. A férfi javára lehetett írni, hogy mikor Vilma és Kristoff odaért hozzá, mosolyt erőltetett az arcára, felállt és úgy üdvözölte őket. Dávid döbbenten látta, hogy ezután Kristoff ügyesen megkerüli Josephet és szánt szándékkal odaül le, ahonnan a férfi az imént felállt. Josephen azonban nem szólt semmit, csak átült a másik pamlagra. Vilma a két férfi között foglalt helyet.

– A marha – morogta maga elé Dávid. Ő biztos nem hagyta volna szó nélkül ezt a pimaszságot. Ha Kristoff még ezerszer agyon is veretné, akkor sem. Közben Tom már meg is rakott egy tálcát egy-egy kupa borral és egy tányér harapnivalóval, majd az egészet Dávid kezébe nyomta.

– Vidd oda nekik! – A fiú azonban most őszintén megrémült. Eszébe sem volt odamenni hozzájuk. Már csak az hiányozna, hogy a Matriarka és Kristoff szeme elé kerüljön. Ha ugyan nem vették észre eddig.

– Miért pont én?

– Mert te vagy az új fiú! Úgyhogy mozogj! – Dávid még megpróbált ellenkezni, de Tom olyan ellentmondást nem tűrően nézett rá, amit biztos csak Robintól tanulhatott. Így Dávid lemondóan felsóhajtott, majd fogta a borral teli tálcát és lassan a kis társasághoz lépett.

– Viktória nagyon ügyes – szólalt meg épp Vilma mosolyogva szemét le sem véve kislányáról, aki ismét ügyesen vett egy akadályt. – Pedig bevallom nagyon aggódtam, amikor az ugratásról mesélt. Én tíz éves voltam, mikor először próbálkoztam vele.

– Én is így voltam vele – bólintott Joe. – De nem volt szívem megtiltani neki, annyira szereti a lovakat. – Dávid közben hangtalanul, lehetőleg feltűnésmentesen elkezdte kitenni a poharakat és a kancsó bort. Szerencsére a kutya sem figyelt rá, ez a nemesek sajátja volt, a szolga mintha ott sem lenne az étel és ital pedig csak úgy a semmiből jelenik meg az asztalon. Közben azért kíváncsian hegyezte a fülét.

– Fogalmam sincs kitől örökölhette – folytatta mosolyogva Vilma. – Egyikünk sem a kiemelkedő lovas tudományáról híres.

– Az biztos – mosolyodott el végre őszintén Joseph is, látszott rajta, hogy örömmel gondol vissza a régi időkre. – Bár fiatalkorunkban még mi is elég hosszú túrákat tettünk.

– Igen, emlékszem! – nevetett fel Vilma. A hangja olyan édesen csilingelt, hogy Dávid egy pillanatra elfeledkezett magáról és csak nézte őt, ahogy kisimítja a szeméből az egyik kóbor tincsét. – Tényleg, Joseph, mi lenne, ha ismét elmennénk kirándulni? Felmehetnénk egészen az északi vadászházig.

– Viktória biztos örülne neki – mondta Joseph.

– Milyen szerencse, hogy Miklós és Miksa is már egész ügyesen üli meg a lovat. Így már ők is velünk tarthatnak majd – szólt közbe hirtelen Kristoff. Dávid látta, hogy a férfi szeme úgy izzik, akár a jégbe bújtatott tűz. Majd mézesmázos mosollyal folytatta szemét le sem véve a vele szemben ülőről: – Hisz, egy család vagyunk. Igaz, Joseph?

– Igen – felelte lassan Joseph. – Azok vagyunk. – Dávid kezdett rosszul lenni. Még soha életében nem találkozott ilyen kegyetlen és önző emberrel, mint ez a Kristoff. Láthatóan nem bírta elviselni, hogy ne ő legyen a középpontban. Dávid még ebből a rövid beszélgetésből is ki tudta szűrni, hogy mindent irányítani akart. Joseph vagy Vilma pedig nem tett semmit ez ellen. Dávid őszintén megsajnálta Josephet. Ugyanakkor szánta is, hisz nem látott még ilyen gyenge férfit, aki ennyire nem tud kiállni magáért. Vilma pedig talán még élvezte is a dolgot. Dávid utálta magát, hogy ez a gyönyörű nő ennyire vonzza és taszítja őt egyszerre. Nem is értette hogyan férhet meg ez a két érzelem egymás mellett. Vilma közben elnézést kért és magára hagyta a két férjét, hogy váltson pár szót kislányával, aki épp néhány perc szünetet tartott. Amint Joseph és Kristoff magára maradt a szőke hajú második férj ismét a másikhoz fordult.

– Jut is eszembe Joseph! – vigyorodott el Kristoff. – Még meg sem kérdeztem, hogy telt az estéd? Biztos nagyon kielégítően. Bár gondolom kevésbé, mint az én reggelem. – Joseph arca fájdalmasan megrándult. Dávid azonban nem bírta tovább. Pont ott állt Kristoff mellett már csak egy kupa bor volt a tálcáján, amit nem tett még le az asztalra. Egy gyors mozdulattal az egész kupa tartalmát Kristoff képébe borította. Kristoff döbbenten felkiáltott, majd leplezetlen döbbenttel fordult Dávid felé.

– Megint te?! – Dávid azonban nem rettent meg a felemelt hangtól. Sőt, hogy bosszantsa a férfit kedélyes mosollyal válaszolt.

– Bocsánat, uram, véletlen volt.

– Látom, Róza nem vert agyon eléggé! De én majd teszek róla, hogy…

– Kristoff, hisz hallhattad, hogy véletlen volt – szólt közbe sztoikus nyugalommal Joseph, aki láthatóan remekül szórakozott. Kristoff ettől azonban csak még idegesebb lett.

– Fogd be a szád, Joseph! Vagy esküszöm, hogy…

– Kristoff! – Dávid meglepetten fordult a közeledő férfi felé. Még nem találkozott vele, ebben egészen biztos volt. Ötvenes éveiben járó tiszteletet parancsoló férfi volt, hajdan mélybarna szakálla és haja lassan teljesen őszbe fordult, arca kissé beesett és sápadt volt, de mélyzöld szeme elevenen csillogott. Dávid biztos volt benne, hogy valami magas rangú úr lehetett, mert Joseph azonnal felpattant ültéből és enyhén meghajolt, sőt még Kristoff is hasonlóan tett, bár közben leplezetlen daccal meredt az idősödő férfi felé.

– Mi ez a kiabálás? Még a palota kapujában is hallani titeket – folytatta a férfi.

– Miksa főherceg, elnézésedet kérjük. Csak egy kisebb baleset történt – szólalt meg elsőként Joseph.

– Nem egyáltalán nem történt baleset! – csattant fel ismét fellángoló indulattal Kristoff. – Ez a szolgáló már másodszor…

– Nem érdekel, Kristoff! – vágott közbe nyersen Miksa főherceg. – Te a leányom második férje vagy, ez a viselkedés pedig egyáltalán nem méltó az uralkodó család egyetlen tagjához sem!

– Igen, uram – szegte le a fejét megadóan Kristoff.

– Helyes! Három unokám édesapja vagy, példát kell mutatnod nekik.

– Azt teszem. Ha megbocsájtotok, a fiaim már biztos végeztek a mai tanulással. – Ezzel Kristoff még enyhén meghajolt és felszegett fejjel távozott. Miksa főherceg, aki ezek szerint nem volt más, mint a matriarka édesapja, pedig immár mosolyogva helyet foglalt. Dávid úgy döntött ideje távoznia. Elégedett volt magával, ezt megúszta.

– Húzd meg magad, fiam! – Ám az idős férfi szavai megállították. – Ne hidd, hogy nem láttam, mit tettél! Egy szolgáló sem viselkedhet így az uralkodó család tagjaival, legyenek azok bármilyen… nehéztermészetűek. – Dávid lassan visszafordult, de mikor meglátta, hogy a férfi mosolyog, kicsit megnyugodott. Gyorsan meghajolt.

– Igen, uram. Megértettem. – Ezzel visszatért a két másik szolgához. Ám amint megfordult pont szembe találta magát Vilma csillogó mélyzöld szemével. A nő kedves mosollyal nézett fel rá. Dávidot ismét lenyűgözte a nő szépsége, le sem tudta venni róla a szemét.

– Üdvözöllek, Dávid, eddig észre sem vettelek – szólalt meg a nő mosolyogva, majd kecsesen kikerülte a kővé dermedt Dávidot, de amint egymás mellé értek, finoman végigsimított a fiú karján. Dávid ösztönösen elhúzódott, de a nő szavait nem tudta kizárni.

– Alig várom a holnap estét.