A herceg III. rész 20. fejezet

Másnap Will szörnyen feszült volt, és ezen most még az sem segített, hogy Mr. Morgan ismét őt bízta meg, hogy Henry hercegnek felvigye az ebédet. Will legszívesebben ezúttal elhárította volna a megbízást, de félt, ha ezt megteszi, akkor soha többé nem mehet fel a herceghez. Azt pedig nagyon sajnálta volna, mert jó volt néha kiszakadni az unalmas hétköznapokból, és érdekes dolgokról beszélgetni valakivel. Ráadásul volt egy olyan leküzdhetetlen érzése, hogy Henry hercegnek szüksége van rá. Ami persze butaságnak tűnt, hisz ő csak egy mosogatófiú, és mégis… úgy tűnt Henry hercegnek jót tesznek ezek a beszélgetések. De persze lehet, hogy csak bebeszéli magának az egészet.

Ahogy felfelé haladt a lépcsőn, kicsit aggódott, hogy egyszer csak szembetalálja magát Simonnal, de az ajtóknál posztoló őröket leszámítva más katonával még sose találkozott itt bent a palotában, így aztán ezúttal is minden baj nélkül jutott el a herceg ajtajáig. A szokásos menetrend: kopogás, belépés, meghajlás után mosolyogva fordult Henry herceg felé, de rögtön le is hervadt az arcáról a mosoly. Henry herceg ugyanis nem volt egyedül. Mellette az asztalnál egy szúrós fekete szemű, ellenszenves alak ült. Livídia királya. Henry herceg kifejezetten feszültnek tűnt, de azért halványan Willre mosolygott.

– Köszönöm, Will, kérlek, tedd csak le az ételt arra a kisasztalra. Majd később megeszem.

– Igen, Felség – bólintott Will, és már el is fordult a mutatott irányba. Közben igyekezett nem tudomást venni a király fürkésző tekintetéről, ami szinte belefúródott a hátába. Gyorsan letette az ételt az asztalra, és visszafordult.

– Tehetek még valamit önért, Felség?

– Nem, köszönöm, elmehetsz.

Henry herceg szemében Will őszinte sajnálatot vélt felfedezni, miközben kimondta ezeket a szavakat. Tehát igaza volt, és Henry herceg tényleg várja a beszélgetéseiket, biztos ezért olyan csalódott a tekintete. De jobb, ha nem lábatlankodik itt tovább, a herceg és a király biztos fontos dolgokról tárgyal. Így aztán ismét meghajolt.

– Viszontlátásra!

Már fordult is, hogy kilépjen az ajtón, de legnagyobb meglepetésére feltartották.

– Hé, kölyök!

Willnek földbe gyökerezett a lába, amint meghallotta a jéghideg hangot.

– Igen, Felség?– fordult meg kicsit remegve. Maga sem értette mi váltotta ki ezt a reakciót, hisz a király valószínűleg nem akar semmi különöset, csak amit egy nemes akarhat egy szolgálótól. De mégis, mikor belenézett azokba a hideg fekete szemekbe… olyan rossz érzés fogta el.

– Mondd meg Morgannek, hogy küldessen fel nekünk egy-egy kupa bort.

– Igen, Felség – hajolt meg a fiú, majd sietve kilépett az ajtón.

 

Henry szörnyen irigyelte a fiút. Willnek alig két percet kellett apja társaságában töltenie, hogy halálra rémüljön tőle, ő meg kénytelen órákig társalogni az apjával olyan szörnyű dolgokról, mint a háború. Ráadásul nagyon sajnálta, hogy elmaradt a mai beszélgetésük. Remélhetőleg Mr. Morgan nem sokára ismét felküldi Willt hozzá.

– Nem is tudtam, hogy új szolgálód van – szólalt meg hirtelen a király, szemét még mindig arra a pontra szegezve, ahol Will eltűnt.

– Nincs is, Will csak egy mosogatófiú. Mr. Morgan néha őt küldi fel az ebédemmel.

– Értem – bólintott a férfi, majd lassan felegyenesedett a székéből. – Azt hiszem, én most megyek, és hagylak téged ebédelni.

– Akkor miért hozattál fel bort? – nézett értetlenül apjára Henry. Henrik csak türelmetlenül legyintett.

– Mit tudom én, idd meg vagy küldesd vissza.

– Ez pazarlás, apa. Így is az adók nagy része arra a rengeteg bálra megy el, ahelyett, hogy…

– Jaj, ne idegesíts már az ostobaságaiddal! Én vagyok a király, és arra költöm el a pénzemet, amire csak akarom.

– Az nem a te pénzed, hanem az országé!

– Igen, és az ország én vagyok!

 

Henrik több szót nem is pazarolva fiára kiviharzott az ajtón, és hangosan bevágta maga mögött.

Ez az ostoba kölyök mindig felidegesíti az idealista elképzeléseivel. De mindegy, most fontosabb dolga van. El kell küldetnie Simonért. Mikor az a kölyök belépett, először nem is gondolta, hogy ő az. De aztán mikor a fia Willnek szólította… Simon azt mondta, Soltóék így nevezték el a kölyköt. Persze még ekkor sem volt biztos benne, ezért is tartotta még föl, aztán mikor a kölyök megfordult, meglátta nagy borostyánszínű szemét… Pont, mint Izabellának. Neki van ilyen különös színű szeme. Mikor még a nő fiatal volt, Henrik még vonzónak is találta, más vonzó dolgot nem is nagyon talált a feleségén. De mióta Izabella megöregedett, már a szeme sem tudta elbűvölni. Bár ehhez valószínűleg az is hozzájárult, hogy tizenkilenc évvel ezelőtt a felesége örökre meggyűlölte őt. Henriket ez nem különösebben érdekelte, hisz nem szerette őt, a trónörököst már megszülte, tehát semmi szükség a további széptevésre. De legalább a kölyök meg van. És a felesége még csak nem is sejti, hogy bizonyos értelemben neki köszönheti, hogy megtalálta. És most, hogy megtalálta, meg is ölheti. És már ki is találta, hogy hogyan. Meg fog szabadulni ettől a problémától, amilyen gyorsan csak lehet. Milyen kár, hogy Henryt is bele kell kevernie…

Will már az udvaron járt, mikor észrevette a felé integető alakot. A fiú kíváncsian lépett az istálló mellé, ahol az alakot látta, és ott, a legnagyobb meglepetésére, az épület árnyékában megbújó Elizabethet találta.

– Te meg mit csinálsz itt? – nézett döbbenten a lány mosolygós arcába.  El sem tudta képzelni, hogy mit keres itt a lány a büdös istálló mellett, ez igazán nem udvarhölgynek való hely.

– Nem te mondtad, hogyha találkozni akarunk, akkor fogunk is? – kérdezett vissza vidáman a lány. Ezt már Will sem állhatta meg mosolygás nélkül.

– Tényleg ezt mondtam. De ez akkor sem biztonságos. Mi lesz, ha meglát itt valaki? Például az a rémisztő tekintetű főudvarhölgy?

– A főudvarhölgy szinte sose jár le ide, egyébként pedig megfigyeltem: a palota legtöbb ablakából nem lehet idelátni. Az udvarhölgyek szálláshelyéről biztos nem.

– Látom, jó alaposan átgondoltad – nevetett fel Will. Nem is tudta mi mást mondhatna. Bethie úgy szervezkedett, mint egy katonai parancsnok. A fiú kicsit szégyellte is, hogy ez nem neki jutott eszébe. De hát ő egésznap lót-fut, Bethie-nek meg láthatóan rengeteg ideje van, hogy ilyen remek terveket eszeljen ki. A fiú dicséretére Bethie büszkén felszegte a fejét.

– Látod, én sem vagyok teljesen haszontalan.

– Soha nem is gondoltam, hogy az vagy – mondta szeretettel a fiú.

– Ugyan már, tudom jól, hogy azt hiszed, én olyan vagyok, mint egy hímes tojás. Aki nem tud lovagolni, nem bír megenni egy szelet kenyeret, és aki nem tudja kitalálni, hogyan találkozzon a sze… a barátjával– az utolsó szavakra Bethie arca paprikapirosra vörösödött. Majdnem kikotyogta…, majdnem „szerelmének” nevezte Willt, ami igaz is. Bethie-nek jó pár napjába telt, míg bevallotta magának, de sajnos ez volt az igazság. Szerelmes Will Smithbe. Annyi bárót és grófot ismert, és ő mégis belé, egy egyszerű mosogatófiúba szerelmes. De Will vajon viszont szereti? Amikor belenézett abba a borostyánszínű szempárba, teljesen biztos volt benne, hogy igen. De azokon a magányos estéken… mikor egyedül feküdt az ágyában, és a plafont bámulta, mardosó félelem kerítette hatalmába, és olyan gondolatok jártak a fejében, hogy Will csak játszik vele, hogy a vagyonát akarja, meg hasonlók. Ezeken az estéken őszintén azt kívánta, hogy legyen mellette valaki, hogy ne kelljen többé egyedül töltenie az estéket. Hanem mondjuk Willel…, erre a gondolatra aztán a lány ismét fülig pirult. Ahogy elképzelte, hogy Will ott fekszik mellette az ágyban, semmi ruhában mindketten…

– Nagyon elgondolkoztál – jegyezte meg Will a lány csillogó szemét és kipirult arcát fürkészve. Bethie zavartan elkapta a szemét, és zavarában kimondta az első dolgot, ami eszébe jutott.

– Tudtad, hogy pont olyan színű a szemed, mint Izabella királynénak?

Will meglepetten vonta fel a szemöldökét.

– Tényleg?

– Igen, borostyánszínű, tudod, mint az a kő.

– Igen, tudom mi a borostyán. Kiskoromban folyton csúfoltak miatta. A fiúk a faluban azt mondták, olyan, mint egy macska vagy bagoly szeme.

– A gyerekek csupa ostobaságot hordanak össze. Gyönyörű szemed van.

Bethie ismét zavartan elkapta a fejét. Hogy mondhatott ilyet? Ezzel gyakorlatilag bevallotta, hogy hogyan érez Will iránt. Félve pillantott föl rá, de a fiú kedves mosollyal nézte őt.

– Köszönöm, hogy ezt mondod, de most jó nagy bajban vagyok, hisz nem tudom, hogy én hogyan dicsérjem a te csodálatos kék szemedet. Mert a gyönyörű jelzőt már elloptad előlem. – Bethie szörnyen dühös volt magára. Miért kell neki folyton elpirulnia, mikor Will valami szépet mond neki? El fog ez valaha múlni? Lesz majd olyan, hogy nem érzi ezt a kellemes melegséget, valahányszor a fiú ránéz? Egyelőre elképzelhetetlennek tartotta.

Will még akár órákig is képes lett volna itt állni, és csak nézni Bethie csillogó szemét, kipirult arcát, de sajnos tudta, hogy mennie kell. Az ebédidejének vége, Loretta már hívta is a fiúkat dolgozni. Szomorúan fordult Bethie-hez.

– Mennem kell.

– Tudom – bólintott a lány, láthatólag könnyedén, de belül majd megszakadt a szíve, hogy Will itthagyja. Ha rajta múlna, egész nap együtt lennének, de tudta, hogy ez lehetetlen.

– Máskor is le tudsz jönni? – kérdezte Will reménykedve.

– Igen, azt hiszem – felelte Bethie máris sokkal boldogabban, majd a palota felé fordult. – Látod azt az ablakot? – mutatott kicsivel az istállófölötti apró ablakra. Will bólintott.

– Igen.

– Az az én szobám. Ha szeretnéd, hogy lejöjjek, csak gyere ide az istálló mögé. Én látni fogom, és jövök utánad.

– Te aztán jó sok haditervet eszeltél ki ma – nevetett fel Will. – Rendben van, de megígérem, hogy nem foglak lerángatni mindennap.

 – Ahogy gondolod…

Bethie nem merte elmondani, de őt egyáltalán nem zavarta volna, ha mindennap láthatja a fiút. És bár a lány nem tudhatta, de Will fejében is hasonló gondolatok jártak, miközben elbúcsúztak. Will ugyan még mindig szörnyen félt és aggódott Simon miatt, de sokkal könnyebb volt elviselni ezt a félelmet így, hogy volt egy apró fénysugár az életében. És ezt a fénysugarat Elizabeth Laurence-nek hívták.

– Felség, biztos benne, hogy…– miután Simon végighallgatta a király tervét, életében először mardosó félelem lett úrrá rajta. Egyre inkább az volt az érzése, hogy a király megőrült. Semmi ellenvetése nem volt, hogy azt az átkozott kölyköt letartóztassák, és aztán kivégezzék, de attól, ahogyan ezt a király véghez kívánta vinni, még Simon gonosz lelkét is nyugtalanság fogta el.

– Nincs más választásunk, Simon – szakította félbe a férfit Henrik. – Ez az egyetlen lehetőség, hogy a kölyköt felségárulás vádjával kivégezzék. Kisebb váddal nem érhetjük be, maga mondta, hogy Torro pártfogolja a fiút, és a felségárulás az egyetlen vád, ami ellen még Torro sem tehet semmit.

– Értem – bólintott Simon. – De mi lesz a fiával, uram? Henry herceg nem kerül így veszélybe?

– Ne legyen ostoba! Semmi komoly baja nem fog esni, egy kis szenvedés meg még senkinek sem ártott – nevetett fel gonoszul a király.

Simont kirázta a hideg. Sose tartotta magát jó embernek, de a királyhoz képest igazán angyalinak érezte magát. De nincs mit tenni, a parancs, az parancs. És ha ez az egyetlen módja, hogy végre megszabaduljon a kölyöktől és Torrótól, akkor ő gondolkodás nélkül megteszi. Igen, ő lesz a következő főparancsnok itt, a palotában, és ezért bármit kész megtenni. Bármit.