A herceg - Epilógus

Gyönyörű tavaszi nap virradt. Will Solto, mint minden reggel, sétára indult birtokán. Bár jelenlegi otthona akkora volt, hogy még lóháton is egy napba telt volna bejárni, nem számított. Szerette figyelni, ahogy a birtok ébredezik. A madarak csicseregnek, a szolgálók vizet hordanak a kútból, a lovászok a reggeli futtatásra viszik a lovakat. Ian rendszerint ekkor szokott üvöltözni az újoncokkal, hogy csipkedjék magukat, de Will már régóta nem szólt rá ezért. Végülis ő volt a főlovász, megteheti, hogy üvöltözzön, ha úgy látja jónak. Ám ez a reggel más volt. Ma reggel Will nem tudta élvezni a nyugodt sétát. Valaki megzavarta. Pontosabban valakik.

– Apa! Apa!

Will boldog mosollyal fordult meg. A mögötte magasodó kastély hátsó ajtajából két kócos barna hajú fiúcska szaladt felé. Az idősebbiknek világítóan kék, a fiatalabbiknak nagy borostyánszínű szemei voltak, mindkettőjüké izgatottan csillogott. A két kicsi elkapta Will karját, és úgy néztek fel rá, hogy Will már előre tudta, fiai akarnak valamit.

– Apa, ez nem igazság! – kezdett neki rögtön a kisebbik. – Wilson miért ülhet fel ma egy igazi lóra? Én is akarok!

– Apa, mondd meg Williamnek, hogy te engedted meg! Mert én már nagy vagyok!

– Ez nem igazság! Mindig mindent Wilson csinálhat először! Én mindig csak második vagyok – nézett elszontyolodva apjára William. Olyan szomorúan nézett, hogy Will nagyon megsajnálta.

– William – szorította meg fia vállát. – Ezt már megbeszéltük. Kicsi vagy még igazi nagy lóhoz. Wilsont sem engedtük anyáddal a te korodban, sőt én is csak hatévesen ülhettem fel először egyre.

– Látod, én megmondtam – szólalt meg büszkén Wilson, majd nyelvet öltött öccsére.

– Ez nem igazság!

Will látta, hogy kisebbik fia csak azért nem sírja el magát, mert bátyja akkor még többet piszkálná. Szerencsére ekkor patadobogás törte meg a beállt csendet. Will ennek kivételesen nagyon örült. Imádta a fiait, de néha nehéz volt velük. William annyira jólelkű és visszahúzódó volt, hogy egyszerűen nem tudott mit kezdeni az erős jellemű Wilson piszkálódásaival. És ezt a helyzetet néha nagyon nehéz volt kezelni. De Willnek most nem volt ideje fiai civakodásával foglalkozni. A lovas, aki ugyanis a keleti kastélyba érkezett, nem volt más, mint Daniel Torro parancsnok.

– Daniel bácsi! – kiáltotta el magát boldogan Wilson, és már szaladt is a kedves ismerős elé. William némileg megcsappant kedvvel követte, de Will megfogta a karját, és visszairányította. Lehet, hogy Daniel érkezése fontos volt, de a fia boldogsága még annál is fontosabb.

– William! – guggolt le fia elé Will. – Ne szomorkodj, mert Wilson mától lovagolni tanulhat. Jövőre majd te kerülsz sorra.

– Jó, de… apa, mindig én vagyok a második. Wilson tegnap mondta, hogy ha Henry bácsinak és Christina néninek nem születik fiúgyermeke, ő lesz majd a király. Én sose leszek az.

– Először is – szólalt meg szigorúan Will–, sose mondj olyat, hogy Henry bátyádéknak nem fog fiúgyermeke születni. A jó Isten majd megáldja őket egy fiúval, ha úgy látja jónak. Másodszor – folytatta kicsit már enyhébb hangon –, ne búslakodj annyira, hogy nem leszel király. A világ legnehezebb munkája, és nagyon kevesen tudják olyan jól csinálni, mint Henry.

– Honnan tudod?

– Tudod, még évekkel ezelőtt nekem meg volt rá a lehetőségem, hogy király legyek.

– Tényleg? – William szeme döbbenten kikerekedett.

– Igen, de visszautasítottam. Már akkor tudtam, hogy Henry sokkal alkalmasabb a feladatra. Nem tudtam volna teljes odaadással csinálni, mert én mindig is erre az életre vágytam. Hogy itt éljek veletek a saját otthonomban. Ennél szerintem nincs is szebb a világon.

William egy percig csak némán nézte apját, majd lassan elmosolyodott.

– Gyere, apa, köszönjünk Daniel bácsinak.

– Jó, menjünk – fogta meg a felé nyújtott kicsi kezet mosolyogva Will, majd Wilson után indultak, aki már üdvözölte a lóról lepattanó fiatal parancsnokot.

– Daniel bácsi! – lépett a fiatalember elé már sokkal jobb kedvvel William. Daniel mosolyogva simogatta meg a kisfiú kócos fejét.

– Már hiányoltalak pöttöm, nagyot nőttél mióta nem láttalak.

– De még mindig kisebb, mint én! – húzta ki magát büszkén Wilson.

– Na, most már elég legyen! – szólt rá idősebb fiára szigorúan Will. – Wilson, ne piszkáld folyton az öcsédet. Inkább menjetek és szóljatok anyátoknak, hogy Daniel megérkezett. Mi is megyünk nemsokára.

– Igen, apa!

A két fiú már el is tűnt a kastély kapujában. Így Will végre már teljes figyelmét Danielre fordíthatta.

– Gondolom, nem ok nélkül lovagoltál ide a fővárosból – nézett régi barátjára fürkésző tekintettel Will. Daniel komoran bólintott.

– Sajnos nem. A testvéred küldött.

– Baj van? – Will önkéntelenül is a legrosszabbra gondolt. Daniel borús arca sem kecsegtetett semmi jóval.

– Christina királynénál tegnap este megindult a szülés.

Will számított erre a hírre, hisz Christina már a kilencedik hónapban volt.

– Ugye jól van? – kérdezte aggódva a fiatalasszony törékeny egészségére gondolva.

– Igen, ő jól van, de… – Daniel láthatóan kereste a szavakat.

– Daniel! – szólalt meg szigorúan Will. – Mondjad!

– A baba sajnos halva született, kisfiú volt.

– Oh, Istenem! – nyögött fel Will. – Szegény Christina és szegény Henry. Biztos nagyon lesújtotta őket.

– Igen, Őfelsége arra kér, hogy gyere vissza velem. Szeretne beszélni veled.

– Persze, hogy megyek – bólintott rá rögtön Will. – De előbb egyél, és igyál valamit. Mr. Morgan majd összedob neked valamit.

– Abban biztos vagyok – mosolyodott el végre Daniel.

 

Így a két barát a konyha felé vette az irányt. Will nem is lepődött meg, hogy a széles konyhaasztal mellett ott ült két fia, és épp a Mr. Morgan által készített almás süteményt majszolták. Will nem tudott haragudni Mr. Morganre, amiért kényezteti a fiait. Tudta jól, hogy az idősödő férfi mennyire szereti a kicsiket. Akárcsak Miss Mary, aki szintén itt élt a kastélyban, mióta Bethie–vel ide költöztek. Örültek, hogy végre megszabadulhattak a város forgatagától. Will pedig elképzelni sem tudta az életét nélkülük, hisz ők is a családja tagjai voltak.

– Daniel! Rég jártál nálunk! – nyújtott kezet mosolyogva a régi ismerősnek Mr. Morgan. – Ennél valamit?

– Ha lehet, akkor igen. Köszönöm, Mr. Morgan.

– Gyerekek, menjetek föl anyátokhoz.

– Ne, apa, hagy maradjunk!

– Most nem, fontos dolgokról szeretnénk beszélgetni.

Így aztán a két kicsi lógó orral ugyan, de kivonult a konyhából. A felnőttek pedig helyet foglaltak az asztalnál. Mr. Morgan gyorsan elkészített egy tál finom reggelit Danielnek, és töltött mindhármuknak egy–egy kupa bort.

– Ugye tudod, hogy a király miért hívat? – nézett sokat mondóan barátjára Daniel, miután megtömte a hasát.

Will komoran válaszolt:

– Gondolom ugyanazért, mint a három lánya születése után. A trónutódlásról akar beszélni.

– Tudom, hogy nem tetszik neked – kapcsolódott be Mr. Morgan is. – De sajnos lassan el kell gondolkoznod a lehetőségen, hogy Henry király halála után Wilson kerül a trónra.

– Wilson még csak hatéves. Henry és Christina is fiatalok, még születhet fiúgyermekük.

– Hatalmas rajtuk a nyomás – sóhajtott fel szomorúan Daniel. – A tanács tagjai megoldást követelnek. Ha a királynak nem születik hamarosan fiúgyermeke, két megoldás jöhet szóba. Vagy Christina királyné öccse vagy pedig a te fiad kerül a trónra. A tanácsosok nyílván az utóbbit támogatják, hisz számukra nem lenne túl előnyös, ha egy idegenhez kerülne a hatalom.

– Én ezt megértem – sóhajtott fel Will. – De akkor sem tetszik. Nem szeretnék olyan életet a gyerekemnek, amit én se választanék.

– A különbség az, hogy neked még volt választási lehetőséged, de Wilson már igazi herceg. Vannak bizonyos kötelezettségei, amiket sajnos teljesítenie kell.

Will bólintott. Tudta, hogy Danielnek igaza van, de akkor is olyan furcsa volt belegondolni, hogy az ő rosszcsont fia egyszer talán az ország koronahercege majd királya lesz. Mikor a fiai megszülettek, Will olyan egyszerű életet szánt nekik, amilyen neki is jutott, csak sokkal–sokkal boldogabb és gondtalanabb. Hogy nekik ne kelljen átélniük azokat a szörnyűségeket, amiket neki annak idején. De ez már szerencsére a múlté. A trónöröklés problémája pedig a jövő.

– Megyek és beszélek Bethie-vel – állt föl az asztaltól Will. – Mr. Morgan, szólna Iannak, hogy nyergeltessen fel két pihent lovat?

– Persze, már megyek is.

– Utána indulhatunk – fordult Will Danielhez, aki biccentett, majd töltött magának még egy kupa bort. Láthatóan az volt a terve, hogy még pihenjen az indulás előtt. Will így magára hagyta a két férfit, és elindult megkeresni a feleségét.

Elizabeth Solto férjével és gyerekeivel közös otthonuk nappalijában egy kényelmes karosszékben üldögélt, és boldog mosollyal az arcán kötögetett. Az asszony boldog volt. Bár mindig így érezte magát, mikor egy új kis élet növekedett benne. Már alig várta a kislánya születését. Tudta, hogy kislány lesz, az előző két terhessége során is tudta az első pillanattól fogva, hogy fiai lesznek, és nem is tévedett. Kicsit ugyan csalódott volt, mikor Wilson születésénél meglátta a baba égkék szemét. Pedig már annyira beleélte magát, hogy a kisfia a férje gyönyörű borostyánszínű szemét fogja örökölni. De aztán megszületett William, aki Will szakasztott mása volt, már kisbaba korában is. Bethie őszintén remélte, hogy majd születendő kislánya is az apja szemét fogja örökölni. Bár Will azt mondta, biztos benne, hogyha egyszer lányuk születik, akkor az anyjára fog hasonlítani. Egy szőke kis angyal lesz, akár az anyja – mondta egyik alkalommal. De Bethie nem értett egyet vele. Férfiak, nem értenek ők ehhez. Így elmélkedett Bethie aznap reggel gömbölyödő hasát simogatva, mikor kinyílt az ajtó, és az asszony legnagyobb örömére a férje lépett be a szobába.

– Jó reggelt, drágám! – lépett mosolyogva feleségéhez Will, és homlokon csókolta az asszonyt. – Hogy érzed magad?

– Jól vagyok, ne aggódj folyton! – legyintett Bethie. Will mindig ezt csinálja. Folyton aggódik érte. De már elég régóta voltak házasok, hogy Bethie azonnal észrevegye, hogy Willt valami más is aggasztja ezen a reggelen.

– Mi a baj? A fiúk jártak itt, és azt mondták Daniel nem rég megérkezett.

– Igen, így van. Ezért is jöttem fel hozzád. Daniel azért jött, mert Christina tegnap éjjel megszülte a gyermekét.

– Tényleg? – Bethie-t, ezt hallva, valami különös rossz érzés fogta el – És mi történt?

– A kisfia sajnos meghalt.

– Oh, Istenem! – Bethie érezte, ahogy szemét elfutja a könny. Willhez hasonlóan ő is nagyon kedvelte a sógornőjét, és nagyon sajnálta. Önkéntelenül is dudorodó pocakjára helyzete a kezét. Érezte, ahogy kislánya odabent rúg egyet. Ez egy kicsit megnyugtatta.

– Daniel azt szeretné, ha visszamennék vele – folytatta Will. – Henry beszélni akar velem.

– Menj csak, Henrynek szüksége van rád. Ki tudja, miket élhet most át. Szüksége lesz a támogatásodra.

– Tudom, csak nem szeretlek ilyenkor egyedül hagyni.

– Ne aggódj emiatt. Miss Mary és Mr. Morgan vigyáznak rám. Nem lesz semmi baj. – Majd Bethie férje arcát fürkészve hozzátette: – Vagy van valami más is?

– Félek, hogy Henry megint a trónöröklésről akar majd beszélni.

– Nem szereted ezt a témát, tudom – bólintott Bethie.

– Annyira furcsa erről beszélni. Hisz Wilson még csak hatéves. Ki tudja még, mi lesz húsz év múlva?

– Szerintem ez ne aggasszon. Sokkal fontosabb, hogy támaszt nyújts a testvérednek, hisz nehéz időket él most át.

– Igazad van – mosolyodott el végre Will. – Mint mindig.

Bethie-nek igaza van, nem szabad a jövőn rágódnia. Ez járt a fejében akkor is, mikor már Daniellel együtt a főváros felé lovagoltak. Mert ha volt valami, amit Will megtanult az évek során, az az volt, hogy gondtalanul ki kell élvezni minden pillanatot, amit az élet ad, mert sose lehet tudni, mikor borul fel minden, amit eddig biztosnak éreztél. De ez az élet rendje. A dolgok folyton változnak. És úgy néz ki, nem sokára eljön a következő változás az életében. Will ugyan egyelőre nem tudta, mit fog hozni ez a változás, de egy dologban egészen biztos volt. Mikor elérkezik, szembe fog nézni vele. Mert ha így tesz…, akkor minden rendben lesz. Minden a legnagyobb rendben.

VÉGE                

Ezzel hivatalosan is végetért egy korszak a blogon. Köszönöm mindenkinek, aki az elmúlt hónapok (évek?) során hétről-hétre figyelemmel kísérte Will történetét. Nagyon hálás vagyok, hogy közel 50-en tértetek vissza minden héten, hogy elolvassátok a legújabb fejezetet.

A blog most picit pihenő fázisra tér át, elsősorban a OUAT fanficcem befejezésére fogok öszpontosítani illetve novemberben belevágok a NaNoWriMo-ba, terveim szerint erről is hozok majd nektek egy cikket.

Hogy tetszett Will története? Ki volt a kedvenced? Minden véleményt örömmel fogadok! :)