Will első hete a
Sierra birtokon iszonyatos volt. És ezen az sem segített, hogy Ian sokkal
kedvesebben viselkedett vele, és a többi fiú is rögtön befogadta. Már első nap
világossá vált számára, miért volt olyan nagy dolog, ha valaki egy évig kibírta
az istállóban. Itt egy nap alatt annyi munka jutott egy emberre, amennyi a Solto
birtokon egy hétre. Will és a többi fiú már pirkadat előtt talpon volt, és
egészen naplementéig keményen dolgoztak. Csupán egy félóra pihenő időt kaptak,
hogy kifújják magukat, és hogy megebédeljenek. Aztán már folytatódott is a
munka. Azon az első héten Willnek számtalanszor eszébe jutott, hogy hagyja az
egészet, és inkább továbbindul más munkát találni. De ezt valahogy föladásnak
érezte volna. Így hát maradt a helyén, és igyekezett a legjobb tudása szerint
teljesíteni. Persze így is voltak alkalmak, mikor Ian elégedetlen volt vele. De
őszintén szólva csodálattal töltötte el a fiatal fiú kitartása. Az idősebbeket
megszégyenítően dolgozott, és úgy tűnt, esze ágában sincs föladni. Ian először
azt hitte, egy hétig se fogja bírni, de Will kitartott.
Aztán eljött a
vasárnap. Az Úr napján természetesen nem lehetett dolgozni, és persze ez volt a
fizetés napja is. Ez azonban csak délután volt esedékes, így a legtöbb fiú a
délelőttöt a jól megérdemelt pihenésnek szentelte. Ian is ezt tervezte, azonban
valami megzavarta. Morcosan nyitotta ki a szemét a zaj forrását keresve. Will a
szoba közepén állt, és épp egy tiszta ingbe bújt bele.
– Te meg mi a
fenét csinálsz?
– Ne haragudj,
fölébresztettelek?
– Igen – morogta
Ian. – Hova készülsz?
– Templomba –
felelte Will, mintha ez magától értetődő lenne. – Vasárnap van.
– Jaj, Will, ne
csináld! Emlékszem még, milyen volt az első hetem, iszonyú fáradt lehetsz.
Feküdj inkább vissza!
– Nem! – mondta
határozottan Will. – Vasárnap az Úr napja. Meg kell tisztelnünk azzal, hogy
templomba megyünk.
– Te komolyan
azt hiszed, hogy az Úr számon tartja, hogy ki megy templomba, és ki nem?
– Biztosan, jobb
ha indulok. Tom mondta, hogy a templom félórányi járásra van. – Ezzel Will
kilépett a hűs reggeli levegőre.
– Szerintem, ha
az Úr tényleg olyan jóságos, mint amilyennek mondják, akkor inkább azt akarná,
hogy kipihend magad – morogta búcsúzóul Ian, majd visszahúzta a fejére a
takarót.
Will csak akkor
kezdett el azon gondolkozni, hogy Iannak esetleg igaza lehet, mikor visszafelé
tartott a templomból. Nem bánta meg, hogy elment a misére. Megköszönte az
Úrnak, hogy munkát adott neki, és imádkozott a szülei lelkéért is. Így a
visszafelé úton azonban hirtelen ólomsúlyként nehezedett a fáradtság a vállára.
Lehet, hogy jobb lett volna ott maradni Iannal aludni még egy kicsit. De
megígérte Porres atyának, hogy jó lesz. És ebbe a jó keresztényi élet is
beletartozott. Majd a bér kiadása után alszik egy kicsit. De legalább rendesen
megfizetik ezért a rengeteg munkáért.
– Na, milyen
érzés megkapni az első fizetést? – kérdezte sokkal vidámabban, mint reggel, Ian.
Ő és Will épp most jártak a főistállómesternél, aki átadta nekik a heti
fizetést. Will végre úgy érezte, hogy megérte az egész heti szenvedés.
– És? Mit fogsz
vele kezdeni? – folytatta Ian.
– Még nem tudom.
– A legtöbb fiú
birtokra meg házra gyűjt, hogy megházasodhasson.
– Te is?
– Hát… lehet.
Közben
visszaértek a szálláshelyükre. Will becsületesen elfordult, hogy Ian nyugodtan
elrejthesse a pénzét (a matrac alá). Ő maga azonban csak akkor vette elő a
szüleitől örökölt fémdobozt, mikor a fiú már kiment a szobából. Megbízott
Ianban, és kedvelte is, de annak azért nem örült volna, ha látja hova teszi el
a pénzét. Köztudott volt ugyanis, hogy a munkások körében nem egy lopta már meg
a másikat pusztán kapzsiságból vagy, hogy tudjon még egy felest venni a közeli
kocsmában. Éppen ezért Will már az első éjszakán felfeszítette a padló egyik
deszkáját, és ásott alatta egy üreget. Nem túl mélyet csakhogy a fémdoboz pont
elférjen benne. A fizetését is ide rejtette el. Ezenkívül, kihasználva, hogy
egyedül van, éppen ideje volt, hogy megszámolja mennyi pénz áll a
rendelkezésére. Miután ellenőrizte, hogy Ian tényleg elment, és senki sem jár a
környéken, a fizetését és a szüleitől örökölt pénzt is a padlóra öntötte. A
pénzérmék hangos csilingelés közepette a padlóra gurultak és velük együtt még
valami… Will csodálkozva kapott a doboz aljából kihulló összehajtogatott papírlap
után, és széthajtotta. A papír nyilvánvalóan egy levél volt. Willnek, mivel nem
tudott olvasni, fogalma sem volt, hogy mi állhat benne, de abban biztos volt,
hogy a betűk teljesen ismeretlenek számára. Az ő kis falujában nem sokan tudtak
írni és olvasni, Will csak Porres atyáról és a bíró úrról tudott. De ismerte
Porres atya szép szálkás betűit, és ez a levél nem azokkal volt írva. A betűk
kissé durvák, de szépen gonddal voltak megformálva, de hogy ki írhatta, arról
Willnek fogalma sem volt. Ám ekkor nagyot dobbant a szíve. Erről a dobozról,
amiben a levél is volt, rajta, Porres atyán, és a szülein kívül senki sem
tudott. Tehát ha nem Porres atya írta, akkor csakis… Nem, az nem lehet– rázta
meg a fejét csalódottan Will. A szülei nem írhatták, az képtelenség, hiszen ők
sem tudtak írni, akkor mégis hogyan lehetne ez lehetséges? És miből gondolták
volna, hogy képes lesz elolvasni? Vagy lehet, hogy kevesebbet tudott róluk,
mint gondolta? És mi állhat a levélben? Talán… talán azt írták le, hogy miért
ölték meg őket? Ez hogy lehetséges? Utólag Will meg sem tudta volna mondani,
hogy meddig ült ott a földön kezében a titokzatos levéllel. Fogalma sem volt,
mit kéne most tennie. Legszívesebben keresett volna valakit, aki tud olvasni,
és megkérte volna, hogy olvassa fel neki a levelet. De nem merte megtenni. Hisz
ki tudja… lehet, hogy valami szörnyűség áll benne. Talán a szülei valami
iszonyú dolgot követtek el a múltban, amiért bűnhődniük kellett. Nem, ezt nem
bízhatja egy idegenre.
Így aztán a
levél visszakerült oda ahonnan előkerült, a doboz aljába. De Will még nem
tekintette lezártnak az ügyet. Megfogadta, ha törik, ha szakad, de megtudja,
hogy mi van abban a levélben. Úgy érezte, hogy ez lesz a kulcs a szülei
váratlan és igazságtalan halálához.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése