A herceg II. rész 11. fejezet

A napok teltek-múltak, úgymond, a munka egyhangúságában. Egy reggel Will arra ébredt, hogy kint a fák koronái aranyba borultak, a parasztok befejezték a betakarítást, és az avart hűvös dér borítja. Beköszöntött az ősz. És ezzel együtt eljött a vadászszezon is. A  báró úr gyakran fogadott ebben az időszakban vendégeket, és legtöbbször egy–egy új lóra is ilyenkor tett szert. Ezúttal is ez történt. Will és Ian ezen a napon kint voltak a karámoknál, és a kerítést javították. A lécek már eléggé meggyengültek, vagyis egy új, fiatal lónak nem jelentettek volna akadályt.

– Fiúk, igyekezzetek! – kiáltott feléjük Tom. – Most üzentek, hogy a ló bármelyik percben megérkezhet.

– Igen, uram! Gyere, már csak ez az egy deszka van hátra! – szólt Ian, és Willel gyorsan a helyére szögezték az utolsó deszkát is. Még épp idejében, ugyanis ebben a pillanatban vad nyihogás rázta meg a levegőt.

– Gyere, tűnjünk el innen! – ragadta meg a fiú karját Ian, majd gyorsan átlendültek a kerítés túloldalára. Ian ugyanis már nagyon jól tudta mi történik, ha egy rémült ló beszabadul a karámba. A szerencsétlen állat azon tölti ki a dühét, akit először meglát. Jobb hát ilyenkor tisztes távolságban maradni. Will azonban nem tudta levenni a szemét a gyönyörű állatról. Az éjfekete alig egy éves kancát három lovász tudta csak úgy–ahogy féken tartani. Láthatóan szörnyen vad és csökönyös állat volt, akiről a lovászok már most tudták, hogy csak gond lesz vele. Willen kívül csak egy valaki volt, aki csodálattal nézett a tüzes állatra, a báró úr. Will bár már több mint egy hónapja dolgozott a birtokon, most találkozott először a báró úrral. Sierra báró magas, ötvenes évei végén járó, de ennek ellenére még mindig megnyerő és jóképű férfi volt. Kényelmes vadászruhája tökéletesen állt rajta, és láthatóan vadonatúj volt. Willhez hasonlóan ő is csodálattal nézett új szerzeményére. Tom idegesen tipródott mellette. Ő egyáltalán nem érezte úgy, hogy ura jó vásárt csinált volna. Már most látta, hogy ezzel a lóval nehéz dolga lesz. Ebben a pillanatban, mintha csak Tom félelme igazolódott volna be, a kanca egy hatalmas ágaskodás közepette kitépte köteleit a lovászok kezéből és nekiiramodott. A szegény lovászfiúk hiába kaptak utána, az állat megérezve a szabadság ízét, teljes sebességgel nekilódult. Mindenki rémülten ugrott el az útjából, a báró urat Tomnak kellett félrehúznia, majd a ló Willék irányába kanyarodott. Will nem is gondolkozott. Amint a ló elszáguldott mellette, ő gondolkodás nélkül a kantárja után kapott, aminek a következtében azonnal el is vágódott. A ló szinte rögtön megérezte a ránehezedő súlyt, de még így is jó tíz métert húzta, mire Will meg tudta vetni a lábát, és lefékezte a kifáradt lovat. A fiú nyugtatóan megpaskolta a ló hatalmas fejét, mire az bágyadtan hozzá dörgölődzött. Úgy tűnt szent volt a béke. De Will még szusszanni sem tudott, a következő pillanatban már félre is lökte vagy három lovász, és elvezették a lovat. Még egy köszönömöt sem mondtak. Ian szikrázó szemekkel lépett a fiú mellé.

– Te teljesen megőrültél?! Kis híján kitörted a nyakadat!

– Ne haragudj, én csak… – Ám ebben a pillanatban a kanca egy fülsiketítő nyihogás közepette ismét kitépte magát „fogvatartói” markából, és visszaügetett Willhez, majd barátságosan hozzádörgölődzött. Ian csodálkozva vonta föl a szemöldökét:

– Úgy tűnik, szert tettél egy barátnőre.

– Én is úgy látom.

A két fiú rémülten rezzent össze. Nem más állt ugyanis előttük, mint a báró úr az oldalán Tommal, aki nem kis csodálkozással meredt Willre. A báró úr viszont igen kedélyesen, sőt elégedetten nézett rá.

– Szép munka volt, fiam.

– Köszönöm – mondta szerényen Will, bár igazából hevesen dobogott a szíve a büszkeségtől. Ugyanakkor szörnyen zavarban is volt, hisz mégis csak a báró úr volt az, aki az előbb megdicsérte. És ezzel még nem is volt vége.

– Tom!

– Igen, uram?

– Ez a fiú gondoskodjon Azúráról.

– Tessék?!

Will akárcsak Tom és Ian is döbbenten meredt a báró úrra. Végül aztán Tom volt az, aki elsőként visszanyerte a lélekjelenlétét:

– De… de, uram, ez lehetetlen, hisz ő még nem is lovászfiú, és alig egy hónapja van nálunk.

– Valóban? Sajnálom, Tom, de úgy néz ki, hogy Azúra egyedül őt hajlandó elviselni maga mellett. Én pedig nem akarom, hogy szegény állat még jobban felizgassa magát.

A báró úr még búcsúzóul megpaskolta a Will mellett álldogáló ló nyakát, majd távozott, ezzel is jelezve, hogy lezártnak tekinti a vitát. Will döbbenten meredt abba az irányba, ahol a báró úr távozott. Ez valóban vele történik?

Este Will a szokottnál később ért vissza a szálláshelyre. Egész délután Tom utasításait hallgatta, hogy hogyan lássa el rendesen Azúrát. Will becsületesen végig is hallgatta, de nem igazán értette mire ez nagy felhajtás. Tartottak ők otthon is lovat, etetni–itatni kellett és lovaglás után lecsutakolni. Ehhez képest a báró úr lovait napjában háromszor kellett lecsutakolni, majd kikefélni a szőrét, hogy mindig szép fényes és egészséges legyen. Ezenkívül napi háromszor ki kellett vinni futtatni a lovakat, hogy jó erőben maradjanak. Tom emellett arra is felhívta Will figyelmét, hogy koránt se higgye azt, hogy ő ezzel teljes értékű lovászfiúvá lépett elő.

– Meg sem fordult a fejemben – mondta őszintén Will.

– Helyes, tehát azt hiszem, nem kell mondanom, hogy továbbra is el kell végezned az eddigi munkáid nagy részét.

– Értem.

– Igazából a báró úr nem ragaszkodik ehhez, csak a fiúk…, nem akarom, hogy bajod legyen belőle.

– Értem, Tom, és köszönöm.

Will teljesen megértette Tom aggodalmát. Neki is megfordult már a fejében, hogy vajon mit fog szólni a többi fiú az ő szerencséjéhez. El tudta képzelni, mennyire dühítheti őket, hogy ők már közel egy éve dolgoznak keményen, erre ő, aki alig egy hónapja van itt, anélkül, hogy bármit is tett volna érte, már feljebb is lépett a ranglétrán. Az elképzeléséről pedig meg is bizonyosodhatott, mikor lefekvéskor találkozott Iannal. A fiú már az ágyában feküdt, és meredten bámulta a plafont. Will rögtön látta, hogy nincs jó kedvében.

– Valami baj van? – kérdezte óvatosan.

– Á, nincs. Csak épp legszívesebben vízbe fojtanám magam.

– Miattam?

– Mégis hogy lehet az, hogy… én már itt robotolok egy éve, szinte én vagyok itt a legrégebben a fiúk közül, erre te… ez nem igazság.

– Én nem akartam… el kell hinned nekem, eszembe sem jutott, hogy ez lesz belőle.

– Persze, tudom. Csak hagy dühöngjem ki magam, rendben? Holnap már ismét normális leszek.

– Rendben, jó éjszakát!

Will lehúzta a csizmáját, és egyetlen szó nélkül lefeküdt. De még sokáig hallotta, hogy Ian egyik oldaláról a másikra forgolódik. Nem csak ő aludt rosszul azon az éjszakán.