Vilma
Másnap reggel Vilma egy jóleső nyújtózkodás
kíséretében ébredt. Egy pillanatig nem is emlékezett rá, hol van és hogy mi
történt az éjjel, de aztán lassan oldalra hajtotta a fejét és meglátta Joe-t,
aki békésen aludt mellette. Akkor egy csapásra minden az eszébe jutott. Az
emlékek hatására egy kicsit el is szégyellte magát. De ez az érzés alig egy
pillanatig tartott. Hisz ő a matriarka, joga van együtt lenni az első férjével,
ha épp úgy tartja kedve. Az indokait pedig senkinek sem köteles megmagyarázni,
Joe-nak különösen nem.
Joseph
Joe olyan boldogan ébredt, mint már régen.
Hosszú éjszakák óta nem aludt ilyen jól. Hány éve várt már erre a napra, hogy
végre ismét Vilma mellett ébredhessen. Aki őt választja és nem Kristoffot vagy
bármelyik másik fiút. Talán mától minden más lesz. Erre a gondolatra Joe lassan
kinyitotta a szemét és mosolyogva fordult a szeretett nő felé.
Vilma már ébren volt. Hátát az ágy támlájának
vetve ült és épp egy jelentést olvasott, miközben a reggeli teáját iszogatta.
Biztos Szilvia hozta be neki. Joe elmosolyodott.
– Még mindig egy csésze teával kezded a
napod? – kérdezte kedvesen. Vilma halványan elmosolyodott.
– Jó reggelt, Joseph!
– Jó reggelt, kedvesem! – Majd Joe felült és
gyöngéd csókot lehelt Vilma ajkára. A nő azonban nem viszonozta. Joe erre egy
kicsit elbizonytalanodott. – Valami baj van? – kérdezte.
– Nincs – rázta meg a fejét Vilma. – Mikor
kezdődik Viktória lovagló órája?
– Úgy egy óra múlva. Nagyon várja, hogy ott
legyél.
– Ott leszek, ígérem. Csak előtte még
meglátogatom Kristoffot.
– Oh… – Joe idegesen simított végig a takaró
ráncain. Ezen a reggelen pont Kristoffról nem akart hallani. De Vilma már
folytatta is:
– Igen, tegnap este, mikor meglátogatott,
elég csúnyán összevesztünk, szeretném tisztázni vele a dolgokat.
– Tegnap este… – visszhangozta Joe fásultan.
Egy szörnyű balsejtelme támadt, ami a reggel érzett boldogságát úgy fújta el,
akár egy szélroham. Gyorsan ökölbe szorította a kezét, hogy elrejtse remegését.
Mikor este megérkezett, persze feltűnt neki, hogy Vilma nincs épp a legjobb
kedvében és az alkohol szagát is érezte rajta. De ezt a tegnapi nehéz napnak és
a tanácsülésnek tudta be. De talán mégsem az volt Vilma rossz kedvének az oka…
Nem… Vilma ezt nem tehette vele…
Vilma közben már felvette a köpenyét és
kimászott az ágyból. Úgy tűnik fel sem tűnt neki, hogy előbbi szavai mennyire
megbántották Joe-t.
– Jobb, ha mész, Joe. Elég késő van, Viktória
már biztos keres.
– Igen… Jobb, ha megyek.
Joe ezután úgy menekült ki Vilma szobájából,
mintha üldöznék. Nem emlékezett arra, ahogy felöltözött, Vilma búcsúcsókja,
pedig úgy égette a száját, mintha égő parázsba ért volna. Ahogy végigment a
folyosón a szobája felé, szüntelenül csak egy gondolat járt a fejében: Csak a szobámig kell eljutnom, ott végre
egyedül lehetek. Nem láthatják meg mennyire megaláztak… Joe még mindig nem
akarta elhinni, hogy Vilma képes volt ezt tenni vele. Így megalázni… és még
csak nem is sajnálta! Látszott rajta, hogy a legkevésbé sem érdekli, Joe mit
érez. A férfinak elég volt csak a szemébe néznie, hogy lássa, Vilmának nincs
hozzáfűznivalója a történtekhez. Joe úgy érezte ennél több szégyent már nem
képes elviselni.
Ekkor azonban egy olyan embert pillantott meg
a folyosó végén, akit a legkevésbé akart most látni. Kristoff kaján mosollyal
az arcán állt karba tett kézzel és úgy meredt Joe-ra akár az áldozatára leső
farkas. Joe-t kirázta a hideg és legszívesebben elmenekült volna. De tudta,
hogy nem teheti, azzal csak még jobban megalázná magát, annyi büszkeség pedig
még szorult belé, hogy ne rohanjon el Kristofftól akár egy rémült kisfiú.
– Jó reggelt, Joseph! – köszönt vigyorogva
Kristoff. – Remélem jól aludtál.
– Neked is jó reggelt, Kristoff. Ha
megbocsátasz… – Majd Joe már ment is volna tovább, ám Kristoff elállta az
útját.
– Szegény Joseph… gondoltad volna, hogy idáig
jutsz? Az ország leggazdagabb nemesének a fia, a Matriarka első férje ma már
nem más a Matriarkának, mint valaki, akit jobb híján elővehet, hogy lelkes
kiskutya módjára teljesítse minden kívánságát. – Joe makacsul padlóra meredt,
miközben az arca lángolt a szégyentől. Nem akarta látni Kristoff kaján arckifejezését,
de nem tehetett semmit. Vetélytársa már ott állt egész közel hozzá és úgy
sziszegte a fülébe a következő szavakat, akár egy mérges kígyó:
– Szerencséd, hogy sikerült felcsinálnod őt
még én előttem. Ha nem lenne ott a kölyköd, Vilma már azt is elfelejtette
volna, hogy egyáltalán a világon vagy. – Joe már olyan erővel szorította ökölbe
a kezét, hogy a körmei fájdalmasan mélyedtek a húsába. Kristoff folytatta:
– És ne is reménykedj! Nem fog még egyszer a
szobájába hívni. És nem én miattam, mert ha én nem lennék, akkor sem kellenél
neki. – Ezzel Kristoff otthagyta. Gúnyos nevetése, még azután is visszhangzott
Joe fülében, mikor ő már égő arccal a palota egyik félre eső erkélyére
menekült. Az szeme égett a visszatartott könnyektől és egész testében
reszketett. Kristoff végig tudott róla és biztos, hogy tenni fog arról is, hogy
holnapra az egész palota értesüljön a szégyenéről. Ő pedig még csak küzdeni sem
tud ez ellen.
Néha annyira irigyelte Kristoffot. Nem csak azért, mert olyan
közel állnak egymáshoz Vilmával, hanem azért is, ahogy képes volt küzdeni
önmagáért. Joe viszont képtelen erre. Nincs meg benne a kellő erő. Már nincs… régen
még küzdött Vilmáért, persze eredménytelenül. Kristoff már akkor is erősebb
volt nála. De mára már képtelen erre. Ma pedig azt a kicsi reményt is
elvesztette, amit eddig ápolt. Bármennyire is fájtak Kristoff szavai, Joe
sajnos tudta, hogy igazak. Vilmának ő már semmit sem jelent. Ha meghalna, még
csak nem is gyászolná. Ha meghalna… mennyivel könnyebb lenne minden…
Joe lassan az erkély széléhez botorkált és
erősen megkapaszkodott a párkányban. Egész magasan volt itt, a palota kertjének
lombkoronái felett. A lenti mélység még sosem vonzotta ennyire. Mennyire könnyű
lenne… csak el kéne engednie a párkányt és levetnie magát. Biztos hamar vége
lenne… Nem lenne több fájdalom… sem szégyen… csak el kell engednie…
– Uram! – Joe rémülten hőkölt hátra és
egyenesen Robin aggódó tekintetével találta szembe magát. – Uram, jól vagy? –
kérdezte őszinte aggodalommal a hangjában Robin. Joe nem felelt. Mit is
mondhatott volna? Robin mintha csak kitalálta volna a férfi gondolatait,
folytatta:
– Kristoff az igaz? Ne törődj vele, uram! –
Joe nem tehetett róla, de erre megvetően felhorkant.
– Nem értesz te semmit, Robin! Az egész
életem… mióta Kristoff megjelent az egész életem csak egy végeérhetetlen
megaláztatás. Én… szeretem Vilmát… de már nem bírom elviselni ahogy, bánik velem…
– De igen, el fogod viselni! – Robin hangja
olyan komolyan csengett, hogy Joe őszintén meghökkent rajta. – El fogod
viselni, uram, mert hamarosan vége. Kristoff csillaga sem tart örökké.
– Nekem nem úgy tűnik. Hisz már annyi év
eltelt…
– Igen! És ezalatt a sok év alatt Kristoff
annyi embert bántott és alázott meg, hogy talán már ő maga sem tudja. De azok,
akiket bántott nem felejtenek… én biztos nem. – Joe meglepődve vonta fel a
szemöldökét. Persze tudta, hogy Kristoff Robinnak is ártott, nem is keveset,
hisz ha valakinek, hát Robinnak meg volt rá az esélye, hogy a Matriarka
harmadik férje legyen. Joe nem is bánta volna. Kedvelte Robint, jó lett volna
egy szövetséges, akivel együtt álltak volna ki Kristoffal szemben. De vetélytársa
mindig megérezte a veszélyt, ehhez nagyon is volt érzéke, így Robin sem
maradhatott sokáig Vilma kegyeltje.
– Nem gondoltam volna… – szólalt meg lassan
Joe. – Hogy ennyi tüske maradt benned. – Robin elmosolyodott.
– Olyan vagyok, mint bárki más itt a
palotában. Nekem is vannak ellenségeim, akik egyszer nagyon meg fogják bánni,
hogy megaláztak. De valamiben különbözöm a többiektől.
– Mégis miben?
– Abban, hogy én türelmes vagyok –
vigyorodott el gonoszul Robin. – Nem siettetek semmit, tudom, hogy ki kell
várnom a legalkalmasabb időt a bosszúhoz. De azt is tudom, hogy már nem sokáig
kell várnom.
– Miért? Mit tervezel? – kérdezte Joe, kicsit
kezdte kellemetlenül érinteni ez a beszélgetés, ugyanakkor kíváncsi is volt.
Robin azonban csak intett.
– Ne aggódj, uram! Legyen elég annyi, hogyha
minden a terveim szerint alakul, akkor Kristoff napjai meg vannak számlálva.
Hamarosan valaki átveszi majd a helyét.
– És ha nem? – morogta Joe. – Már annyi fiú
jött és ment és Kristoff mindet elintézte. Ezt te tudod a legjobban.
– Emiatt ne aggódj! – Joe kétkedése úgy tűnt,
nem hatotta meg Robint. – Bárhogy is lesz, uram, egy dolgot ne felejts el!
Tehet Kristoff amit csak akar, de a végén úgyis te kerülsz ki győztesen.
– Tessék? – Joe már semmit sem értett. Ő
egyáltalán nem így látta a dolgot. Jelen helyzetben ő volt a vesztes és tehet
akármit, ezen nem tud változtatni. Bár el kellett ismernie, ha sikerülne Robin
terve, őt tenné a legboldogabbá vele.
– Uram, hát nem érted? Te vagy a trónörökös
apja! – Robin szeme lelkesen csillogott, ez pedig csak még jobban összezavarta
Joe-t. – Tehet Kristoff, amit csak akar, ezt az egy dolgot nem veheti el tőled.
És ez azt jelenti… hogy egy nap nem a trónörökös, hanem a Matriarka édesapja
leszel. A legnagyobb hatalmú és legmegbecsültebb férfi az országban. – Joe
szeme kikerekedett. Erre ő eddig nem is gondolt…
– Igen… – szólalt meg lassan. – Egy nap az
leszek.
– Mikor a Matriarka meghal és én addig nem
érném el a célomat, azon a napon te azt tehetsz Kristoffal, amit csak akarsz.
Elküldheted az ország legtávolabbi zugába, hogy többé látnod se kelljen.
Legkésőbb akkor… Kristoff oda fog kerülni, ahová megérdemli.
– Igen, ez némi vigaszt nyújt – sóhajtott fel
Joe és őszintén így is érezte. Az előbbi halál utáni vágya most olyan
nevetségesnek tűnt. Persze a szíve még mindig fájt, de évek óta először végre
látta a fényt szörnyű élete legvégén. Ugyanakkor halványan ugyan, de mintha a
régi elszántságának egy része is visszatért volna. – Nem akarok addig várni –
mondta Robin felé fordulva. Robin elmosolyodott.
– Ha minden úgy megy, mint eddig, nem is
kell. A Matriarkának hamarosan új kegyeltje lesz. Ebben biztos vagyok. – Joe
pedig hitt a szolga szavainak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése