A herceg II. rész 8. fejezet

Will megfogadta az atya tanácsát. A hold már magasan járt az égen, de ő csak ment. A meredek hegyi úton senkivel sem találkozott. Az utat mindkét oldalról meredek hegyoldal zárta közre, mindenhol csak sziklák és zuzmók látszottak. Will, ha akart volna, se tudott volna itt elrejtőzni. De szerencsére nem is volt rá szükség. Porres atyának úgy tűnt, igaza volt, és a katonák parancsnokának eszébe sem jutott, hogy Will esetleg egy másik faluba menekül. A hosszú úton Willnek volt alkalma alaposan végiggondolni mindent. Nem tudta miért kellett a szüleinek meghalnia, ahogy azt sem, hogy őt miért akarták megölni. És sajnos azt sem tudta, hogy hogyan fogja minderről megtudni az igazságot. Talán majd ha idősebb lesz…, akkor lesz elég ereje, hogy megkeresse azt a Simon parancsnokot, és megtudja az igazat. De addig is meg kell élnie valahogy.

Már hajnalodott, mikor Will végre maga mögött hagyta a hegy völgy felé eső oldalát, és a meredek út végre lefelé kezdett lejteni, Will elé pedig csodálatos látvány tárult. A felkelő nap narancssárgára festette a fiú lábai alatt elterülő tájat. Messze egészen a láthatárig ápolt legelők és betakarítás előtt álló búzaföldek aranylottak. A tájat keresztülmetszette az ország legnagyobb folyója, az Oderla-folyó. Hullámainak robaja még a hegytetőre is fölhallatszott. Messze a láthatár szélén egy kis erdő körvonalai látszottak. Lent a hegy aljában pedig Will nagy örömére egy kis fogadó ablakai hívogatóan csillantak meg a felkelő nap fényében. A fiú megszaporázta lépteit, de így is már rég beköszöntött a reggel, mikor leért a hegy lábához. A régi kis fogadó gondozott és tiszta volt. A korai óra ellenére jó pár ló legelt békésen a ház melletti karámban. Bentről vidám beszélgetés szűrődött ki. Will fáradt és éhes volt, így annak a lehetőségnek az ellenére, hogy esetleg néhány katonával találkozik odabent, belépett a régi tölgyfaajtón. A fogadóban dohány és reggeli tojás illata keveredett. A vékony és magas fogadósasszony szorgalmasan sürgött-forgott, bár a korai órában még alig volt vendég. A kinti lovak tulajdonosai, úgy tűnt, egy csapatba tartoztak, két asztalt is elfoglaltak a falnál, és jóízűen falatoztak. Rajtuk kívül csak néhány a fogadóban megszállt vendég ült egy–egy asztalnál. Így ránézésre mind kereskedők vagy bérmunkások lehettek. Will letelepedett az egyik félreeső asztalhoz, és rendelt magának egy nagy adag reggelit. A mosolygós fogadósné kíváncsian mérte végig az idegen fiút.

– Ugye, nem idevalósi, fiatalember? – kérdezte kedvesen a nő.

– Nem, most járok itt először – felelte halkan Will.

– Megtudhatom, mi járatban van?

– Munkát keresek.

– Munkát? Hát, kedvesem, a lehető legrosszabb környéket választotta. Errefelé csak szegény emberek élnek, akik örülnek, ha a betevő falatra jut pénzük, nemhogy még egy munkást foglalkoztassanak!

– Ne beszélj butaságokat, asszony! – csattant föl a fogadós erőteljes basszusa a pult mögül. Feleségével ellentétben megtermett ember volt, jókora harcsabajusszal az orra alatt és munkában megkérgesedett durva kézzel.

– Ha rám hallgatsz, fiam, mielőtt elhagynád a környéket, keresd fel a helyi földesurat. A báró úr udvarában sokszor lehet munkát találni, ha elég ügyes vagy.

– Annyira gazdag? – kérdezte ámulva Will. Persze tudott róla, hogy az országot a király és a nemesek irányították, de eddigi elszigetelt világától olyan távol álltak ezek a dolgok, hogy sose gondolt bele úgy igazán, hogy vannak a világon olyan emberek is, akik mindent megtehetnek, amit csak akarnak.

– Hát van pénze rendesen – felelte elgondolkozva a fogadós. – A királyi tanács tagja, bár az utóbbi időben nem nagyon járt el otthonról. Ezek a földek, amiket itt látsz, mind az övé, ahogy a birkák és marhák is, amik legelnek rajtuk. De azt hiszem, őszintén elmondhatom, hogy nem szállt a fejébe a hatalom. Jó ember a báró úr, ezt mindenki tudja.

– Ilyen jól ismeri?

– Elég gyakran megfordul itt nálunk. Mondom jó ember, hisz nem átall egy ilyen egyszerű emberrel is, mint én, kedvesen elbeszélgetni. Csak egy hibája van, a lovak. Imádja a lovakat, szerintem jobban szereti őket, mint a saját gyerekeit. Ezért is mondtam, hogy ott mindig lehet munkát találni, a legtöbb lovászfiú nem bírja ott sokáig, sok nekik a munka, azt mondják. Szerintem ez a legkevesebb azért a pénzért, amit kapnak. Rendes kis bér az, fiam, nekem elhiheted.

– Köszönöm a tanácsot. Azt hiszem megfogadom, és ellátogatok a báró úr birtokára.

– Azt jól teszed, ha pedig nem kapsz munkát, fizetek neked egy italt.

– Nagyon kedves, de nekem elég a jó tanács is. Megmondaná, hogy merre kell menni?

– Persze, fiam, csak menj tovább ezen az úton, ha nem állsz meg, holnap reggelre odaérsz.

– Nagyon köszönöm.

Miután fizetett Will, megfogadta a fogadós tanácsát, és a titokzatos báró úr birtoka felé vette az irányt, hátha a férfinak igaza lesz, és tényleg sikerül ott munkát találnia. Hisz a szülei pénze nem tart ki örökre. És ki tudja? Talán szerencséje lesz.