A herceg II. rész 13. fejezet

Tom másnap reggel látogatta meg Willt, így a fiú neki is előadhatta kívánságát, miszerint mennyire szeretne munkába állni. Tom viszont hallani sem akart róla.

– A doktor úr azt mondta három hétig nem kelhetsz fel.

– Akkor legalább fizetést ne adjon.

– A báró úr ragaszkodik hozzá. Nagyon bántja a tegnapi ügy, így akar kárpótolni téged.

– De engem nem kell kárpótolni, hisz az én hibám volt.

– Ne beszélj ostobaságokat! Ágyban maradsz, amíg az orvos azt mondja, megkapod a fizetésedet, és amikor a báró úr eljön hozzád, őt ne zaklasd a butaságaiddal! – ezzel Tom lezárta a beszélgetést, és távozott.

Tomnak igaza volt. A báró úr még aznap délután eljött a fiúhoz, szemében őszinte sajnálat tükröződött.

– Will, annyira sajnálom, ami történt. Nem lett volna szabad engednem, hogy te üld meg Azúrát.

– Uram, kérem, ne mondja ezt. Az én hibám volt, megijesztettem szegényt– mondta el harmadszor is Will, de szavai ismét csak süket fülekre találtak.

– Kedves vagy, hogy magadra akarod vállalni, de erre semmi szükség.

Willnél azonban ezzel betelt a pohár.

– Uram, én csak egy egyszerű parasztfiú vagyok. Maga mégis kihívta hozzám a saját orvosát és segített, hogy ne éljem le sántán a hátralévő életemet, ráadásul nem is dob ki, mert három hétig nem tudok munkába állni, és még a fizetésemet is meg akarja hagyni? Ez több, mint amit bárki valaha is tett értem… kivéve a szüleimet – tette hozzá gyorsan Will. – Kérem, uram, így is bűntudatom van, hogy Ön elvesztette a legújabb lovát. Ne tetőzze ezt még azzal is, hogy fizetést ad anélkül, hogy megdolgoztam volna érte.

Sierra báró leplezetlen döbbenettel nézett a mellette fekvő fiúra. Hiába élte már meg az ötvenet, és dolgozott már évek óta fiatal, feltörni vágyó jobbágyok és parasztok fiaival, még soha életében nem találkozott ilyen becsületes fiúval. Azt már megszokta, hogy a fiúk munkabíróak és kötelességtudók, de ha bármelyiknek azt mondaná, hogy három hétig nem kell semmit sem csinálnia, és még fizetést is kap érte, biztos, hogy egyik sem tiltakozna ellene, sőt néhányan talán még rá is játszanának egy kicsit. Erre ez a fiú… nem akarja elfogadni.

– Te aztán nem vagy mindennapi – mondta végül.

Will értetlenül vonta össze a szemöldökét:

– Uram, azt hiszem nálam mindennapibb embert nem is találhatna.

– Nem, ez nem igaz. Te nagyon okos vagy, Will. Sose akartál tanulni? – folytatta komolyan a báró úr.

Will szégyenlősen elmosolyodott.

– A falumban a papunk is ezt kérdezte. Mikor kisebb voltam, felajánlotta, hogy megtanít írni és olvasni, hogy később esetleg papnak vagy tanítónak tanulhassak, de… az apám nem engedte.

– És miért nem?

– Az én dolgom az lett volna, hogy átvegyem tőle a birtokot. Sokkal fontosabbnak tartotta, hogy megtanuljam a vetést, a szántást és minden mást.

– Az lett volna? Ezt hogy érted? Persze csak, ha megkérdezhetem.

Will először azt gondolta, nem válaszol, de a báró úr olyan őszintén és nyíltan nézett rá, hogy Will önkéntelenül is megbízott benne. Valahogy tudta, hogy a báró úr meg fogja érteni, és nem fogja elárulni. De azért a teljes igazságot még nem merte elmondani.

– A szüleim meghaltak, a házunk is odalett. Így nekem ott kellett hagyni mindent, és eljönnöm, hogy munkát találjak. Így kerültem ide. Dolgoznom kell, hogy megéljek, és egyszer talán… visszamehessek a birtokunkra.

– Ezek nagyon szép tervek – bólintott a báró úr.

– Köszönöm, uram, nem kell már mennie? Biztos sok a dolga, nem akarom feltartani.

– Kevesebb dolgom van, mint gondolod – nevetett fel a báró úr. – De igazad van, ideje mennem. Jobbulást!

– Köszönöm. Uram, kérdezhetek még valamit?

– Csak nyugodtan.

– Akkor ugye megbeszéltük a fizetés ügyét?

– Majd kitalálok valamit.

– Ezt hogy érti?

– Majd meglátod – ezzel a báró úr elment.

A csillagok már magasan jártak az égen. Will és a többi fiú már az igazak álmát aludta, de Sierra báró szemére nem szállt álom azon az estén. Egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből Willt, és az aznapi beszélgetésüket. Tudta, hogy ostobaság, hisz Will mégiscsak egy egyszerű munkásfiú, de mégis segíteni akart neki. Ennek a szegény fiúnak el volt rendezve az egész élete. Az apja megtanította mindenre, amiről úgy gondolta szükséges, hogy boldogulni tudjon az életben. Meg volt az élete értelme, a birtokuk. Erre alig tizenhat évesen mindent elveszít, ami eddig fontos volt neki, és most itt áll egymagában a nagyvilág közepén. A báró őszintén kíváncsi lett volna, hogyan haltak meg a fiú szülei. Will nem tett erről említést, de a báró úgy érezte, több van a dolog mögött, mint mondjuk egy szörnyű betegség. Az is furcsa, hogy a fiú apja nem engedte meg a helyi papnak, hogy kitanítsa a fiát. A legtöbb paraszt örömmel vette az ilyen lehetőségeket. Örültek, hogy a gyerekük ki tud jutni a szegénységből, és így több pénz állt a házhoz. De persze a világ mindig is tele volt szűklátókörű emberekkel. Bár furcsa, hogy egy ilyen eszes fiúnak ilyen maradi apja legyen. Illetve csak volt.

A báró fáradtan sóhajtott fel. Hiába gondolja át újra és újra, itt csak akkor fog többet megtudni a dologról, ha Will befogadja a bizalmába, és mindent elmond neki. Mert itt biztos lappang valami titok, érzi a csontjaiban.