A herceg III. rész 22. fejezet

Másnap kora délelőtt Mr. Morgan különös mozgolódásra lett figyelmes, és ez egyáltalán nem tetszett neki. Egy csapat katona masírozott át a palota udvarán pont a konyha irányába. Élükön egy parancsnok haladt, akit Morgan nem ismert. De már így első pillantásra sem tetszett neki. Vajon mit akarhatnak ezek itt? Rosszat sejtve lépett ki a konyha ajtaján, és ott várta be a katonákat.

– Jó napot, uraim, segíthetek? – kérdezte a lehető legnyugodtabb hangon.

– Maga Carl Morgan? – szólalt meg nyersen a parancsnok jéghideg tekintetét a férfiéba fúrva.

– Igen, én vagyok. Mit akar tőlem?

– A király nevében vagyok itt. Parancsot kell tejesítenem…

– Hűha, úgy látom, Mr. Morgan bajban van – szólalt meg az egyik mosogatófiú Will mellett.

A fiú morcosan dugta ki a fejét a kemence mögül. Nem volt épp jó napja. A fiúk reggel azzal fogadták, hogy ma van a kemence pucolás napja, és ezt a munkát hagyományosan mindig a konyha legújabb tagja végezte el, és ez a személy természetesen Will volt. Így nem csoda, hogy bár még delet sem harangoztak, ő már nyakig koszos és izzadt volt. Ami egyébként nem különösebben zavarta volna, de ma délben ismét találkát beszéltek meg Bethie-vel, és nem repesett túlzottan az örömtől, hogy így kell a lány elé állnia. Azonban ő is kíváncsi volt, mi történhetett odakint. Már vagy öt perce mindenki erről pusmogott itt a konyhában, még Loretta is, aki egyébként sose pletykált. Will eddig a kemence mögött volt, így nem látott semmit. Most azonban már ő is látta, mi keltett ekkora felzúdulást. A konyha előtt ott állt Mr. Morgan egy csapat katonával, akiknek az élén… Simon állt. Willt szörnyen rossz érzés fogta el. Vajon mit keres itt ez az ember? A rossz érzés pedig csak fokozódott, mikor meglátta Mr. Morgan arcát. A férfi arca egyre komorabbá vált, ahogy Simon mondókáját hallgatta, aztán a szeme egyszer csak döbbenten kikerekedett, majd olyan hevesen rázta meg a fejét, ahogy Will még sose látta tőle. Szemében félelem csillogott. Aztán… minden olyan gyorsan történt. Simon több szót nem is pazarolva a kővé dermedt férfira, félre lökte, és két katonája kíséretében bemasírozott a konyhába. Egy perc múlva már ott állt, gonosz mosollyal pont Will előtt.

– Will Smith?

– Igen?...

– Letartóztatom felségárulás vádjával. Azzal a váddal, hogy előre megfontolt szándékkal megmérgezte Henry herceget, Livídia trónörökösét.

Ekkor már Will tudta, hogy nagyon nagy bajban van.

 

A szörnyű hír olyan gyorsan terjedt, hogy alig egy óra leforgása alatt már az egész palota népe tudott róla. Hogy Henry herceget megmérgezték. A tettes az egyik mosogatófiú. A sors fintora, hogy Daniel Torro az utolsók között volt, aki értesült az eseményekről.

– És a fiút, akit letartóztattak, őt hogy hívták? – nézett rémülten az egyik katonatársára, aki a hírt hozta. A katona elgondolkozva ráncolta össze a homlokát.

– Valami hétköznapi neve volt… Smart… vagy Smith. Igen ez az! Smith, ez volt a neve.

Több nem is kellett Danielnek. Will nagy bajban van. Itt az ideje, hogy végre beavasson még valakit ebbe az egész ügybe, és fütyül rá, hogy megígérte Willnek. Az apjának tudnia kell erről. Majd ő kitalálja, hogy mentsék meg Willt. Mert nincs sok idejük…

Így történt, hogy alig két perc múlva Daniel már ott állt apja ajtaja előtt, és kopogás nélkül szó szerint berontott az irodába. De legnagyobb meglepetésére apja koránt sem volt egyedül. Torro parancsnok ott ült borús arccal az íróasztala mögött, előtte pedig a feldúlt Mr. Morgan járkált fel–alá. Daniel most már egészen biztos volt benne, hogy Will nagy bajban van. Még soha életében nem látta Mr. Morgant ennyire aggódni. Pedig már elég régóta ismerte.

– Végre itt vagy! – pattant fel Torro ültéből, amint meglátta belépő fiát.

– Apa, igaz, hogy Willt…

– Igen, Mr. Morgan épp most mondta el nekem mi történt.

– Apa, hidd el Will soha…

– Tudom, tudom! Ne aggódj, itt ebben a szobában senki se gondolja, hogy Willnek bármi köze is lenne ehhez a mocskos ügyhöz.

Daniel erre egy kicsit megnyugodott. Félt, hogy már az is órákba fog telni, mire meggyőzi apját arról, hogy Will ártatlan. De szerencsére erről szó sincs. Azonban valamit még mindig nem értett.

– Mr. Morgan… – fordult a még mindig fel-alá járkáló férfihoz. – Én nem értem ezt az egészet. Mégis honnan veszi bárki is, hogy megmérgezték a herceget? És miért pont Willre kenik az egészet?

– Henry herceg tegnap éjjel lett rosszul, állítólag még mindig nem tért magához. A királyi orvos elvégezte az ezüstkanál próbát az összes ételben és italban, amit a herceg előtte fogyasztott, és az egyik boros kupában ki is mutatták a mérget. És azt a pohár bort… Will töltötte ki – majd Morgan keserűen hozzátette –, legalábbis ezt mondta az a bizonyos Simon parancsnok.

– Valaki más tette a mérget a herceg poharába– mondta csökönyösen Daniel. – És Willre akarja kenni az egészet.

– És gondolom neked van is egy nagyon jó tipped arra, hogy ki volt az – nézett sokatmondóan fiára Torro. Daniel bólintott. Igen, biztos Simon volt az. Hisz ő már kétszer megpróbálta megölni őt.

– Nem hiszem, hogy helyes a tipped – folytatta Torro. Daniel meglepetten nézett apjára.

– Tessék?

– Nem hiszem, hogy Simon áll a dolog mögött. Vagy ha igen, akkor biztos, hogy nem egyedül találta ki.

– De…

– Én ismerem Simont. Bárki feketítette is be Willt, az körmönfont és aljas eszközöket használt. Simon ezzel szemben mindig is az erőszak híve volt. Arról nem is szólva, hogy nem volt bejárása se a konyhába, se a Henry herceg szobájába.

Daniel kelletlenül bár, de elismerte, hogy apjának igaza van. De akkor mégis ki tehette? Torro parancsnok lassan fölállt, és fiához lépett. Daniel már csak akkor vette észre, mikor ott állt előtte. Szigorú szemét a fiára szegezte, és Daniel már tudta, hogy mi következik.

– Most pedig, Daniel, mondj el mindent, amit tudsz Will Smithről!

Erre már Morgan is felkapta a fejét. Daniel zavartan fordította el a fejét. Tudta, hogy el fog jönni ez a perc, de fogalma sem volt róla, hogy hogyan kezdjen bele.

– Daniel!

Nem volt idő gondolkozásra, a két férfi várta a magyarázatot. Így Daniel elmondott, ezúttal, tényleg mindent.

Delet harangoztak. Izabella királyné még mindig ott ült, tegnap esti hálóruhájában és köntösében fia ágya mellett. Henry herceg nagyon sápadt volt. Homloka izzadságtól gyöngyözött, és bár magas láza volt, mégis egész testében reszketett a vastag dunyha alatt. És ez ment egész éjjel. Az orvos tehetetlen volt, csak annyit tudott tenni, hogy hideg vizes borogatással próbálta enyhíteni a herceg lázát. Izabella ezt maga csinálta. Egész éjjel fáradhatatlanul cserélte fia felhevült testén a borogatást. Meg se hallotta az udvarhölgyek halk kérését, hogy pihenjen le, mert a végén még ő is beteg lesz. De Izabella nem mozdult. A királyné rettegett. Mi lesz, ha Henry nem gyógyul meg? Ha őt is elveszíti…, azt már nem fogja kibírni. Kicsi korában nem álltak közel egymáshoz Henryvel, ami nem is csoda, hisz születése után apja rögtön kiszakította fiát az anyja ölelő karjaiból, és nekilátott, hogy megfelelő trónörököst faragjon belőle. Izabella ezután naponta alig egy órát tölthetett el fiával. Csak azután lett szorosabb a viszonyuk, miután Henry felnőtt, és lassan kiderült, hogy jelleme egyáltalán nem hasonlít az apjáéra. Egész más céljaik voltak, és egész másként képzelték el az ország irányítását. Izabella ennek nagyon örült. Férjét, a királyt kegyetlen és gonosz embernek tartotta, és ez a gonoszság nemcsak a házasságukban, hanem az ország irányításában is megmutatkozott. De Henry más volt, egészen más. Ő jó és okos fiú volt, és ha eljön az ideje, remek uralkodó válik majd belőle. Csak az fájt a nőnek, hogy a gyerekkorából így kimaradt. Ezért is örült annyira, mikor tizenkilenc évvel ezelőtt ismét áldott állapotba került, és ki is tudta hordani a gyermekét. Tudta, hogy ez a gyerek már csak az övé lesz. Ő fog gondoskodni róla, ő fogja kiválasztani a dajkáit, a tanárait, és minden percben együtt lesznek. Akkoriban annyira boldog volt. Többen mondták a szolgái és az udvarhölgyei közül a terhessége alatt, hogy csak úgy ragyog. Boldog volt. De aztán… eljött az az este. Amikor elvették tőle az ő kicsikéjét. Biztos volt benne, hogy a férje keze volt a dologban. Hisz látta, látta, hogy ő nem örült a terhességének, hogy mindennap azt várta, mikor fog újra elvetélni… Kezdetben, az első években még nem értette, miért ódzkodik férje annyira egy újabb gyermektől, főleg egy kisfiútól. Aztán azon a napon, mikor fia tizenhatodik születésnapját ment megsiratni, a templomban egy szolgálólány odalépett hozzá, és mindent elmondott. Elmondta, hogy a férje ölette meg a kisfiát, mert retteget egy újabb testvérháborútól, de főleg az ország kettészakadásától. Azóta a királyné nem szólt a férjéhez. Nem is akarta őt többé látni. Elvette tőle az ő kisfiát, és még sírja sincs a kicsinek, csak úgy el van kaparva valahol, mint egy kutya, vagy ott fekszik valahol a folyó medrében… Ahelyett, hogy most itt lenne vele, és támaszt nyújtana az anyjának, mikor annyira retteg, hogy elveszíti az idősebb fiát.

Daniel nem értette. Apja úgy nézett rá, mint aki kísértetet látott. Daniel ígéretéhez híven mindent elmondott apjának és Mr. Morgannek, amit Willről tudott. Hogy Will igazából Wilson Solto fia, hogy Soltóékat Simon meggyilkoltatta, és hogy Will azért jött a palotába, hogy kiderítse ennek az okát. Miután befejezte Mr. Morgan értetlenül ingatta a fejét.

– Sajnálom, de én még mindig nem értem.

– Mi is csak ennyire jutottunk – vallotta be kelletlenül Daniel. – Még mindig nem tudjuk Wilsonéknak miért kellett elmenniük innen.

Torro parancsnok azonban egy szót sem szólt. Halálra vált arccal meredt a fal egyik pontjára, és úgy tűnt, egy szót sem fogott fel fia és Morgan beszélgetéséből. Daniel már attól félt, apja sokkot kapott, mikor Torro lassan megszólalt.

– Te jó ég!

– Mi az? – nézett kérdőn apjára Daniel, de Torro oda se figyelt.

– Te jó ég, Wilson… Mit műveltél?

– Apa… – és Daniel lassan megértette. Apja tudta, végig tudta, hogy Wilson és Ilina Solto miért menekültek el innen. Ostoba Will. Miért nem engedte már korábban, hogy elmondja az egészet az apjának! Akkor lehet, hogy most nem lennének ekkora bajban.

– Daniel – Torro olyan hirtelen fordult fiához, hogy Daniel egy pillanatra hátra hőkölt.

– Igen?

– Most nagyon jól figyelj rám, mert pontosan azt kell tenned, amit mondok.

– Rendben van – bólintott Daniel.

Apja olyan komolyan beszélt, hogy a fiú egészen biztos volt benne, hogy ez az ügy nagyon súlyos.

– Menj haza, és zárkózzatok be. Ne nyiss senkinek sem ajtót, csakis nekem. Vigyázz anyádra. Ő se menjen sehova. Világos?

– Igen, de apa… mi ez az egész?

– Majd később mindent elmagyarázok. Most menj, és ne mondd el senkinek, hová mész!

Daniel bólintott, de még nem mozdult.

– Apa… megmented Willt, ugye?

– Minden erőmmel azon lesznek. De most menj. Addig nem tudok semmit sem tenni, amíg miattatok kell aggódnom.

– Értettem, sok szerencsét!

A fiú kilépett az szobából. Miután becsukódott mögötte az ajtó Torro a szobában maradt Morganhez fordult.

– Carl… ez félek sokkal komolyabb és veszélyesebb ügy, mint először gondoltam. Ezek fényében tudom, nem várhatom el öntől, hogy segítsen…

– Azt a fiút én úgy szeretem, mintha csak a családom tagja lenne. Megteszek bármit, amit csak kell, hogy segítsek rajta.

– Nagyon köszönöm. Akkor figyeljen, fel kell keresnie Sierra bárót…

Will nem tudta, hány óra telt már el. A nap már magasan járt, ezt még a cella apró ablakából is jól látta. Akkor már délután felé jár az idő. Vajon mi történhet odakint? Miért történik mindez? Mikor Simon és az emberei elhurcolták a konyhából, hallotta Mr. Morgant, amint megígéri, hogy segítséget fog kérni Torro parancsnoktól.

Will hirtelen nem tudta, hogy örüljön-e ennek az ígéretnek vagy sem. Örült, hogy így legalább Daniel minél hamarabb értesülni fog a történtekről. De Torro parancsnok még biztos neheztel rá, amiért nem avatta be a bizalmába, és épp ezért nem biztos, hogy elhiszi, hogy neki semmi köze ehhez a mocskos ügyhöz. Még hogy ő megmérgezte a herceget… nem tudta ki követte el ezt a szörnyűséget, de ő biztos, hogy nem. Egyáltalán ki akarhatta megölni a herceget, aki olyan jó ember. Persze Mr. Morgan többször emlegette, hogy itt a palotában félnek a merénylőktől, de Will mindig is úgy hitte, a merénylők célpontja csakis a király lehet. Hisz ő hoz sorra rossz döntéseket, ő kényszeríti az országot háborúba, és nem Henry herceg, aki ugyanúgy gyűlöli a háborút, mint bárki más. Őszintén remélte, hogy Henry herceg fel fog épülni. De jelenleg Willnek volt egy ennél is nagyobb problémája, ahogy arra Simon felhívta a figyelmét, mikor betaszította ide a cellába. Will akkor nagyon félt. A férfi megragadta a nyakát, és teljes erőből a falhoz szorította.

– Itt a vége, öcsi – sziszegte a fiú fülébe. – Holnap hajnalban már lógni fogsz, én magam fogom a nyakadra tenni a kötelet.

Erre úgy megszorította a fiú nyakát, hogy Will azt hitte, a férfi már meg sem várja a hajnalt, és itt helyben végez vele. De aztán, mikor már Will levegő után kapkodott, a férfi elengedte.

– Ne félj, nem leszel sokáig magányos ott a föld alatt. Nem sokára Torrót és azt az átkozott fiát is utánad küldöm.

– Ne merészelje…

De Simon nevetve félbeszakította.

– Akadályozd meg, ha tudod!

Majd a férfi gonosz kacaj kíséretében magára hagyta a hideg cellában.

Tehát holnap hajnal…, ha hajnalig nem jut ki innen, akkor meg fog halni. Will nem akart meghalni… annyi elintézetlen dolga van még. A szülei… Mr. Morgan és Miss Mary… Daniel… még Bethie-nek sem mondta meg, hogy szereti. Ráadásul, ha hihet Simon szavainak, még Torróékat is magával rántja. Nem kellett volna elmondania Danielnek. Ha aznap erős marad, és hallgat, akkor Daniel és Torro parancsnok most nem lennének bajban. Csak remélni tudta, hogy Torro parancsnok, mint jó katona, megérzi a veszélyt, és elmenekül a családjával. A másik dolog, ami aggasztotta, hogy nem akart úgy meghalni, hogy Henry herceg közben azt hiszi, ő akarta megmérgezni. Mert nem ő volt, ő soha nem lenne képes ilyesmire. Ezt Henry hercegnek is tudnia kell…