A herceg III. rész 23. fejezet

Henry lassan kinyitotta a szemét. Szörnyen érezte magát, mintha megtaposta volna egy ló. És nagyon szomjas volt, a szája teljesen kiszáradt, úgy érezte beszélni is alig tudna. Vajon mi történt vele? Csak annyira emlékezett, hogy épp az asztalnál ült, mikor szörnyű rosszullét fogta el. A nap további része sötétségbe veszett, csak néhány mondatfoszlányra és képre emlékezett. Ahogy az édesanyja fölé hajol, vagy az orvos hangja… Most, hogy kinyitotta a szemét, és látása kitisztult, ismét édesanyját pillantotta meg. A nő ott ült az ágya mellett egy széken, és úgy tűnt elbóbiskolt.

– Anya? – Henry óvatosan felült, és megérintette anyja vállát. A nő rémülten riadt föl álmából, de mikor meglátta fiát, hihetetlen megkönnyebbülést érzett.

– Henry… kisfiam, hogy érzed magad?

– Jól, azt hiszem – mondta a fiú, bár kicsit még kábának érezte magát, de az elmúlt estéhez képest tényleg sokkal jobban volt. – Kérhetek egy kis vizet?

– Persze, drágám – pattant föl rögtön a királyné, és egy pohár friss vizet töltött. Közben kiszólt az ajtónál álló szolgának, hogy hívja az orvost.

– Anya, mondd mi történt? Te és apa jól vagytok? Ugye nem tőrt ki egy újabb járvány? – kérdezte aggódva Henry, de Izabella hevesen megrázta a fejét, és lopva letörölte a szemében gyülekező könnyeket.

– Jaj, Henry, dehogyis. Mindenki jól van, nem járvány tört ki, hanem…

– Hanem?

– Valaki mérget kevert az italodba. Attól lettél rosszul.

– Tessék?! – Henry azt hitte rosszul hall. – De… mégis ki, ki tett volna ilyet?

– Apád azt mondta… az egyik konyhai mosogatófiú volt, az aki tegnap az ebédet hozta fel neked.

– Will…? – Henry nem akarta elhinni. Még hogy Will? Will akarta megmérgezni? Nem, az kizárt. Ő soha nem lenne képes ilyesmire. Ebben egész biztos.

– Ne félj, kicsim – simogatta meg fia karját Izabella. – Apád néhány órája járt itt, és megnyugtatott, hogy elkapták a merénylőt. Már a börtönben van, hajnalban pedig kivégzik. Nem fog többé a közeledbe kerülni, hogy bánthasson.

– Beszélnem kell apával – pattant ki az ágyból Henry. Kicsit még szédült, és enyhe rosszullét kerülgette, de ez most cseppet sem érdekelte. A nap már lemenőben volt. Beszélnie kell apjával, meg kell győznie, hogy Will ártatlan, és szabadon kell engednie. Nem végezhetik ki, hisz ártatlan. Ha van valami, amiben biztos volt, az ez. Izabella azonban rémülten kapott fia karja után.

– De Henry, hisz még nem vagy jól, kérlek, feküdj vissza!

– Nem lehet – bújt bele a nadrágjába Henry. – Sajnálom, anya, de beszélnem kell apával. Nem engedhetem, hogy kivégezzék Willt.

– Nem értem…

– Majd később elmagyarázom.

Henry már ki is fordult az ajtón magára hagyva meghökkent anyját.

Henrik szörnyen elégedett volt. Annyira könnyen ment minden. Persze a felségárulás vádja ellen mindenki tehetetlen. Egy kicsit ugyan furcsállta, hogy Torro még nem dugta ide a képét. Hisz ő a főparancsnok, elvileg az ő dolga lett volna a kölyök letartóztatása. Biztos fél. Ha igaz, amit Simon mond, akkor Torro és a fia közel álltak a kölyökhöz. Biztos félnek, ha fellépnek a kölyök védelmében, akkor őket is letartóztatják. Aminek Simon nyílván nagyon örülne. A király nagyon jól tudta, hogy Simon arra számít, hogy miután a kölyök meghalt, Torróékat is utána küldi. A király ezt azonban nem akarta. Torro elárulta őt, ez igaz, de akkor sem akarja kivégeztetni. Pláne nem Simont ültetni a helyébe. De ettől függetlenül Torro nagyon meg fogja keserülni, hogy elárulta őt. Már ki is találta hogyan. Ott fogja megbüntetni Torrót, ahol a legjobban fáj neki. A fiát fogja felhasználni. Ki fogja küldeni a legközelebbi csatába, az első vonalba. Onnan átlagosan minden tíz katonából csak egy tér haza…, ha majd Torro ott fog állni fia holtteste fölött, akkor majd megtanulja, hogy őt soha senki nem árulhatja el. Ezzel egy életre tönkre teszi Torrót. És élete hátralevő részében majd ezzel a bűntudattal kell élnie, és örökre rettegni fog. Méghozzá tőle.

Simon persze nagyon csalódott lesz. Nem baj, majd kitalál neki valamit. Kap egy birtokot és címet, vagy egy nagyobb pénzösszeget. Nem lesz hálátlan. De hát ilyen az élet, nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk. Kivéve persze őt, az ország királyát. Ő mindent megkap. Azt akarta, hogy a kölyök eltűnjön az életéből, és így is lett. Holnap ilyenkor már a föld alatt fog rohadni, ott, ahol már tizenkilenc éve lennie kéne. És ha hibáztatni akar valakit a sanyarú végéért, akkor hibáztassa Soltóékat. Ha ők akkor évekkel ezelőtt, nem kuszálják így össze a dolgokat, akkor ez az egész ügy nem fajul el idáig. Igen, Henriket egy csepp bűntudata sem gyötörte. Hisz ő nem tett semmi rosszat. Mások zavartak össze mindent.

Ekkor kopogtattak. De még mielőtt Henrik bármit is mondhatott volna, az ajtó kitárult, és Henry feldúlt arccal belépett apja szobájába. Henrik meghökkenve nézett fia sápadt arcába.

– Beszélnünk kell – mondta gyorsan Henry, mert már látta, hogy apja szóra nyitja a száját. – Nem végeztetheted ki Willt, bármivel is vádoljátok biztos, hogy nem ő tette.

– Pocsékul festesz – morogta válaszul Henrik, mintha meg se hallotta volna Henry szavait. – Menj, és feküdj vissza, mielőtt összeesel.

– Nem hallottad mit mondtam?! – csattant fel Henry. – Azonnal engedd szabadon Willt!

– Ne beszélj ostobaságokat! Az a kölyök egy közönséges merénylő! Aki az életedre tört, megérdemli a halált.

– Lehet, hogy valaki meg akart ölni, de az biztos, hogy nem Will volt.

– És mégis honnan vagy ilyen biztos ebben?

– Onnan, hogy ismerem őt. Ő rendes és becsületes fiú, soha nem lenne képes ilyesmire.

– Ostoba vagy. Ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak. A kölyök nyílván azt akarta elérni, hogy megbízz benne.

– Nem, ez nem igaz!

– Az istenért, Henry, ez csak egy mosogatófiú! Tucatszám rohangálnak odakint, senkinek se fog hiányozni!

– Nem érdekel, ha te nem teszel semmit, akkor majd én magam megyek le a börtönbe, és adok parancsot a szabadon engedésére.

Henry már meg is fordult, hogy faképnél hagyja apját.

– Henry!

Henrik pánikszerű kiáltására visszafordult. Még soha nem látta apját ilyen rémültnek, sőt már–már félelmetesnek. Henrik arcáról szó szerint a pánik tükröződött. Henry kezdte úgy érezni, itt valami komolyabb dolog lapul meg, mint először gondolta. Így visszafordult apjához.

– Henry!– a pánik szinte pillanatok alatt eltűnt a király arcáról, és átvette helyét a komorság. – Az a kölyök veszélyes. Csak egy okból jött ide a palotába, hogy téged megöljön.

– És ezt mégis honnan veszed?

– Az alma nem esik messze a fájától. Nem fogom hagyni, hogy az ország ismét belekerüljön egy véres polgárháborúba. Nem fogom hagyni, hogy a kölyök elvegye a legidősebb fiamtól azt, ami neki jár.

– Te meg miről beszélsz?

Henry már semmit sem értett. De Henrik rendületlenül folytatta.

– Azt hittem, tizenkilenc évvel ezelőtt megoldottam mindent, de az egyik katonám elárult, és most emiatt az árulás miatt veszélybe került a te életed.

– Will… az nem lehet… – és Henry végre kezdte megérteni. Tehát Will… az apja… a pletykák, mind igazak voltak. A kistestvérét, az öccsét tényleg meg akarták ölni. Ráadásul a saját apja… De az öccse nem halt meg. Sőt itt van a palotában… és pont Will az…

– Remélem, most már érted – folytatta könyörtelenül a király. – Az az áruló katona nyílván mindent elmondott a kölyöknek, erre az idejött, hogy elégtételt vegyen. Meg akart ölni téged, hogy aztán kihasználja az én és az anyád tehetetlenségét, és a helyedbe lépjen.

– Hazudsz… – suttogta elhalóan Henry. Igen, az apja biztos hazudik. Hisz hazudott évekkel ezelőtt is neki és az anyjának. Képes lett volna megöletni a saját fiát. Most is biztos hazudik. Mert az nem lehet, hogy az a sok kedves szó, a biztatások, amiket Will mondott, az mind csak hazugság volt. Nem lehet…

– Henry – ragadta meg fia vállát a király, szúrós fekete szemét a fiáéba fúrva. – Akkor tizenkilenc éve mindent, amit tettem, csakis érted tettem. Nem akartam, hogy neked is át kelljen élned azt, amit egykor nekem. Az a kölyök tegnap meg akart mérgezni. Ez nem elég bizonyíték rá, hogy igazam volt?

– De ez… akkor sem biztos, hogy ő volt.

– Mi másért jött volna vissza a palotába?

– Nem tudom…, talán csak meg akart ismerni minket.

– Igen? – mordult fel gúnyosan a férfi. – És ha így van, akkor miért nem állt egyszerűen elénk?

– Biztos félt.

Hisz te már egyszer meg akartad ölni, de ezt Henry nem merte kimondani hangosan.

– Ne légy naiv, Henry. Ő volt az, aki felhozta neked azt a bort, és ő volt az, aki kitöltötte, sőt ő volt az, aki lerakta eléd. Más nem volt bent a szobában kivéve persze engem, de remélem azt azért nem hiszed, hogy én akartalak megölni.

– Nem… persze, hogy nem.

– Helyes – majd Henrik visszaült a székébe. – Így lesz a legjobb. Tegnap bebizonyosodott, hogy az a kölyök veszélyezteti az országot. Meg kell tőle szabadulnunk a te érdekedben, és majd a te fiad érdekében is.

Henry fásultan bólintott. Annyira ostobának érezte magát. Mindaz, amit az apja mondott az előbb, teljesen logikus volt. Őt meg jó alaposan felültették. Elég volt néhány kedves szó, akárcsak egy szerelmes fruskánál. Szánalmas. Ha Will sikerrel járt volna, most biztos jót nevetne rajta. Aztán mindenféle bűntudat nélkül a helyébe lépett volna. Mekkora egy idióta volt.

 – Azt hiszem, most megyek, és visszafekszem– mondta halkan a fiú, és már indult is az ajtó felé.

– Jól teszed – bólintott a király, de már igazából oda sem figyelt, inkább az irataival foglalkozott. Így Henry egyedül lépett ki a király szobájából, és elindult egyenesen… a börtön felé.

Leszállt az est. Will tudta, hogy élete legszörnyűbb éjszakája áll előtte. Kezdetben még reménykedett benne, hogy Daniel majd megpróbálja megmenteni vagy legalább meglátogatni őt, de a hosszú órák alatt rájött, hogy ez ostobaság. Nem várhatja el Danieltől, hogy kockáztassa a saját életét. Nem, jobb, ha ő és a családja minél hamarabb eltűnnek innen. Ha neki hajnalban tényleg meg kell halnia… akkor az egyedül őt érintse. Csak azt sajnálja… hogy nem tud majd elbúcsúzni Bethie–től. Ha megadatna neki, hogy továbbéljen, egy percig sem habozna, azonnal feleségül venné. És boldogan élnének, ahogy a szülei… de most már az egyetlen, amit kívánhat, hogy Bethie találjon magának egy rendes férfit, aki majd boldoggá teszi. Csak ennyit szeretne.

Ekkor léptek zaja törte meg a sötét börtön csöndjét. A következő pillanatban feltépte Will cellájának ajtaját, és bemasírozott két jól megtermett katona. Az egyik megragadta Willt, és teljes erőből a falhoz szorította. Közben a másik Will mindkét kezét a falhoz bilincselte. A fiúnak csak egy rövid láncnyi mozgástere maradt. A katonák egyetlen szó nélkül vonultak ki a cellából, de az ajtót nem csukták be. Will félve várta, hogy most mi fog következni. Néhány percig csend volt. Aztán ismét léptek zaja hallatszott a folyosó végéből. Aztán a cella ajtajában megjelent egy alak. Vastag, fekete köpeny volt rajta, így Will először nem is ismerte fel. De aztán az alak kilépett a fényre, és Will már tudta ki az.

– Felség…

Henry herceg olyan gyűlölettel teli tekintettel nézett a fiúra, hogy Will kezdeti megkönnyebbülése, hogy épségben és egészségben látja újra a herceget, pillanatok alatt eltűnt, és helyette heves rémület fogta el.

– Felség… ugye jól van? – kérdezte óvatosan, és mert őszintén tudni akarta, hogy a herceg túl van–e az életveszélyen.

– Jól – felelte Henry hidegen. – De gondolom egész mást vártál.

– Tessék? Felség, ugye… ugye nem hiszi, hogy én akartam…

– Mégis mit higgyek! – csattant fel dühösen Henry. – Lehet, hogy voltam olyan ostoba, hogy megbízzam benned, de annyira azért nem, hogy ne vegyem észre, ami ott van az orrom előtt!

– De…

Will úgy érezte, mindjárt elbőgi magát tehetetlenségében. Legszívesebben odalépett volna a herceg elé, hogy jól megrázza. Annyira hitte, hogy Henry herceg hisz benne, és fel sem merül benne, hogy ő akarta meggyilkolni. Abban egy percig sem reménykedett, hogy Henry herceg kiáll mellette, és megmenti az akasztófától, de abban igen, hogy nem fognak haragban elválni. De úgy tűnik, ez a kívánsága sem fog teljesülni.

– Felség… ha tényleg, őszintén azt hiszi, hogy én voltam… akkor legyen. De szeretném, ha tudná… hogy én őszintén és szívből örülök neki, hogy nem esett baja, és hogy itt áll előttem egészségesen. És annak is örülök, hogy egyszer majd maga lesz az ország királya, mert még mindig hiszem, hogy remek uralkodó lesz, sokkal jobb, mint amilyen az apja vagy bármelyik előző király valaha is volt. És azt is remélem, hogy feleségül fogja venni azt a hercegnőt, mert minden sokkal jobb lesz, ha egyszer véget ér a háború.

Henry meghökkenve nézett az előtte álló fiúra. Annyira hihetőnek hangzottak a szavai, és a szeme is olyan őszintén csillogott. Borostyánszínű… mint az anyjának. Hihetetlen, már az első találkozásukkor feltűnt neki, hogy Willnek ugyanolyan színű a szeme, mint az anyjának. És most, hogy jobban megnézi, a vonásai is… egy kicsit hasonlítanak az övéire és az apjáéra. Will tényleg a testvére…, tehát igaz, amit az apja mondott. De akkor miért? Miért mond neki Will ilyeneket? Miért mondja, hogy örül, hogy ő lesz egyszer az uralkodó? Az apja szerint Will a helyébe akar lépni. Akkor miért mond ilyeneket? Henry hevesen megrázta a fejét.

– Tudom, hogy hazudsz – de még maga is meglepődött mennyire határozatlanul csengett a hangja. De Willnek még így is fájt minden szó.

– Én sose hazudnék önnek.

– Akkor miért jöttél ide?!

– Én… – Will tudta, hogy már semmi értelme tovább titkolózni. – A szüleim meghaltak, három évvel ezelőtt. Egy katonai parancsnok meggyilkolta őket. Az apám… ő itt a palotában volt katona. Idejöttem, hogy kiderítsem miért kellett meghalnia annak a két embernek, akiket a legjobban szerettem – majd Will suttogva folytatta. – Felség, tudom, hogy meg fogok halni, már sikerült megbékélnem vele az elmúlt néhány órában, csak egy valamit bánok…, hogy nem tudtam teljesíteni a sírjuknál tett ígéretemet. Nem tudtam kideríteni, miért haltak meg. És ezt sose fogom tudni megbocsájtani magamnak.

Henry nem ezt a választ várta. Sőt, őszintén megdöbbent. Apja erről egy szót sem szólt. Emlegetett ugyan valamit egy bizonyos katonáról, aki megmentette az öccsét, de arról egy szót sem szólt, hogy az a katona és a felesége sajátjukként nevelték fel Willt. Lehet, hogy Will mégis igazat mond…, lehet, hogy tényleg csak azok miatt az emberek miatt jött ide, akik sajátjukként szerették őt? Egy dolog most már biztos. Valaki hazudik neki. Eddig egész biztos volt benne, hogy ez a valaki Will. De most…, hogy itt áll Willel szemben, akinek a szemében őszinte szomorúságot lát, mikor a szüleiről beszél…, már egyáltalán nem olyan biztos benne. Lehet, hogy Will igazából nem is tudja, hogy ki ő? De ha nem Will hazudik, akkor… Az apja hazudott volna neki?

– Fogalmam sincs mit higgyek – mondta végül. – Ez az egész… olyan, mint egy rossz álom.

Will nem felelt semmit. Nem is tudta mit mondhatna. Kezdte úgy érezni, itt valami egész másról van már szó.

– Emlékszel, mikor a testvéremről meséltem neked?

Will bólintott. Henry keserűen elmosolyodott, majd elindult kifelé a cellából.

– Felejts el mindent, amit akkor mondtam… Már tudom, hogy ostoba és naiv ábrándozás volt csak… minden.

Majd a herceg kilépett a cellából. Will pedig már semmit sem értett. Henry herceg testvérének története folyton fel–fel tűnik mióta itt van a palotában. De miért? Hisz ő már rég meghalt…

A főváros hatalmas harangtornyának órája éjfélt ütött. A város már mélyen aludt, a palota lakói úgyszintén. A börtön előtt posztoló őr unottan ásított. Egy újabb éjszakai szolgálat, ahelyett, hogy otthon lenne az ágyában a felesége mellett. Ekkor a börtön bejáratánál három köpenybe burkolt alak jelent meg. Az őr nem ismerte fel őket, és ennek nem csak az éjszakai sötétség volt az oka. A három idegen köpenye csuklyáját mélyen a szeme elé húzta, így az arcukból semmi sem látszott.

 – Állj! Kik maguk? Mit keresnek itt? – kiáltotta el magát az őr.

Válasz helyett azonban az egyik alak előre lépett kezében kard villant. Majd a kardja markolatával lecsapott, és teljes erőből fejbe vágta a szerencsétlen őrt. Az ütés hatására a férfi ájultan rogyott össze. Szabad volt az út. A három alak egyetlen szóváltás nélkül bemasírozott a börtönbe. Aki őrrel csak találkoztak mindegyikkel ugyanúgy elbántak, mint az elsővel, míg el nem jutottak a keresett celláig.

Will rémülten rezzent össze. Mintha kintről kiáltás hangzott volna. A következő pillanatban valaki feltépte a cellája ajtaját, és három fekete köpenyes alak masírozott be. Willnek még kiáltani sem volt ideje. Az egyik alak befogta a száját, míg a másik a háta mögé került.

– Bocs, kölyök.

Will már csak egy éles ütést érzett a tarkóján, majd elsötétült a világ.