Advent harmadik vasárnapja

 

Tóth Eszter

 Karácsonyi fókamentés

Ausztrália

A déli féltekén karácsonykor nem a hó, a jég és a hideg a jellemző, hisz ott akkor tombol a legnagyobb nyári forróság. Ez azonban nem akadályozza meg a helyieket az ünneplésben. Ausztráliában a családok közös grillezéssel ünneplik a karácsonyt, valamint gyakran töltik az ünnepet a tengerparton. Jól hangzik?

 

 

A dudálás csak nem akart szűnni. Úgy döntöttem, meg sem próbálom visszafojtani drámai sóhajomat, amit annyit gyakoroltam a színjátszó órán. Naggyon ünnepi. Nincs is annál szebb karácsony, mint ülni a Melbourne-ből kifelé tartó dugóban egy rakat másik idiótával. Csak mert nekünk minden évben a várostól nyolc kilométerre lévő Elwood strandon kell töltenünk a karácsonyt. Más program elképzelhetetlen. És természetesen Williamsék is ott lesznek. Persze. Mert anya és a gyerekkori legjobb barátnője, Elza egyetlen évig sem képesek nélkülözni egymás társaságát. Elzával egyébként nincs semmi baj. Isteni grillezett rákot tud készíteni, a felesége Judy pedig szörfoktató, ami önmagában is menő. Nekem David Williamssel van bajom. A szörfös ördög. Újabb drámai sóhaj.

– Ne is próbálkozz, nem hatsz meg – szólalt meg anya a volán mögül. A szokásos rénszarvasokkal díszített strandruhája volt rajta, a hátsó ülésen pedig ott illatozott az áfonyaszósz és a pulykahúsos szendvics. Mint minden évben. A szörfös ördög persze nem fog enni belőle, mert vegetáriánus. Drámai sóhaj.

– Sarah!

– Miért nem maradhatnánk csak egyszer otthon?

– Inkább ülnél a négyfal között öreganyáddal, mint hogy lent lógj az ország legszebb strandján?

– Egy szigeten élünk, anya! Mindenhol strandok vannak!

Anya felkuncogott, amire önkéntelenül is mosolyra görbült szám.

A kocsisor meglódult, és hamarosan felbukkant az égszínkék csík, amelyet néhol megtörtek a hullámok habjai. Az áruló, vízimádó szívem meglódult. Annyira klisés dolog szeretni az óceánt, különösen itt Ausztráliában, de amint megérzem a sós illatot, hallom a hullámok zúgását úgy érzem, hogy otthon vagyok. Ilyenkor apát is közelebb érzem magamhoz. Még ma is emlékszem, ahogy ott állt a nedves homokon és nézte, ahogy a nap elveszik a horizonton.

– Ez a látvány csakis a miénk – mindig ezt mondta. Hiányzik.

A strand parkolója persze dugig volt, mire odaértünk, de anya profin befarolt két hatalmas jármű közé. Minden fontos dolgot kipakoltunk – értsd a kaját – és elindultunk a többi családdal, akik itt a festői Elwood strandon szándékoztak tölteni karácsony napját. A látvány régi ismerősként tárult elém. Az emberek kisebb-nagyobb csoportokban napernyők alatt és törölközőkön pihentek. A férfiak mikulásfejes fürdőnadrágot, a nők legtöbbje piros vagy zöld fürdőruhát viselt. Az egyik társaság ezerrel bőgette a Twelve days of Christmas legújabb verzióját. A sós levegővel elkeveredett a grillezett és sült ételek illatának kavalkádja.

Elzáék közel a vízhez telepedtek le és már nagyban ment a koccintgatás. Az ételes dobozokban már ott sorakoztak az ínycsiklandozó grillezett rákok. Már a látványukra hangosan megkordult a gyomrom. Ebben az évben Judy szülei is eljöttek. Mindketten rénszarvas agancsos hajpántot viseltek és láthatóan remekül érezték magukat.

– Tina! Sarah! Végre megjöttetek! – sietett elénk Elza. – Boldog karácsonyt!

– Boldog karácsonyt!

– Sarah, már nagyon vártunk. Megtennéd, hogy előkeríted Davidet? Egy órája elment és már nem bánnám, ha a családjával is lenne.

Elza olyan könyörgően nézett rám, hogy képtelen voltam nemet mondani.

– Rendben. Megkeresem.

Drámai sóhaj. Tipikus.

***

A szörfös ördög természetesen nem méltóztatott ott lenni a többi szörfös pojáca társaságában.

– David Williams? Itt volt, de aztán nyomogatott valamit a telóján és elment – szolgáltatott információt az egyik bronzbarna példány, akit megkérdeztem. – Arra ment – intett a part egyik néptelenebb része felé.

– Kösz! – biccentettem és elindultam a mutatott irányba.

– Hé, nem te vagy annak a híres szörfösnek a lánya? Aki kitörte a…

– Nem én vagyok!

Megszaporáztam a lépteimet. Sóhaj. Sóhaj. Drámai sóhaj. Így már jobb.

Ahogy távolodtam az ünneplő tömegtől és zsivajtól a hullámok morajlása fokozatosan visszanyerte az uralmat. Engedtem magamnak pár percet, hogy gyönyörködjek a végtelen kékségben. Egy nagyobb hullám beborította a bokám vonaláig, ösztönösen feljebb húztam a piros strandruhámat. Az óceán hűvöse simogatta a bőrömet. Kék és kék mindenütt. A távolban feltűnt egy szörfös rikító piros deszkán. Elfordítottam a fejem. Persze, hogy mindent elrontanak.

Fogalmam sincs mennyi ideje kutyagoltam, de Davidnek a nyomát sem láttam. Már épp készültem visszafordulni, amikor különös hangok ütötték meg a fülemet. Mintha valaki visított volna. Aztán egy káromkodás.

– Maradj már nyugton, te átkozott dög. Segíteni szeretnék!

A következő pillanatban a közeli sziklák mögül feltűnt egy ismerős szőke, csapzott fej. David Williams ugyanolyan bosszantóan nézett ki, mint mindig. Szörfruhája a derekáig lehúzva, a felsőteste bosszantóan izmos és napbarnított. Bár mintha most sápadtabb lenne, mint tavaly. Úgy botorkált elő a szikla mögül mintha totál elázott volna. Az égre emeltem a szemem.

– Már piálsz is, Williams? Azt hittem versenyidőszakban az tiltva van.

– Kapd el!

Nem tudom mi lepett meg jobban. A pánikszerű kiáltása vagy a szikla mögül kivágtató medvefóka. Döbbenten meredtem az esetlen kis lényre, aki úszólábain sietve igyekezett a tenger felé. Láttam már korábban medvefókát és a méretéből ítélve ez még nem érte el az ivarérett kort. Szürkésbarna színe pedig egyértelműen jelezte, hogy nősténnyel van dolgunk. A bukdácsoló állat mindent megtett, hogy meglógjon, David azonban résen volt és rávetette magát. A fóka azonban erősebb volt, mint azt a méretéből kinéztem volna, mert a nagy darab fiú alig bírta lent tartani.

– Mégis mit művelsz?!

– Ne tátsd már a szád, hanem segíts! Műanyag háló szorult a nyakára.

Most, hogy közelebbről szemügyre tudtam venni láttam, hogy David igazat mondott. A fóka puha bundájába és bőrébe már egész mélyen belevájt egy hajdani műanyag háló. Valószínűleg beletekeredett és csak így tudta kiszabadítani magát. Ki tudja már mióta járkálhatott így? Biztos nagyon fájt neki.

– Mit csináljak? – kérdeztem. David egyre jobban szuszogott, de a fókának egyelőre nem sikerült meglógnia.

– Zsebemben van egy bicska. Azzal el tudod vágni a hálót.

– Én? De mi lesz, ha megvágom szegényt?

– Ha nem próbáljuk meg előbb utóbb meghal.

Tudtam, hogy igaza van. Csak bele kellett néznem az állat rémült, és hatalmas barna szemeibe, hogy cselekvésre szánjam el magam. A bicska ismerősen pattant ki a kezemben, hisz számtalanszor gyűjtöttünk apával kagylót a parton, és bontottuk fel őket a főzés után. A kezem reszketve közeledett az állat ficánkoló nyakához.

– Nem merem…

– Sarah, ne töketlenkedj már!

– Akkor fogd erősebben! – azt már nem akartam hozzátenni, hogy itt neki van egyedül töke.

A fókát persze mindez nem érdekelte. Újult erővel próbált kiszabadulni. A szemében rémület és elszántság tükröződött. Ekkor ugrott be egy ötlet.

– Tartsd még egy kicsit!

– Mi a…

De nem figyeltem rá. Gyorsan lehúztam a strandruhámat és a fóka fejére borítottam. Az állat azonnal ledermedt.

– Fogd a fejénél! – utasítottam Davidet, aki meglepő módon hallgatott rám.

– Azta! Lenyűgöző!

Némi büszkeséggel közelítettem ismét a hálóhoz és némi ügyetlenkedéssel, de először szálanként, majd teljesen sikerült elvágni. Óvatosan fejtettem le a bőrről. A műanyag már sok helyen belemart a fóka bőrébe és véres csíkot hagyott maga után. A fóka többször összerezzent és nyüszített, de viszonylag már nyugton tűrte a procedúrát.

– Kész! – kiáltottam, mikor az utolsó szálat és lefejtettem. David bólintott, majd leemelte a ruhámat az állat szeméről. A kis fókának több se kellett. Amint megérezte a szabadságot, kilőtt a víz felé és pár perc múlva a szürke test el is tűnt a habokban.

Lihegve, kezemben a bicskával figyelte még percekig azt a helyet, ahol eltűnt. A számos cikkre és tiktok videóra gondoltam, ahol hasonló eseteket mutattak be. Hogy mi, emberek milyen felelőtlenül bánunk a minket körülvevő környezettel és sok ártatlan lény mennyi kárát látja ennek. Kellemesen melengette a lelkemet, hogy én is tudtam tenni valami hasonló jó dolgot.

– Legalább neki már nem lesz baja – hallottam David mély basszusát magam mellett. Odakaptam a fejem és meglepődve láttam, hogy ott áll mellettem és ugyanúgy a hullámokon nyugtatja a tekintetét, mint én.

– Hogy találtál rá? – kérdeztem. David felmutatta a mobilját.

– Regisztráltam egy alkalmazásra, ahol jelezni lehet, ha valami gáz van a partok mentén. Nem feleltétlen bajba jutott állatot, hanem a szemetelést meg minden ilyesmit is.

– És te szoktál…

– Ha időm engedi.

Meglepett, mert tavaly, meg az azelőtti években folyton csak a szörfös haverjaival lógott. Itta az energiaitalokat és nem törődött semmivel. Mindig apa szedte fel utánuk a szemetet, amiért csak még jobban haragudtam rájuk.

– Nem gondoltam, hogy a szörfdeszkán látni, ami a parton folyik – jegyeztem meg epésen. David vállat vont.

– Már ritkán szörfözök.

Végigmértem a szörfruháját, mire ő a kétkedő tekintetemet látva elnevette magát.

– Az Elwood strandot kár lenne kihagyni.

– Apának is ez volt a kedvence.

– Tudom.

A tekintetünk összekapcsolódott. Meglepve ismertem fel a szomorúságot David tengerkék szemében. Azt a szomorúságot, amit én is éreztem az elmúlt év minden napján.

– Miért nem szörfözöl? – szaladt ki a számon a kérdés. David ismét vállat vont és visszafordult a víz felé.

– Már nem ugyanaz.

– Miért nem?

– Mert… – David a szájába harapott. Még sose láttam ilyen elesettnek. Az ujjaim bizseregtek, hogy megfogjam a kezét és megszorítsam. Némi hezitálás után folytatta:

– A verseny óta folyton őt látom. Hogy mi történt vele.

Nagyot nyeltem. Annak a napnak az emléke olyan erősen szorult a torkomra, hogy majd megfulladtam. El is felejtettem, hogy David is ott volt. Junior kategóriában indult, apa meg a seniorban. David második helyezést ért el, apa pedig… szerencsétlenül esett, ezt mondták a mentősök. Pont a nyakcsigolyájára. Szörnyű baleset. Annyira üresek ezeket a szavak.

– Tudom, hogy most önző dögnek tartasz, hisz a te apád volt, de… – David beletúrt szőke hajába. – Annyit tanultam tőle. Én meg… annyira tahó voltam vele sokszor.

Bólintottam. Tényleg az volt. Például mikor apa jótékonysági szemétszedést szervezett egy elhagyatottabb partszakaszon. David persze nem jött el. Meg a legtöbb szörfös tahó sem. Mikor ezen pufogtam apának, ő csak legyintett.

– Majd rájönnek mi a fontos.

– Szóval azzal próbálod nyugtatni a lelkiismeretedet, hogy fókamegmentőt játszol? – szaladt ki a számon a csípős válasz, de hiába vártam, hogy David gúnyosan visszavág, ahogy eddig mindig tette. Csak szomorúan megrántotta a vállát.

– A szörfözést már nem élvezem. Ezzel meg – intett a víz felé, ahol a fókát elnyelték a habok. – Legalább valami jót teszek. Szerinted gáz?

– Nem, szerintem szép dolog.

Őszintén gondoltam. Az énem kevésbé kedves része, ugyan azt suttogta, hogy mennyivel jobb lett volna, ha magától jön rá, hogy vannak fontosabb dolgok is, mint a hülye deszka, de apa biztos nagyon büszke lenne Davidre. Ő mindig a jó dolgokat látta.

Hirtelen ötlettől vezérelve megragadtam David kezét és mosolyt varázsoltam az arcomra. Semmi drámai sóhaj. Ezúttal nem.

– Kívánjunk neki boldog karácsonyt!

– Kinek? A fókának?

– Miért ne?

David felnevetett.

– Oké, miért ne?

A hangunk megtöltötte a partot és beleveszett az óceán morajába. Még sose éreztem ilyen erősen, hogy apa ott van velem.

 

Szerzői megjegyzés: Köszönöm a novella ötletét annak rengeteg fókamentő videónak, amelyet a tiktok véletlenül dobott fel nekem. (talán a tiktok nem is olyan haszontalan dolog 😊)