A herceg IV. rész 5. fejezet

– Mi ez a nagy tömeg? – nézett körbe döbbenten a Sierra udvar mellett elterülő hatalmas réten Will. A nemrég még üres rét kezdett úgy kinézni, mintha egy csomó ember egy új települést alapított volna. Mindenhol sátrak magasodtak, és emberek nyüzsögtek. A legtöbbjük, egyenruhájuk alapján katona volt, de akadt ott jó pár jobbágy és városlakó is. Will nem is sejtette, hogy ennyi minden történt, amíg ő távol volt. Sierra és Torro nem vesztegették az időt.

Will már ismerte a tervet. Igazából nagyon egyszerű volt. Ahogy Daniel is mondta még néhány nappal ezelőtt, akár egy éjszaka alatt letudhatják az egészet. A terv az volt, hogy Torro az embereivel együtt elfoglalja a palotát, Henriket letartóztatják, míg a katonák másik fele a várost foglalja el, illetve a város helyőrségeit.

Will elismerte, hogy nagyon jól átgondolt terv, de megnyugodni nem nyugodott meg. Még mindig attól félt, hogy valakinek baja esik, akit szeret. Például Danielnek vagy Mr. Morgannek. De úgy tűnt, egyelőre csak őt aggasztották ezek a dolgok. Daniel például kifejezetten izgatottnak tűnt, ahogy ők hárman a katonák és a többi ember között sétálgattak. Will viszont legszívesebben valahol egész máshol lett volna. Ennek főleg az volt az oka, hogy amióta visszatért, a körülötte lévő emberek mind sorra megbámulták. Will persze tudta miért, hisz nyilvánvaló volt, hogy Torro parancsnokék nem fogják eltitkolni a támogatóik elől, hogy ő a herceg. De azért nagyon zavaró volt. Főleg, mert még Will sem barátkozott meg igazán a gondolattal, hogy ki is ő. Szörnyen irigyelte Bethie-t, aki jelenleg bent volt a Sierra házban, és a bárónéval töltötte a napot. Még azzal a rosszindulatú nővel is szívesebben lett volna, mint itt kint a sok bámuló tekintet között.

– A legtöbbjük az én emberem, vagy legalábbis valamikor az volt – felelte a fiú előbbi kérdésére Torro parancsnok. – Az ország különböző pontjairól érkeztek.

– Sokan vannak – mondta Will, de Daniel csak felnevetett.

– Ez még semmi. Majd ha megérkeznek azok is, akik a városban vannak. Meg Sierra emberei is.

– A király oldalán is sok ember és katona fog állni – szólt közbe szigorúan Torro parancsnok. – Így aztán nem szabad elbíznunk magunkat.

– Torro parancsnok – szólalt meg tétován Will.

– Igen?

– Megígérne nekem valamit?

– Ha tehetem igen.

– Ígérje meg, hogy mindent megtesz majd azért, hogy Henrynek ne essen baja!

Will annyira reménykedett benne, hogy Torro parancsnok majd azonnal rávágja, hogy igen, persze megígéri, de a férfi hosszan hallgatott, majd lassan megszólalt.

– Tudod, hogy ezt nem ígérhetem meg.

– Tessék? De…

– Will, tudom, hogy mit érzel, és hidd el, én is ugyanannyira szeretném, hogy se Henry hercegnek se a királynénak ne essen baja, de sajnos nem tudjuk, mi vár ránk ott a palotában, így aztán senki biztonságát sem tudom biztosítani. Ugye megérted?

– Igen, megértem – bólintott szomorúan Will. – De nem akarom, hogy Henrynek baja essen.

 – De Will… – szólalt meg hirtelen Daniel. – Ezek után ti sose lehettek majd igazi testvérek. Ugye tudod?

– Igen… tudom, hogy meg fog gyűlölni, sőt lehet, hogy már most is gyűlöl, de nem érdekel…, én nem tudnám gyűlölni őt, és ezért nem akarom, hogy baja essen.

– Ez nagyon szép tőled – mondta Torro parancsnok. – De szerinted ő is ennyire aggódna érted?

– Nem tudom, de nem is érdekel.

Will megfordult, és faképnél hagyva a két férfit visszaindult a házba. Nem érdekli, mit mond Daniel és Torro parancsnok. Meg fogja védeni Henryt még akkor is, ha neki magának kell mellette állnia, hogy még véletlenül se essen semmi baja.

 

Bár Will nem tudott róla, de azon a napon nem csak az ő gondolatai jártak testvére körül. Henry herceg egész nap nem szólt senkihez. Sőt még a szobáját sem hagyta el. Csak ült a székében, és a tűzbe meredt. Egész nap Will járt a fejében.

Valaki megszöktette. Három nappal ezelőtt. A katona szerint, aki a hírt hozta, Torro parancsnok és az emberei voltak. Vajon miért tette ezt Torro? Tudja, hogy ki az a fiú? Tudja, hogy ő a halottnak hitt herceg? Ezért szöktette meg?

Az apja nem mondott semmit, már három napja bezárkózott a szobájába, és nem szólt senkihez. Vajon tudja, milyen súlyos a helyzet? Másnap nem csak Torro parancsnok, hanem Mr. Morgan, a konyhavezetője és Stone őrmester, a börtön vezetője sem jelentkezett szolgálatra. Sőt az elmúlt három napban sorra érkeztek vidékről a jelentések, amelyek szerint országszerte katonák tucatjai hagyták el az állomásaikat. Olyan mintha… Henry még belegondolni sem mert, de mintha lázadás készülne. És mindez Will miatt? De Torróék miért követnék inkább Willt, mint őt és az apját? Torro mindent az apjának köszönhet. Képes lenne így elárulni őt? És mi történik akkor, ha a felkelés győzedelmeskedik? Talán Torróék Willt akarják az apjuk helyére ültetni? Az első hallásra őrültségnek hangzik. Henry kicsit talán dölyfösen arra gondolt, hogy Will mégis miben különb nála? Hisz ő a trónörökös, a jó Isten úgy akarta, hogy ő üljön a trónra, persze csak miután az apjának lejárt az ideje ezen a világon.

De aztán Henry kicsit jobban belegondolt. Will bár egyszerű emberek között nevelkedett, okos és szorgalmas, emellett kötelességtudó is. Ráadásul, ha a felkelés az egyszerű emberek között fog kitörni, mégis kit fognak támogatni? Őt, aki szinte sose hagyja el a palota falait, vagy pedig Willt, aki közülük való? Henry nagyon jól tudta a választ. Persze, hogy Willt.

Will, mint király… furcsa volt belegondolni. Henry nem akarta átadni a trónját. Nem, arra készült egész életében, hogy uralkodó legyen, és fejlessze az országot, befejezze az évek óta tartó háborúskodást, és jólétet hozzon az emberekre. Abban ugyan nem volt kétsége, hogy Will is ugyanezt akarja, de volt benne annyi büszkeség, hogy az évek óta tartó tervezgetés után ő valósítsa meg az álmait. Csak volt egy kis gond. Ha a nép Willt támogatja…, akkor hiába van meg benne minden jó szándék, semmit sem tud majd megvalósítani belőle, ha folyton a népével kell hadakoznia. Akkor ugyanott tartana, mint akkor régen az apja. Vagy inkább, mint most… De akkor mégis mit csináljon? Nem akarja átadni a trónját, de azt sem akarja, hogy a makacssága miatt évekig tartó polgárháború törjön ki, sok emberáldozattal és szenvedéssel. Nem, ezt nem akarja… Mi lenne a helyes döntés? Bárcsak tudná…

A herceg IV. rész 4. fejezet

– William Solto, akarod-e az itt megjelent Elizabeth Mary Laurencet törvényes feleségedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

– Igen! – Will határozottan és gondolkodás nélkül mondta ki élete legfontosabb válaszát. Érezte, ahogy Elizabeth-tel még szorosabban kulcsolják össze a kezüket. Aztán a pap Elizabeth-nek is feltette a kérdést.

 – És te Elizabeth Mary Laurence, akarod-e az itt megjelent William Soltót törvényes férjedül? Kitartasz-e mellette jóban, rosszban, egészségben, betegségben, míg a halál el nem választ?

– Igen! – mondta a lány is ugyanolyan határozottan, mint az előbb Will.

– Ezennel házastársaknak nyilvánítalak titeket. Csókoljátok meg egymást!

Ez a csók más volt, mint azok a szenvedélyes csókok, amiket eddig váltottak. És hát az nem is lett volna helyénvaló egy templomban. Will és Elizabeth immár házasok voltak. Bethie ujján ott csillogott Ilina Solto jegygyűrűje, amit Will még a tűz után mentett ki. Miután eljöttek a fővárosból egész nap lovagoltak, hogy minél messzebb kerüljenek a várostól. Estefelé aztán megálltak egy kis faluban, és egyenesen a templomba mentek. A pap még csak nem is csodálkozott, hogy így a család és a barátok nélkül akarnak egybekelni. Az idős pap sok ilyen esetet látott már, főleg mióta zajlottak a háborúk. Sok fiatal szökött meg azóta együtt. Így történt, hogy alig egy félóra múlva Will és Bethie egymás kezét fogva, a házasságlevéllel a kezükben a falu apró fogadója felé tartottak. Az egész napos utazástól mindketten alaposan megéheztek. Will szerencsére magával hozta az összes pénzét, így mindkettőjüknek finom vacsorát és szállást rendelt a kedves fogadósnétól.

– Házasok? – kérdezte az erős csontozatú, cserzett arcú, de barátságos tekintetű özvegyasszony.

– Igen – felelte Will kicsit szégyenlősen.

Bethie már sokkal magabiztosabban tette hozzá:

– Friss házasok – és ezt olyan boldog, csillogó szemekkel mondta, hogy még a fogadósné is elmosolyodott.

– Akkor természetesen a legjobb szobámat kapják. Üljenek le, és hozom a vacsorát. – S már el is tűnt a konyha irányába. A két fiatal pedig helyet foglalt az egyik kandallóhoz közeli asztalnál. Megvacsoráztak, közben nem sok szó esett köztük. Bár nem tudták, de mindkettőjük gondolatati ugyanazon téma körül jártak. A közelgő nászéjszakájuk körül. Bethie egyre gyakrabban pillantott újdonsült férje felé. Willen nem látszott semmiféle idegesség, amiért Bethie szörnyen irigyelte. Will persze ugyanannyira ideges volt, mint szerelme, csak épp igyekezett nem mutatni. Ennek ellenére vacsora után kéz a kézben, mosolyogva vonultak fel a kicsi, de annál kényelmesebb padlásszobájukba. Az apró kandallóban ugyan a tűz már alig pislákolt, de a sarokban álló ágy már szépen meg volt vetve, az ablakon a hold ezüstös fénye világított be. Will lepakolta a csomagjaikat, majd letérdelt a kandalló elé, hogy felélessze a tüzet. Bethie letelepedett az ágyra, és onnan figyelte a fiú ügyködését.

– Kérdezhetek valamit? – szólalt meg egyszer csak tétován Bethie.

– Mondd csak – mosolyodott el Will, mint mindig, ha meghallotta Bethie hangját.

– Mikor – olyan furcsa volt ezt kimondani. – Mikor jöttél rá, hogy tetszem neked?

 – Ez egyszerű, mikor először megláttalak.

– Tényleg? Pedig nem lehettem túl vonzó ott ülve azon a sziklán, morcos arccal.

– Ó, nem akkor láttalak először.

– Nem? – kérdezte meglepetten Bethie. – Akkor mikor?

– Aznap reggel, mikor indulásra készülődtél, és épp a főudvarhölggyel beszélgettél a palota udvarában.

– Igen, emlékszem. Én akkor nem is láttalak.

– Én viszont igen. Emlékszem… – Will szemei őszinte rajongással csillogtak az emlék hatására. – A reggeli nap fényében a hajad olyan volt, mintha az arany minden árnyalatában ragyogna. Ott és akkor jöttem rá, hogyha megismerhetnélek, nagyon tudnálak szeretni.

– Oh… – Bethie örült, hogy Will háttal állt neki, mert a fiú szavait hallva fülig vörösödött, annyira jól estek neki.

– És te? – nézett a lányra kíváncsian Will. – Mikor jöttél rá?

– Rájönni csak akkor jöttem rá, mikor másodszorra találkoztunk. Annyira fájt a gondolat, hogy talán soha többé nem látlak, hogy tudtam, ez nem lehet más, mint szerelem. De azt hiszem, akkor szerettem beléd, mikor tüskebokornak neveztél.

Mindketten felnevettek az emlék hatására. Majd Will ismét visszafordult a tűzhöz. Bethie pedig elgondolkozva simította végig szorosan feltűzött aranyszőke haját. Will szereti a haját. Még soha senki se mondta neki, hogy szép a haja. Bethie keze lassan rákulcsolódott a haját tartó csatra, majd kihúzta. A haja puhán és szabadon omlott le a vállára egészen a háta közepéig. Will ekkor fordult meg. Szeme kikerekedett a csodálkozástól. Még sose látta Bethie-t ilyen szépnek. Ahogy puha aranyszőke haja szép arcát keretezte, olyan volt, mint egy angyal. Will lassan fölállt, és az ágyhoz lépett. Óvatosan az ujjai közé fogott egy puha hullámos tincset, és végigsimította az ujjai között. Annyira gyönyörű volt… Aztán Will már csak arra eszmélt, hogy szorosan magához vonja a lányt, és olyan szenvedélyesen csókolja meg, mint még soha azelőtt. Bethie pedig ugyanolyan szenvedéllyel csókol vissza. A következő pillanatban már a puha párnák közt voltak. A két fiatal test úgy simult egymáshoz, mintha mindig is egyek lettek volna. Elképzelhetetlen volt, hogy hogyan tudtak egészen idáig egymás nélkül élni. A szerelem és a szenvedély igazi beteljesülése volt ez az éjszaka. Ilyet csak az élhet át, aki megtalálta az igazi szerelmet. Will Solto és Elizabeth Laurence már megtalálta. Ők már rátaláltak egymásra.

Másnap reggel Will vidám madárcsicsergésre ébredt. Hirtelen nem is emlékezett rá, hol van, csak azt tudta, hogy nagyon-nagyon boldog. Aztán meglátta a mellette alvó Bethie-t. Annyira szép volt kócos hajával és nyugodt arcával, hogy Will legszívesebben magához vonta volna, hogy megcsókolja. De nem akarta felébreszteni. Így is szinte egész éjjel fönt voltak. Will annyira boldog volt ebben a nyugodt órában és ebben az egyszerű fogadóban, hogy szinte már nem is emlékezett rá, milyen elkeseredett és zaklatott volt alig egy nappal ezelőtt. Jelenleg nem érdekelte semmi más, mint a mellette alvó gyönyörű lány, illetve már nem is lány, hanem asszony. Méghozzá az övé. Ennél többre már nem is vágyhat. Will erre a gondolatra jólesően nagyot nyújtózott, majd halkan, hogy Bethie-t fel ne ébressze, kimászott az ágyból és felöltözködött. Lemegy a fogadósnéhoz, és felhozza a reggelijüket. Bethie biztos örülne neki. Csendben becsukta maga mögött az ajtót, majd lesétált a földszintre. Ebben a kora reggeli órában a fogadó még teljesen üres volt, csak a kedves fogadósné tett-vett a söntéspultnál. Will megdöbbenve látta, hogy a nő sír. A keze szorgalmasan járt, ahogy előkészítette a reggeli tennivalókat, de a szeméből sűrűn potyogtak a könnyek. Will szörnyen kellemetlenül érezte magát, hogy meg kell őt zavarnia, mikor láthatóan valami nagy bánat érte. De már nem fordulhatott vissza, a nő észrevette.

– Jó reggelt! – köszönt halvány mosollyal a nő, miközben gyorsan megtörölgette a szemét. – Segíthetek valamiben? Talán szükségük van valamire?

– Jó reggelt! Sajnálom, hogy megzavartam, csak azt akartam megkérdezni, hogy felvihetném–e a reggelinket a szobánkba? – lépett közelebb a pulthoz Will.

– Természetesen, máris elkészítem – felelte buzgón a nő, láthatóan örült, hogy csinálhat valamit.

– Nem sürgős, ráér később is – mondta Will tétován.

De a nő csak legyintett.

 – Ne butáskodjon, pár perc az egész – de mire kimondta ezeket a szavakat a nőből megint feltört a zokogás. Willnek majd megszakadt a szíve, ahogy ránézett.

– Talán történt valami? Tudok segíteni? – kérdezte kedvesen.

– Nem köszönöm, nagyon kedves – legyintett a nő. – Csak tudja, ma van az évfordulója, hogy meghalt a fiam.

– Oh, nagyon sajnálom – mondta őszintén Will. – Megkérdezhetem hogyan történt?

 – Tudja, katona volt. Két évvel ezelőtt neki is ki kellett vonulnia a csatába és ott… pont az utolsó rohamban elesett.

– Sajnálom – Will egyre kényelmetlenebbül érezte magát. Már megint a háború. Mikor lesz ennek már vége?

– Tudja, az én Kevinem… olyan jó fiú volt. Annyira becsületes… Mondtam neki, hogy ne legyen katona. De hát mit tehettem volna? Hisz már az apja is az volt. Ő is a háborúban esett el, még régebben. Én meg itt maradtam, teljesen egyedül… csak ez a kis fogadó maradt nekem. Mikor megláttam magukat a feleségével… arra gondoltam, ha az én Kevinem még élne, ő is biztos már megházasodott volna… – majd a nő ismét sírva fakadt.

Will legszívesebben odalépett volna hozzá, hogy átölelje. Annyira sajnálta szegény nőt, aki itt maradt teljesen egyedül. A férje és a fia meghaltak… és mindez a háború miatt. Henrik őrült hatalomvágya miatt. Aztán Will fejébe lassan egy másik gondolat is beférkőzött. És ez rögtön elfeledtette vele a reggel érzett boldogságot. Szó nélkül megfordult, és magára hagyta a síró asszonyt. Csendben visszament a szobájába, Bethie már felébredt, és sugárzó mosollyal nézett belépő férjére. De Will ezúttal nem mosolygott vissza rá. Sőt legszívesebben ott helyben elbőgte volna magát, ezt azonban nagyon szégyellte volna Bethie előtt. Azt azonban már nem tudta eltitkolni, hogy úgy érezte, minden erő elszállt belőle. Elkeseredetten rogyott le a földre. Úgy érezte a világ összedőlt körülötte, ismét. Most mit csináljon? A következő pillanatban, mielőtt még eluralkodtak volna rajta a sötét gondolatok, érezte, ahogy két gyöngéd kéz megszorítja az ő remegő kezét. Will felpillantott, és Bethie aggódó arcát látta maga előtt. Mégis hogy magyarázza el neki?

– Az emberek… – szólalt meg lassan, de még így is remegő hangon. – Ők tényleg szenvednek. Annyi ember halt már meg. Annyi anya várja hiába haza a fiát, annyi feleség vesztette el a férjét, és mégis miért? Egy háborúért, amit ha meg is nyerünk, az ő életükben semmi változást nem fog hozni. Csak szenvedést okoz.

Will lassan visszahajtotta a fejét a térdére. Bethie nem szólt semmit, de Will így is érezte, hogy a lány őt nézi.

– Most mit csináljak? – mondta ki hangosan is a kérdést, ami a fejében járt. – Mit csináljak?

 – Jaj, drágám – simogatta meg férje karját Bethie, de Will lerázta magáról a lány kezét.

– Gyáva vagyok, ugye? Elmenekültem a kötelességem elől. A saját boldogságom a másoké elé helyeztem… ezt tegnap még teljesen helyénvalónak éreztem, de most… csak azt érzem, hogy szörnyű ember vagyok. Gyáva és önző… nem is értem, hogy szerethetsz egy ilyen embert.

– Te nagyszerű ember vagy. Nem gyáva és még kevésbé önző, ha az lennél, akkor most nem éreznéd rosszul magad – mondta őszinte meggyőződéssel Bethie. Bár nem tudta mi váltotta ki Willnél ezt a hirtelen önvád-rohamot, szerencsére fel volt készülve rá. Bár sokkal jobban örült volna, ha ez nem épp közvetlenül a nászéjszakájuk után történik meg.

 – Vissza kell mennünk… ugye? – nézett fel Will az előtte guggoló lányra. – És nem mehetünk haza.

– Nem, nem mehetünk – mosolyodott el halványan Bethie.

– Tudtad, hogy ez lesz?

– Persze, hisz ismerlek – bújt oda férjéhez Bethie. – Te sose fordítanál hátat azoknak, akiknek szüksége van rád. Csak kellett egy kis idő, hogy te is rájöjj erre.

 – Tudom, hogy meg kell tennem, amit kérnek tőlem, de még mindig nem tetszik. Ha tényleg kitör a felkelés, nagyon sok ember halhat meg. Azt pedig nem akarom.

– Tudom, hogy nehéz – mondta megértően Bethie. – De Henrik király gonosz ember, ha ő trónon marad, még több ember fog meghalni.

– Igen, tudom, de nem csak ez zavar… ott van Henry…, ő nem rossz ember, ráadásul a testvérem…, nem akarom, hogy neki valami baja essen.

– Biztos vagyok benne, hogy ezt Sierra báró sem akarja.

– Igen, talán… – majd Will elcsigázottan felsóhajtott. – Akkor, azt hiszem, ideje visszaindulnunk.

És így is tettek.

A nap már lemenőben volt, mikor Daniel és Torro parancsnok letelepedtek a Sierra birtok udvarában álló egyik padra. Torro pipára gyújtott, és elmélázva figyelte a láthatárt.

– Már három nap eltelt – mondta a férfi–, és nem jött vissza.

– Vissza fog jönni.

Daniel kezdett belefáradni, nem csoda, hisz mást sem ismételgetett az elmúlt napokban. De ennek ellenére még mindig ugyanannyira meg volt győződve az igazáról, mint az első napon.

– Azt hiszem, mi hibáztunk – szólalt meg ismét elgondolkozva Torro. – Mondtam Sierrának, hogy ne zúdítson mindent egyszerre a nyakába. Nem csoda, hogy megrémült.

– Én is így gondolom – bólintott Daniel. – De most már mindegy. Ha szerencsétek van, Will nem fog nagyon haragudni, mikor visszajön.

– Úgy látom, nagyon bízol benne – mosolyodott el Torro. – Remélem, nem hiába.

– Nem hiszem – nevetett fel Daniel.

– Miért nem?

– Mert éppen ott jön – mutatott előre a fiú, és Torro parancsnok döbbenten látta, hogy fia igazat mond. Pont abban a pillanatban, mikor a férfi odanézett a Sierra birtok kapujában feltűnt egy ló mellette pedig két alak. És az egyik alak minden kétséget kizáróan Will Solto volt. Torro parancsnok ekkor olyan felszabadultan nevetett fel, amilyet még Daniel is ritkán hallott tőle. Végre már teljesen biztos volt benne, hogy az emberek készen állnak a változásra és… Will is készen áll rá.

A herceg IV. rész 3. fejezet

Aznap este a fővárosban szakadt az eső. Az utcák kihaltak voltak, az emberek a házaikba húzódtak. Will ennek kivételesen nagyon örült. A lovat az egyik kocsmánál hagyta, majd ő maga köpenybe burkolódzva a palota felé vette az irányt. Örült, hogy sikerült pont ebben az órában visszaérnie a városba. A szolgálóknak ugyanis ekkor ért véget a munkaidejük. Amint a hátsó kapuhoz ért, Will megnyugodva látta, hogy igaza volt. A kapun csoportokban vagy épp egyedül hagyták el a palotát a köpenybe bugyolált szolgák. Így ugyan elég nehéz volt megállapítani, hogy férfi vagy nő az illető, de Will végül kiszúrt egy hazafelé igyekvő fiatal lányt.

– Elnézést! – állta el a lány útját, aki rémülten hőkölt hátra.

– Igen?

Will nagyon megsajnálta szegényt. Látszott rajta, hogy halálra rémült. Biztos azt hitte, Will valami őrült, megátalkodott alak. De a fiút ez most cseppet sem érdekelte. Gyorsan el kell intéznie ezt a dolgot, mielőtt még valaki meglátja.

– Ismerős vagy az udvarhölgyek szálláshelyén? – kérdezte a megszeppent lánytól.

– Ott vagyok szolgáló.

– Ismered Elizabeth Laurence udvarhölgyet?

– Persze, de már majdnem egy napja bezárkózott a szobájába, és egyre csak sír. Még csak enni sem evett semmit.

Will rémülten kapta föl a fejét. Vajon mi történhetett Bethie-vel? Lehet, hogy miatta sír? Azt hiszi, hogy meghalt?

– Nekem muszáj beszélnem vele, menj vissza, és hozd ide!

– Dehogy megyek! Már lejárt a munkaidőm! – Will számított erre a válaszra, így benyúlt a zsebébe, és a lány markába nyomott három csillogó aranypénzt. A lány szeme döbbenten kikerekedett. Ennyi pénzt egy hónap alatt sem keres.

– Kapsz még ugyanennyit, ha idehozod – tette még hozzá Will, mire a lány egy szempillantás alatt elfordult, és már el is tűnt a palota kapujában. Tehát már csak várnia kell.

Bár Will nem tudhatta, de minden pontosan úgy volt, ahogy a kis szolgálólány mondta. Elizabeth kis hálókamrájában feküdt az ágyán, fejét a párnájába fúrta, és keservesen zokogott. Hiába jöttek sorba az udvarhölgyek, hogy megtudják mi baja, Bethie még csak nem is válaszolt. Még akkor sem, mikor a főudvarhölgy azzal fenyegette meg, hogy hazaküldi. De Bethie–t már semmi sem érdekelte. Mióta megtudta, hogy Willt vádolják a herceg megmérgezésével, és hajnalban állítólag már ki is végezték, Bethie úgy érezte, összetört a szíve. Ha Will nincs többé… ő mégis mihez kezdjen? Mióta megismerte őt, úgy érezte, újjá született. Már nem érezte magát elhagyatottnak és magányosnak. Még az udvarhölgyek is észrevették, hogy sokkal mosolygósabb az utóbbi időben. De most mindennek vége. Will meghalt, ő pedig soha nem fog találni még egy olyan fiút, akit ennyire tudna szeretni. Most már biztos. Vénkisasszony lesz, soha nem megy férjhez. Mert csak Will mellett lehetett volna boldog. Csakis az ő gyerekeit akarta a világra hozni. Talán jobb lenne, ha ő is meghalna…

Bethie sötét gondolatait ekkor erőteljes kopogás szakította félbe. Bethie nem foglalkozott vele. Biztos megint az egyik udvarhölgy az.

– Kisasszony! – hallatszott az ajtó mögül. – Kisasszony, Mimi vagyok! Kérem, engedjen be, üzenetet hoztam önnek.

– Menj innen, nem érdekel – morogta a lány a párnák mögül.

– De kérem, kisasszony, egy fiatal férfi látni akarja. Még pénzt is adott, hogy levigyem magát hozzá. Aztán többet is fog adni.

– Egy fiatal férfi? – ez már felkeltette Bethie érdeklődését, így megtörölte a szemét, és ajtót nyitott. Másrészt meg félt, hogy a lány hangoskodását más udvarhölgyek is meghallják. Mimi izgatottan lépett be a szobába.

– Milyen fiatalemberről beszélsz? – kérdezte Bethie.

– A nevét nem tudom. De a kisasszonyt kereste. Nagyon helyes fiú, alacsony, barna haja van, és olyan furcsa szeme, tudja, mint a macskáknak.

– Vezess hozzá! – kapta föl gyorsan a köpenyét Bethie, és szó szerint kilökte a szegény lányt az ajtón. Csak egy ember van ezen a világon, akinek macskaszeme van…

Will úgy érezte már órák óta várakozik ott az egyik ház eresze alatt, mikor a palota kapujában végre megjelent két köpenybe bugyolált alak. És az egyik Elizabeth volt. Will az egyik pillanatban még csak döbbenettől csillogó szemét látta, következőben pedig már érezte is a nyakán a lány ölelő karjait. Bethie úgy kapaszkodott belé, mint aki soha többé nem akarja elengedni. Vállát rázta a zokogás, fejét a fiú mellkasába fúrta.

– Bethie…– mondta gyöngéden Will, és visszaölelte a lányt. Persze csak miután kifizette a kis szolgálólányt, aki már tartotta is a markát. Miután a lány elment, Will behúzta Bethie–t egy sötét sikátorba, hogy nyugodtan beszélhessenek. Lassan Bethie zokogása is alábbhagyott, Will addig nyugtatóan simogatta és ringatta a lányt, míg végül Bethie könnyes szemmel fölnézett rá.

– Will, mégis hogy… én azt hittem… azt hittem, hogy meghaltál.

Will halványan elmosolyodott.

 – Mindent megmagyarázok. De előbb kérdeznem kell valamit. Elhiszed, hogy én akartam megölni Henry herceget?

– Dehogyis, te sose lennél képes ilyesmire, tudom – mondta komolyan a lány.

Will megkönnyebbülten ölelte magához szerelmét. Ezt meg kellett kérdeznie, bár nagyon félt a választól. Tudnia kellett, hogy Bethie hisz benne, és szerencsére így is volt. Így aztán Will vett egy mély lélegzetet, és elmondott Bethie–nek mindent, amit az elmúlt nap alatt megtudott. Elmondta, hogy az ő neve Will Solto, aki azért érkezett a palotába, hogy kiderítse miért haltak meg a szülei. És elmondta azt is, amit Sierrától hallott, hogy ő valójában Henrik király és Izabella királyné másodszülött fia. Elizabeth feszülten hallgatta, szeme egyre jobban kikerekedtek a döbbenettől. Mikor Will befejezte, idegesen nézett le a lány arcára. Bethie néhány percig hallgatott, majd lassan megszólalt.

 – És most… mit akarsz csinálni?

– Nem tudom, de Bethie, nem lehetek én a király. Én… nem tudnám megcsinálni. Egyszerűen, nem megy.

– Pedig én is egyetértek Daniellel. Remek uralkodó lennél.

– Jaj, Bethie… – nyögött fel csalódottan a fiú. Annyira reménykedett benne, hogy legalább Bethie megérti őt. De úgy tűnik ismét tévedett.

– De… – folytatta a lány –, ha te úgy érzed, hogy nem tudod megtenni, én akkor is támogatlak téged. Én mindig melletted leszek.

– Mindig? – mosolyodott el Will. – Még akkor is… ha arra kérnélek, hogy hagyj itt mindent, és gyere vissza velem a falumba?

 – Ha te ezt kérnéd, én azt kérdezném: mikor indulunk?

Will nem is akart többet tudni. Csak magához vonta a lányt, és forrón szájon csókolta. Nem is volt több kérdése, illetve… még csak egy.

– Elizabeth Laurence – nézett ünnepélyesen a lányra –, hozzám jössz feleségül?

És Bethie kimondta az egyetlen választ, amit elképzelhetőnek tartott.

– Igen.

Ezután már tényleg nem volt több kérdés.

 

– Mi az, hogy elment?! – csattant föl Sierra báró olyan hévvel, hogy a vele szemben álló Ian komolyan megijedt tőle. Szegény fiú most tényleg úgy érezte, hogy ki fogják rúgni. Igen, biztos. Kirúgják, pedig már olyan messzire eljutott!

– Uram, kérem, ne haragudjon, én nem tudtam, hogy…

– Mondta hová megy? – vágott közbe Torro parancsnok, aki sokkal higgadtabbnak tűnt, így Ian neki sokkal nyugodtabban válaszolt:

– Nem, de olyan lovat kért, ami jól bírja a hosszú utakat.

– Tehát az ország bármelyik pontján lehet – fordult el elkeseredetten Sierra. Nem akarta elhinni, hogy Will ilyen aljasul becsapta. Csak így faképnél hagyja azok után, amit tett, és főleg amit tenni készült érte. Torro már sokkal nyugodtabban fogadta a hírt, hogy Will itt hagyta őket, de ez semmi volt ahhoz a közönyösséghez képest, amit Daniel mutatott, még apjának is feltűnt.

– Te talán tudsz valamit, amit mi nem? – fordult fiához a férfi. Daniel csak vállat vont.

– Nem értem, miért idegeskedtek. Úgyis visszajön.

– Ezt meg honnan tudod? – fordult oda Sierra is.

– Onnan, hogy Will nem az a fajta, aki megszökik a kötelességei elől. Most ugyan pánikba esett egy kicsit, de nem adok neki három napot, és újra itt lesz. Csak hagynunk kell neki időt, hogy átgondolja a dolgokat.

Torro elgondolkozva vonta össze a szemöldökét.

– Igazad lehet.

– Micsoda? – hördült fel Sierra. – Tehát hagyjuk, hogy…

– Várjunk három napot, ha Will ezután sem jön vissza, akkor a keresésére indulunk. Addig is töltsük hasznosan az időt, és folytassuk a tervünk kidolgozását.

– Mi értelme? Hisz lehet, hogy nem is jön vissza – morogta Sierra.

– Vissza fog jönni – mondta őszinte meggyőződéssel a hangjában Daniel. – Én tudom.

A herceg IV. rész 2. fejezet

Will végül azt a helyet választotta, ahol már annyi nyugodt órát töltött a múltban. A harangtoronyba. Sierra birtokán már rég elkezdődött a munka. Ahogy átvágott az udvaron, Will látta a még mindig élettel teli Tomot, aki épp az istállófiúkat rakta helyre. Iant nem látta, de remélte, hogy ő is jól van. Néhányan ugyan utána fordultak, talán ismerős volt nekik, de komolyabban senki se foglalkozott vele, mindenkinek meg volt a saját baja. Ahogy Willnek is a magáé. A harangtoronyban aztán Will végre egyedül maradt.

Tehát ez a magyarázat. Az egész élete egy hazugság volt. Mindenki hazudott neki. A szülei, Sierra báró… A szülei, akik igazából nem is a szülei… Sierra és Torro azt mondja, ő Livídia egyik hercege. Willnek még ezt a tényt is nehezére esett megemészteni, de hogy Sierráék őt akarják királynak! Ez abszurd! Az égvilágon semmit sem tud az uralkodásról! Ő egész életében egy farmon dolgozott meg az istállóban és most néhány hete a konyhán. Nem tud semmit sem a nemesek életéről, se az uralkodásról. Pocsék uralkodó lenne. Henry herceg sokkal alkalmasabb erre a feladatra. Bármit is mondanak Sierráék, Will tudta, hogy Henry remek uralkodó lesz. Ő okos, kedves és a legjobbat akarja az országnak. Will nagyon tisztelte őt ezért. És a hetek során nagyon megkedvelte. És pontosan ezért érezte hátba szúrásnak, még csak a gondolatot is, hogy a helyébe lépjen. Arról nem is szólva, hogyha igaz, amit Sierra mondott, akkor Henry a testvére. Azt ugyan nem tudta, hogy Henry tud–e erről, de akkor is… nem teheti ezt a testvérével. Mindig is annyira vágyott egy testvérre. A faluban, ahol felnőtt minden gyereknek volt legalább egy fivére vagy nővére. Will annyira irigyelte őket, mikor látta, hogy osztják meg egymás között a kis titkaikat, hogy követnek el valami rosszaságot természetesen mindig együtt. És mikor beszélt vele, úgy tűnt Henry is erre vágyik. De aztán, amiket a börtönben mondott neki. Tényleg azt hitte, hogy ő akarta megölni? Pedig úgy érezte, az elmúlt hetekben sikerült annyira megismerniük egymást, hogy Henry elhiszi neki, hogy nem ő tört az életére. De nem ez történt. És ez nagyon fájt neki. Simon most biztos nagyon elégedett lehet magával. Vajon tudja már, hogy Torro emberei megmentették? És Henry? Ha megtudják, hogy még mindig életben van, mit fognak tenni? Körözést adnak ki ellene? Will még soha életében nem érezte ennyire elveszettnek magát. Eddig mindig volt valami életcélja. Miután kiderítette, mi történt a szüleivel, vissza akart menni a farmjukra, feleségül venni egy kedves lányt. Majd gyerekeik születnek, látja, ahogy felnőnek, és együtt öregszik meg azzal a nővel, akit szeret. Erre most életében először fogalma sem volt, mihez kezdjen. Csak egyet tudott. Nem fogja teljesíteni Sierra kérését, és nem lesz ő az ország következő királya. Azzal persze egyetértett, hogy Henrik nem jó király, de hogy ő lépjen a helyére… ráadásul egy véres felkelés segítségével, amiben ki tudja, hányan veszítenék az életüket… Nem, köszöni szépen, ő érte senki se kockáztassa az életét, elég, hogy a szülei miatta haltak meg. Egyelőre még azt se tudta, ezzel a bűntudattal hogyan fog megbirkózni. Willt nem érdekelte mit mond Sierra és Torro. Az ő szülei mindig is Soltóék maradnak. Ők nevelték fel, ők vigyáztak rá, mikor kicsi volt. Wilson Solto volt, aki megtanította lovagolni, aki az ölébe vette a viharos éjszakákon, mikor nagyon félt. És Ilina Solto volt az, aki éjszakákon át mellette virrasztott, mikor betegen feküdt, aki ellátta a sebeit, mikor megsérült egy–egy keményebb játék után. Ők viselkedtek szülőként, nem pedig a király és a királyné. Ők csak két idegen, nem pedig a szülei. Ahogy a szülein gondolkozott, Will szemét elfutotta a könny. Így talált rá Daniel.

– Hé, megvagy? – nézett mosolyogva a lépcsőn kuksoló barátjára a fiú.

Will csodálkozva nézett az előtte álló Danielre.

– Hogy találtál meg? – kérdezte, miközben igyekezett kitörölni a könnyeket a szeméből. Nagyon szégyellte magát, amiért Daniel így talált rá. Most azt fogja hinni róla, hogy egy bőgőmasina.

– Nem volt nehéz – felelte a fiú kérdésére Daniel. – Láttam az ablakból, hogy ide igyekszel. Aggódtam, elég feldúltnak tűntél.

– Az is vagyok – felelte őszintén Will.

– Nem csoda, én is így éreznék.

– Te elhiszed?

– Persze, miért ne hinném?

– Mert ez az egész… olyan hihetetlen.

– Igen, tényleg az, de hidd el, apa sose hazudna neked.

 – Persze tudom, de… akkor is, ez a nevetséges ötletük, hogy én legyek a király… – és Will várta, hogy Daniel vele együtt szidja az öregek ötletét, ám döbbenten látta, hogy ehelyett Daniel csak vállat von.

– Mi ebben olyan nevetséges? Remek uralkodó lennél.

 – Hogy?! – pattant fel dühösen Will. – Daniel, ne mondd azt, hogy te is…

– Figyelj, én csak azt mondom, hogy jó uralkodó lennél. Persze az elején biztos nehéz lesz, de ahogy téged ismerlek, pillanatok alatt belejönnél.

– Nem, ez nem igaz.

– Dehogynem, Mr. Morgan is ezt mondta.

– Mit mondott?

– Csak azt, hogyha az uralkodásba is olyan gyorsan belejössz, mint a mosogatásba, akkor nem lesz gond.

– Nem, ti sokkal többet gondoltok rólam, mint amire képes vagyok.

– Vagy inkább te gondolsz magadról kevesebbet, mint amire képes vagy – szögezte le Daniel. De Will csak a fejét rázta.

– Nem, soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha bármelyikőtöknek valami baja esne.

– Tehát igazából erről van szó? – nevetett fel Daniel. – Te nem is az uralkodástól félsz, hanem a felkeléstől.

– Igen, félek. Ez nem játék.

– Persze, hogy nem az. De apa és a báró úr remek tervet dolgoztak ki, ha sikerül, egy éjszaka alatt le is zajlik az egész.

– Hát ez az. Ha sikerül. Te nem is félsz?

– Will, én katona vagyok. Mikor ezt az életet választottam, számoltam azzal a lehetőséggel, hogy egyszer majd az életemet kell kockáztatnom. És ha ezt egy ilyen nemes ügyért tehetem, akkor örülök neki.

– Én viszont nem – mondta csökönyösen Will. – Ha neked valami bajod esne én miattam…

– Nagyfiú vagyok, tudok vigyázni magamra – vont ismét vállat Daniel.

Will pedig nem tudta mi mást mondhatna még. Úgy érezte, még Daniel is elárulta. Annyira reménykedett benne, hogy legalább ő mellette áll, hogy megérti őt. De nem ez történt. Daniel is ugyanazt hajtogatja, mint az apja és a báró. Hát senki sincs, aki megérti őt? Bárcsak Bethie itt lenne…

– Azt hiszem, elmegyek, és járok egyet – mondta halkan Will.

– Ahogy gondolod – mondta Daniel, majd ő is felállt. – Ha adhatok egy tanácsot, estig találd ki, hogy mit akarsz, mert apáék már nagyon izgatottak.

– Jó, igyekszem – morogta a fiú, majd elindult ki az udvarra. Milyen szerencse, hogy Mr. Morgan elhozta neki a megtakarított pénzét. Így meg tudja tenni azt, amire készült. Gyorsan átvágott az udvaron, de ezúttal egyenesen az istállóba tartott. Ezúttal hidegen hagyták a bámuló tekintetek, mert csak egy dolog járt a fejében, hogy megtaláljon egy embert. És ott is volt.

Ian döbbent tekintettel meredt a felé siető fiúra. A tűz óta nem találkoztak. Úgy tűnt el, hogy Ian azt hitte Will halt meg a tűzben. De most itt volt, láthatóan teljesen egészségesen és elevenen.

– Will… hát te… hogyan… – nyögte ki a fiú, mikor Will odaért hozzá.

A fiú halványan elmosolyodott.

– Hosszú történet – mondta gyorsan, mielőtt Ian folytathatta volna.  – Ígérem, mindent el fogok mesélni, de most… tudnál nekem segíteni?

– Én? Miben?

– Kellene egy ló.

A herceg IV. rész 1. fejezet

Willnek iszonyatosan fájt a feje. Még a szemét is alig bírta kinyitni. Mikor pedig kinyitotta, a szoba, amiben volt, olyan hevesen kezdett forogni, hogy gyorsan vissza kellett csuknia.

– Will? – aztán érezte, hogy valaki megfogja a kezét. A kéz kérges és erős volt, Will nagyon jól ismerte.

– Mr. Morgan? – fordította el óvatosan a fejét a fiú. A szoba hál’ Istennek már nem forgott. Örömmel látta, hogy a férfi valóban ott ül mellette. Főleg, mert a szoba, amiben voltak teljesen ismeretlen volt számára. Hatalmas dunyhás ágyban feküdt, drága bútorok és szőnyegek között, a széles ablakokon át a reggel első napsugarai világították be a szobát.

– Hogy érzed magad? Az az idióta katona jó alaposan kupán vágott – nézett aggódva Mr. Morgan a fiúra.

– Nem vagyok idióta – mordult fel egy mély brummogó hang.

Will csak most vette észre, hogy nincsenek egyedül a szobában. Az ajtó mellett egy jól megtermett katona állt. Kócos sötét haja, sűrű szemöldöke és bajsza volt, amitől igazán félelmetes benyomást keltett. Szeméből sértettség sugárzott, valószínűleg amiatt, amit Mr. Morgan mondott.

– Torro parancsnok azt az utasítást adta, hogy gyorsan mentsük ki a fiút a börtönből, mielőtt a király emberei észreveszik. Mivel nem volt idő a magyarázkodásra ez volt a legegyszerűbb megoldás.

Mr. Morgan erre inkább nem mondott semmit, csak egy dühös morgást engedett meg magának. Will egyáltalán nem neheztelt az ismeretlen katonára, amiért fejbe vágta, bár nem is maradt hely a fejében ezen bosszankodni, volt ugyanis egy kérdés, ami sokkal jobban foglalkoztatta.

– Mr. Morgan…– szólalt meg tétován. – Hol vagyunk?

– Nálam – a válasz a szoba egyik távolabbi sarkából érkezett.

Ez a hang azonban koránt sem volt ismeretlen Will számára, sőt nagyon is jól ismerte. A fiú úgy megdöbbent, hogy még a fejfájásról is megfeledkezett, és rögtön felpattant fektéből.

 – Maga az?

Sierra báró bólintott. Ugyan alig néhány hete volt csak, hogy Will utoljára látta a férfit, mégis a szemében a báró rengeteget változott. Sokkal öregebb és fáradtabb ember benyomását keltette. Mintha még a haja is sokkal őszebb lett volna. Will mégsem érzett egy csepp sajnálatot sem. Még mindig dühös volt a férfira, amiért hazudott neki, és elképzelni sem tudta miért van most itt Sierra birtokán. Megint.

– Will örülök, hogy jól vagy. Nagyon aggódtunk érted – mondta a férfi hangjában őszinte megkönnyebbüléssel.

Will nem felelt. Legszívesebben kipattant volna az ágyból, hogy faképnél hagyja a férfit, de a feje még mindig iszonyatosan zúgott, így inkább ülve maradt. Mivel Will nem válaszolt, Sierra folytatta:

– Will… mégis hogy jutott eszedbe elmenni a palotába?

– Tessék?

– A palotába, miért mentél oda? Mondtam neked, hogy miután Simon elkotródott innen, gyere vissza. És te megígérted, hogy visszajössz.

– Maga meg megígérte, hogy elmondja nekem mit írt nekem az apám – felelte cseppet sem tisztelettudóan Will. – Úgyhogy szerintem ne maga akarjon kioktatni engem az ígéretek betartásáról.

Erre már Sierra báró is dühösen pattant fel ültéből.

– Will, próbálj meg megérteni! Még csak tizenhat éves voltál! Szinte még gyerek. Féltem, hogy ez túl nagy teher lenne számodra…

– Nem értem… – Will dühe kezdett elpárologni, és a helyét átvette az értetlenség. – Miről beszél?

Most azonban Sierrán volt az értetlenség sora. Nézte a fiú őszinte, kikerekedett szemét, és egy szörnyű gondolat kezdett körvonalazódni a fejében.

– Will… te nem is tudod…

Ám nem tudta befejezni a mondatot, ekkor ugyanis hirtelen kitárult az ajtó, és Will, aki úgy érezte ennél több meglepetést már nem tud elviselni, az idősebb és a fiatalabb Torrót látta belépni. Daniel zaklatott tekintettel rögtön Will mellett termett, aki ekkorra már kikászálódott az ágyból.

– Jól vagy? – nézett aggódva barátjára a fiú.

– Kutyabajom.

Majd Will figyelme visszairányult Sierrára, aki épp Torróval beszélgetett.

– Torro… nem is tudja – mondta épp Sierra döbbent tekintettettel Torróra meredve.

– Tudom – felelte a parancsnok komoly hangon. – Mindabból, amit Daniel elmondott, én is erre a következtetésre jutottam.

Willt kezdte nagyon zavarni, hogy rajta kívül ebben a szobában mindenki tudja mi ez az egész.

– Elmondanák végre, miről beszélnek? – igyekezett, hogy hangja nyugodtan csengjen, de eredménytelenül. Sierra báró lassan a fiúra emelte a tekintetét.

– Will… nem olvastad el a levelet? Mondtam, hogy olvasd el.

– Apa levele elégett a tűzben. Nem tudtam elolvasni.

Sierra értetlenül vonta össze a szemöldökét.

– De akkor miért mentél a palotába?

– A szövegből csak egyetlen mondat maradt meg: „menj vissza a palotába”.

– Oh, Istenem! – rogyott vissza a székébe Sierra báró. Mintha éveket öregedett volna. Így Will inkább Torro parancsnokra emelte a tekintetét, aki továbbra is sziklaszilárdan állt, tekintete komoly volt, és semmiféle zavarodottság nem látszott rajta.

– Báró úr…, azt hiszem, ideje lenne elmondania Willnek az igazat. Maga régebb óta ismeri a tényeket, így azt hiszem, a maga feladata ezt megtenni.

Sierra csak némán bólintott, majd lassan felállt, és Will elé lépett. A fiú szíve a torkában dobogott, most meg fogja tudni, miért történt az elmúlt évek minden szörnyűsége. És ha megtudja, biztos minden a helyére kerül, és minden sokkal jobb lesz. Így aztán kíváncsian fordult Sierra báró felé, aki elgondolkozva bámult ki a Will mögötti ablakon. Láthatóan kereste a szavakat, hogy hogyan is kezdjen hozzá.

– Akkor régen… én a királyi tanács tagja voltam. Igazi hazafi. Hittem benne, hogy a király, a mi királyunk, mindig a legjobbat akarja az országnak. Minden, amit tesz, az helyes, és soha nem téved. A háborúkat is teljesen jogosnak tartottam, hisz az ország területének növelése volt a cél. De aztán… egy éjszaka a király összehívott minket, tanácstagokat. Azt mondta, egy fontos, országot érintő döntést kell bejelentenie. Én balga fejjel azt hittem valami államügyről lesz szó, esetleg egy újabb háborúról. De amit az nap éjjel a király bejelentett, az mindannyiunkat teljesen megdöbbentett.

Will ekkor lopva Danielre pillantott. Az ő arcáról is ugyanolyan értetlenség és kíváncsiság sugárzott, mint a sajátjáról. Mr. Morgan úgy szintén feszülten figyelt. Will kicsit megnyugodott, hogy ezek szerint a szobában nem ő az egyetlen, aki először hallja ezt a történetet. Sierra folytatta:

– Aznap éjjel a király bejelentette, hogy felesége, Izabella királyné, aki már olyan sokszor elvetélt azelőtt, akkor éjjel világra hozta a királyi pár második gyermekét, egy kisfiút. – A következő szavakat Sierra báró mélységes megvetéssel ejtette ki: – Biztos emlékszel, hogy Henrik király, mielőtt trónra került, véres polgárháborút vívott az öccseivel, akik fellázították a népet ellene. Miután a király második fia is megszületett, amennyire én láttam, a király ugyanezt a veszélyforrást látta benne. Nem tudom, hogy Henry herceget féltette vagy az országot, de a lényeg, hogy a király akkor éjjel bejelentette, hogy nem akar még egy herceget látni a királyi családban, tehát az újszülött kis herceget minél hamarabb el kell tüntetni. És a király így is tett.

– Tessék? – Will észre sem vette, hogy Daniellel egyszerre kiáltottak fel.

– Tehát azok a pletykák… mind igazak? – kérdezte döbbenten Daniel.

Will meg se tudott szólalni annyira elszörnyedt. Sierra bólintott.

– Igen, a legtöbb pletykának, mint tudjátok, van valóságalapja. Ez ebben az esetben is igaz. De ahogy hallottam, a szobalány, aki kikotyogta, hatalmas árat fizetett érte.

– És maga nem tett semmit? – kérdezte halkan Will. Sierra szomorúan és talán szégyenkezve lehorgasztott a fejét.

– Nem, talán tehettem volna, de akkor szörnyen féltem. A király megfenyegetett mindannyiunkat, hogy ha akár egyetlen szót is szólunk az esetről bárkinek, megölet minket családostul. Magamat nem féltettem, de a fiaim… őket nem akartam magammal rántani.

Will csak bólintott. Értette ő, ha az embernek gyereke van, minden megváltozik. Ezután Sierra lassan Torróhoz fordult:

– Innen jobb lenne, ha maga folytatná, én nem ismerem úgy a részleteket, mint ön.

Torro parancsnok csak biccentett, és átvette a beszélő szerepét.

– Aznap éjjel ugyan nem voltam szolgálatban, de a báró úr – intett Sierra felé – tanácsára mégis a palotában maradtam. És mint később kiderült a báró úrnak igaza volt. Nem sokkal hajnal előtt egy Ilma nevű szobalány odajött hozzám, és közölte, hogy a király látni kíván. Nem sokkal azelőtt neveztek ki kapitánynak, így természetesen tele voltam lelkesedéssel és a király iránti tisztelettel, tehát azonnal Őfelsége elé siettem. Hogy a király milyen szörnyűségeket mondott nekem aznap éjjel, inkább nem részletezném. A lényeg az, hogy engem bízott meg az újszülött kis herceg megölésével.

Will hallotta, hogy Daniel halkan felnyög mellette. Ő is nehezen hitte el, hogy Torro parancsnokot valaki képes volt ilyen borzalmas feladattal megbízni. De inkább nem szólt semmit. Torro folytatta:

– Isten a tanúm rá, nem akartam megtenni. Annyira nem, hogy még a királynak is megmondtam. De erre… sajnos egy olyan alkut kínált, amit nem utasíthattam vissza.

Torro parancsnok ekkor olyan gyöngéd és szomorú tekintettel nézett fel, amilyet Will még sose látott tőle. De nem Willre nézett. Nem, hanem a mellette álló magas, fiatal katonára. A saját fiára. – Pontosan ezekkel a szavakkal mondta: „Ha maga nem hajlandó megölni a fiamat, akkor majd végignézheti, ahogy mások megölik a magáét.” Daniel akkor még csak három éves volt… és én…

Will látta, ahogy Daniel önkéntelenül is kinyúl apja felé, majd tétován visszahúzza a kezét. Látszott rajta, hogy nagyon zavarban van, és Will biztos volt benne, hogy barátja legszívesebben odalépne apjához, hogy megölelje. Ő legalábbis biztos ezt tenné. Torro gyorsan megrázta magát, mintha így akarna megszabadulni a rossz emléktől, majd folytatta:

– A lényeg, hogy elvállaltam a megbízást, de tudtam, hogy képtelen leszek meg is tenni. Így aztán, talán szégyenemre, nem tudom, átadtam a feladatot annak az embernek, akiben a legjobban megbíztam. Wilson Soltónak.

Will azt hitte, ennél több rossz hírt már nem fog hallani a mai napon, de tévedett. Még hogy az apja…

– Láttam Wilsonon, hogy ő sem kész jobban megtenni, mint én, de én voltam a felettese, tehát követnie kellett az utasításaimat. Utoljára akkor láttam, mikor elindult a királyné rezidenciája felé, hogy elhozza a kis herceget. Másnap reggel, mikor legközelebb találkoztunk, természetesen rákérdeztem a dologra, mire ő csak annyit mondott, hogy mindent elintézett. Egy hét múlva beadta a felmondását, és Ilinával együtt eltűntek. Nekem meg… szörnyű bűntudatom volt. Biztos voltam benne, hogy azért mentek el, Wilson azért adta fel a katonai hivatását, mert én ilyen ocsmány dologra kényszerítettem. Évekig vártam, hogy hírt hallok majd róla, hogy küld majd egy levelet, amiben azt írja majd, hogy megbocsájt…, de nem történt semmi ilyesmi.

– Torro parancsnok – szólalt meg határozott hangon Will. – Ugye nem képzeli, hogy az apám képes volt ilyen szörnyűségre? Ne tudom mi történt akkor este, de egyben biztos vagyok: apa nem lett volna képes megölni a kis herceget.

– Persze, hogy nem – mondta gyöngéden Torro. – Hiszen a herceg most is itt áll előttem.

 

A szobára mély csend ült. Bár Will nem láthatta, de ekkor a szobában minden szem rá szegeződött. Ha a fiúban ez akkor tudatosult volna, biztos nagyon zavarban ejtette volna, de most csak egy dolog járt a fejében: Mit mondott Torro? Még hogy ő a herceg… Will gyorsan megrázta a fejét.

– Nem, maga téved. Én nem…

– De igen – Torro parancsnok hangja olyan szigorú és ellentmondást nem tűrő volt, hogy Will egy pillanatra meg is ijedt.

– Tudom, hogy ez így most hihetetlennek hangzik, de igaz. Te III. Henrik király és Izabella királyné másodszülött fia vagy.

Will nem szólt semmit, egyre csak a fejét rázta.

– Will, érted mit mondok, ugye? Te az ország egyik hercege vagy. Henrik király az apád.

– Az én apám Wilson Solto! – csattant fel hirtelen Will olyan éles hangon, hogy a szobában mindenki rémülten hátrahőkölt. Will gyorsan elfordult, és inkább kibámult az ablakon. Közben mindent megtett, hogy elrejtse keze remegését. Őszintén szégyellte az előbbi kirohanását. Nem, Torro parancsnok biztos téved. Hisz neki vannak szülei. Az apja és az anyja… szerették őt, ebben egészen biztos volt, és nem úgy, mint egy lelencet, hanem tényleg őszintén… mint a sajátjukat. Az nem lehet, hogy… aztán Willben lassan felrémlett egy beszélgetés, amit nem is olyan régen Bethie–vel folytatott: „Tudtad, hogy pont olyan színű a szemed, mint Izabella királynénak?... Borostyánszínű.”

 

– Will – szólalt meg halkan Torro. – Te nem ismerted Wilsonékat akkoriban. Annyira vágytak egy gyerekre…, évekig próbálkoztak, de eredménytelenül. Biztos vagyok benne, hogy úgy szerettek téged, mint a sajátjukat, sőt még annál is jobban. Hisz teljesült a legnagyobb vágyuk. Felnevelhettek egy nagyszerű gyereket. Ennél többre soha életükben nem vágytak.

– De…– szólalt meg tétován Will. – Ha igaz, amit mond, akkor… miattam haltak meg.

 – Nem bánták meg a döntésüket, és ha mást hiszel, akkor nem ismerted igazán őket.

– Will – szólt közbe ismét Sierra. – Ugye tudod, hogy nem csak ezért mondtuk el neked az igazat?– Will értetlenül fordult a férfi felé.

– Mire gondol?

– Báró úr, szerintem ennyi új hír bőven elég egy napra – Torro hangja most először csengett bosszúsan. Will erre kezdte még rosszabbul érezni magát. Őszintén azt hitte, ennél több rossz hírt már nem kell elviselni ezen a napon. Nagyon hálás volt Torro parancsnoknak, amiért megpróbálta őt megóvni a további borzalmaktól, de úgy tűnt, Sierra nem tágít.

– Parancsnok, tudja jól, hogy nem lehet. Willt hajnalban ki kellett volna végezni, tehát a király már biztosan tudja, hogy megszökött, és ha reggel nem találja a palotában sem magát, sem Danielt, sem Mr. Morgant akkor nem kell hozzá sok ész, hogy kitalálja, ki szöktette meg.

 

Will egész testében megremegett. Tehát akaratán kívül megint bajba sodort egy csomó embert, aki fontos neki. Mikor lesz ennek már vége? Torro parancsnok csak lemondóan legyintett.

– Tegyen, ahogy jónak látja, de szerintem akkor is korai.

– Talán terveztek valamit? – kérdezte gyanakodva Daniel.

– Mondhatni, de előbb szükségünk van Will beleegyezésére.

– Az enyémre? Ugyan miért? – nézett meglepetten a férfira Will.

– Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk – kezdte Sierra–, hogy a király szörnyű uralkodó. A háborúk tönkreteszik az országot, az emberéletekről nem is beszélve.

Will látta, hogy Mr. Morgan komoran bólint, persze ő is ezért vesztette el a testvérét. És mindezért az ő apja a hibás… Willt kirázta a hideg, ha arra gondolt, hogy ő és az a szörnyű, hideg tekintetű ember valóban egy vérből valók. Bár még mindig voltak kétségei, még akkor is, ha tudta, hogy se Torro, se Sierra nem hazudnának neki ebben az ügyben. De akkor sem fog apjaként gondolni arra az emberre. Neki csakis egy apja van, és az az ember nem Livídia királya, hanem Wilson Solto, egy egyszerű földműves. Sierra közben folytatta.

– Ez a szörnyű igazság, amiből úgy tűnik nincs kiút, a király még mindig teljes egészségnek örvend, rengeteg híve van, akiket vagy lefizetett, vagy megfenyegetett, hogy mellé álljanak. Azonban már évek óta figyelem a városlakók és a jobbágyok hangulatát, és ők elégedetlenek. A szegénység megsanyarította őket. Ahogy én látom, az egész ország olyan, mint egy alvó vulkán, ami bármikor kitörhet. Szerintem csak idő kérdése lenne, hogy kitörjön egy véres felkelés. De ha ez vezető nélkül történik meg, a király egy hét alatt leveri, kivégeztet néhány parasztot, és egy év múlva már nem is fog rá emlékezni senki. Viszont… ha a felkelés mellett állna a hadsereg– intett a szemével Torro felé a férfi–, és néhányan a nemesek közül, akkor lenne esély, szerintem igen komoly esély, hogy Henriket megfosszuk trónjától és új királyunk legyen.

– Nem hiszem, hogy ez Henry hercegnek tetszene – mondta Will. – Ő utálja az erőszakot. Biztos nem örülne, ha így kerülne a trónra.

Willnek ez teljesen világos és logikus volt, de mikor körbenézett a szobában, megdöbbenve látta, hogy úgy tűnt, ezt csak ő látja így. A szobában lévők szemében döbbenet sugárzott kivéve Danielében, aki úgy nézett rá, mint egy idiótára.

– Will – szólalt meg tétován Torro. – Azt hiszem félreérted. Mi nem Henry herceget akarjuk trónra segíteni.

– Nem? – most Willen volt a döbbenet sora. – Hát kit?

– Ha a trónörökös nem tudja elfoglalni a trónt – mondta Sierra–, akkor értelemszerűen a másodszülött lép a helyébe.

– Tessék?! – Will azt hitte rosszul hall. – Maga megörült! Még hogy én… nem! Soha!– csattant fel a fiú olyan hévvel, hogy az még saját magát is meglepte. Most már biztos volt benne, hogy Sierra egy számító őrült. Még hogy őt királynak?! Hisz ő csak egy egyszerű mosogatófiú, még a nemesek életéről is alig tud valamit, nemhogy az ország kormányzásáról! Jó, Sierrának hála betéve tudja az összes törvényt, meg a városok nevét és a gazdaságot, de ezen kívül…, aztán Will döbbenten fordult Sierrához.

– Végig ezt tervezte… ezért kezdett el tanítani akkor két évvel ezelőtt…, ezért kellett bemagolnom azt a törvénykönyvet– Will annyira reménykedett benne, hogy a férfi legalább tiltakozni fog, hogy majd bizonygatni fogja, hogy nem, ő csak puszta jóságból tette, ami tett, de nem ez történt. Sierra csak komolyan bólintott.

– Igen, így volt. Mikor akkor évekkel ezelőtt megjelentél a birtokomon, és megtudtam, hogy ki vagy, úgy gondoltam Isten akarta így. Már akkor tudtam, ha kitanítlak, okos, értelmes és felvilágosult király válhat belőled. Őszintén hiszem, hogy a dinasztiád legnagyszerűbb uralkodója lehetsz.

 – Nem – Will úgy érezte ebben a kérdésben tántoríthatatlan. – Henry herceg sokkal alkalmasabb nálam. Őt egész életében erre készítették fel, ráadásul ő is ugyanannyira gyűlöli a háborút, mint bárki más, még a szomszédos ország királyának lányát is kész feleségül venni.

Azt hitte ezek az érvek végre meggyőzik a szobában lévőket, de meglepetésére Torro parancsnok kétkedve ingatta a fejét.

– Igazad van abban, hogy Henry herceg jó ember, de nem valami erős jellem. Soha életében nem mert az apja ellen szegülni. Ami meg a királylányt illeti… a herceg soha nem merné feleségül kérni az apja beleegyezése nélkül.

– Arról nem is szólva – vette át a szót Sierra–, hogy a herceg egyedül azt az uralkodási módot ismeri, amit az apja tanított neki. Ha Henrik meg is hal, a herceget továbbra is az ő hívei fogják körbevenni az ő érdekeikkel, és minden maradna a régiben.

– Ez nem igaz! Henry egyáltalán nem gyenge jellem! – kelt a fiú védelmére gondolkodás nélkül Will, észre sem véve, hogy most először szólította a keresztnevén a herceget.

– Will, te csak alig néhány hete ismered őt– szólalt meg szelíden Sierra. – Én viszont ismerem születése óta, láttam, hogy az apja mennyire megkeserítette az életét. Szerintem még örülne is neki, ha nem kéne trónra ülnie.

– Ezt nem hiszem – morogta a fiú.

– Valamit nem értek – kapcsolódott bele a beszélgetésbe hirtelen az idegen katona, aki eddig még csak meg sem mozdult ott a fal mellett. – Mi a csudának véded azt a kölyköt, mikor elég valószínű, hogy ő is részt vett a te bemocskolásodban?

– Nem vett részt. Azt Simon csinálta – felelte Will.

– Pedig mikor meglátogatott téged a börtönben, nem igazán tűnt úgy, hogy sajnálja a dolgot.

– Ezt maga meg honnan tudja? – nézett meglepetten a férfira Will. Torro is döbbentnek tűnt.

– Ezt nekem eddig még nem is mondta, Stone. Mikor történt ez?

– Néhány órával azelőtt, hogy kimenekítettük a kölyköt – vont vállat az idegen katona, vagyis Stone.

– Stone őrmester a börtön vezetője – magyarázta Torro, mikor meglátta Will értetlen tekintetét. – Úgy ismeri az egész börtönt, mint a tenyerét. Ezért is kértem meg őt és az embereit, hogy mentsenek ki téged.

– De így maga is veszélybe került – nézett aggódva a megtermett férfira Will.

De az csak ismét vállat vont.

– A katonák élete sem fenékig tejfel az utóbbi időben, ráadásul se én, se a katonák többsége sose árulná el Torro parancsnokot, a legtöbben sokkal jobban tiszteljük, mint a királyt.

Will ezt teljesen megértette, de akkor sem tetszett neki, hogy annyi ember lenne kész feláldozni akár az életét is, hogy letaszítsák Henriket a trónról.

– Will, most már látod, hogy mennyien szeretnének változtatni az életükön? – szólt közbe Sierra. – És a változás csak úgy lehetséges, ha te ülsz a trónra.

– És tudod, hogy miért? – vágott közbe szenvedélyesen Torro. – Mert te egészen idáig közemberként éltél. Pontosan ismered az egyszerű emberek problémáit, átérzed, milyen nehéz az életük. És pont ezért fognak támogatni.

– Nem ez… sajnálom, de ez nekem nem megy.

Will faképnél hagyva az őt körülvevő férfiakat, elindult kifelé a szobából. Az ajtónál azonban kis híján belerohant Stone őrmesterbe, aki mind a két méterével elállta az útját.

– Álljon félre! – csattant fel dühösen Will. Kezdett nagyon elege lenni, ki akart jutni ebből a szobából, úgy érezte, ha még egy percig itt kell maradnia ezzel a sok emberrel, akik mind őt bámulják, megőrül.  Stone szerencsére, kelletlenül ugyan, de félreállt a fiú útjából. Persze Will tisztában volt vele, hogy korántsem azért, mert ő rámordult, hanem mert Torro beleegyezően intett neki a fiú háta mögött. De most még ez sem érdekelte. Úgy robogott ki a szobából, mint akit puskából lőttek ki. Még nem tudta hová fog menni. De bárhová, csak el innen.

Bajusz úr a Batthyány tér lakója

Sziasztok!

Nagy örömért ma reggel, amit szeretnék veletek is megosztani.

Egyik novellám (amelyet eredetileg egy novella pályázatra szántam, de ott sajnos nem értem el vele helyezést) felkerült az Aranymosás oldalára :)

A linkre kattintva olvashatjátok az egészet.

Ha tetszett, csillagozzatok, vagy írjátok meg a véleményeteket, itt vagy az oldalon :)

Íme egy kis ízelítő:

Bajusz úr a Batthyány tér mozgólépcsője alatt lakott. Minden reggel a lánckerekek ismerős kattogására ébredt. Ezen a reggelen azonban valami megváltozott. Bajusz úr döbbenten állapította meg, hogy teljes csend veszi körül. Hiányzott a jól ismert zakatolás, a lábak dübörgése és az emberek reggeli locsogása. Bajusz úr megrémült. Emlékezett, mi történt korábbi lakhelyén, a Kálvin téren, ahol unokatestvéreivel, nagybácsijaival, nagynénjeivel és testvéreivel élt, igazán meghitt családi körben, alig voltak százötvenen.

Folytatás az Aranymosás oldalán:

http://aranymosas.konyvmolykepzo.hu/toth-eszter-bajusz-ur-a-batthyany-ter-lakoja-9504.html

A herceg III. rész 23. fejezet

Henry lassan kinyitotta a szemét. Szörnyen érezte magát, mintha megtaposta volna egy ló. És nagyon szomjas volt, a szája teljesen kiszáradt, úgy érezte beszélni is alig tudna. Vajon mi történt vele? Csak annyira emlékezett, hogy épp az asztalnál ült, mikor szörnyű rosszullét fogta el. A nap további része sötétségbe veszett, csak néhány mondatfoszlányra és képre emlékezett. Ahogy az édesanyja fölé hajol, vagy az orvos hangja… Most, hogy kinyitotta a szemét, és látása kitisztult, ismét édesanyját pillantotta meg. A nő ott ült az ágya mellett egy széken, és úgy tűnt elbóbiskolt.

– Anya? – Henry óvatosan felült, és megérintette anyja vállát. A nő rémülten riadt föl álmából, de mikor meglátta fiát, hihetetlen megkönnyebbülést érzett.

– Henry… kisfiam, hogy érzed magad?

– Jól, azt hiszem – mondta a fiú, bár kicsit még kábának érezte magát, de az elmúlt estéhez képest tényleg sokkal jobban volt. – Kérhetek egy kis vizet?

– Persze, drágám – pattant föl rögtön a királyné, és egy pohár friss vizet töltött. Közben kiszólt az ajtónál álló szolgának, hogy hívja az orvost.

– Anya, mondd mi történt? Te és apa jól vagytok? Ugye nem tőrt ki egy újabb járvány? – kérdezte aggódva Henry, de Izabella hevesen megrázta a fejét, és lopva letörölte a szemében gyülekező könnyeket.

– Jaj, Henry, dehogyis. Mindenki jól van, nem járvány tört ki, hanem…

– Hanem?

– Valaki mérget kevert az italodba. Attól lettél rosszul.

– Tessék?! – Henry azt hitte rosszul hall. – De… mégis ki, ki tett volna ilyet?

– Apád azt mondta… az egyik konyhai mosogatófiú volt, az aki tegnap az ebédet hozta fel neked.

– Will…? – Henry nem akarta elhinni. Még hogy Will? Will akarta megmérgezni? Nem, az kizárt. Ő soha nem lenne képes ilyesmire. Ebben egész biztos.

– Ne félj, kicsim – simogatta meg fia karját Izabella. – Apád néhány órája járt itt, és megnyugtatott, hogy elkapták a merénylőt. Már a börtönben van, hajnalban pedig kivégzik. Nem fog többé a közeledbe kerülni, hogy bánthasson.

– Beszélnem kell apával – pattant ki az ágyból Henry. Kicsit még szédült, és enyhe rosszullét kerülgette, de ez most cseppet sem érdekelte. A nap már lemenőben volt. Beszélnie kell apjával, meg kell győznie, hogy Will ártatlan, és szabadon kell engednie. Nem végezhetik ki, hisz ártatlan. Ha van valami, amiben biztos volt, az ez. Izabella azonban rémülten kapott fia karja után.

– De Henry, hisz még nem vagy jól, kérlek, feküdj vissza!

– Nem lehet – bújt bele a nadrágjába Henry. – Sajnálom, anya, de beszélnem kell apával. Nem engedhetem, hogy kivégezzék Willt.

– Nem értem…

– Majd később elmagyarázom.

Henry már ki is fordult az ajtón magára hagyva meghökkent anyját.

Henrik szörnyen elégedett volt. Annyira könnyen ment minden. Persze a felségárulás vádja ellen mindenki tehetetlen. Egy kicsit ugyan furcsállta, hogy Torro még nem dugta ide a képét. Hisz ő a főparancsnok, elvileg az ő dolga lett volna a kölyök letartóztatása. Biztos fél. Ha igaz, amit Simon mond, akkor Torro és a fia közel álltak a kölyökhöz. Biztos félnek, ha fellépnek a kölyök védelmében, akkor őket is letartóztatják. Aminek Simon nyílván nagyon örülne. A király nagyon jól tudta, hogy Simon arra számít, hogy miután a kölyök meghalt, Torróékat is utána küldi. A király ezt azonban nem akarta. Torro elárulta őt, ez igaz, de akkor sem akarja kivégeztetni. Pláne nem Simont ültetni a helyébe. De ettől függetlenül Torro nagyon meg fogja keserülni, hogy elárulta őt. Már ki is találta hogyan. Ott fogja megbüntetni Torrót, ahol a legjobban fáj neki. A fiát fogja felhasználni. Ki fogja küldeni a legközelebbi csatába, az első vonalba. Onnan átlagosan minden tíz katonából csak egy tér haza…, ha majd Torro ott fog állni fia holtteste fölött, akkor majd megtanulja, hogy őt soha senki nem árulhatja el. Ezzel egy életre tönkre teszi Torrót. És élete hátralevő részében majd ezzel a bűntudattal kell élnie, és örökre rettegni fog. Méghozzá tőle.

Simon persze nagyon csalódott lesz. Nem baj, majd kitalál neki valamit. Kap egy birtokot és címet, vagy egy nagyobb pénzösszeget. Nem lesz hálátlan. De hát ilyen az élet, nem kaphatjuk meg mindig, amit akarunk. Kivéve persze őt, az ország királyát. Ő mindent megkap. Azt akarta, hogy a kölyök eltűnjön az életéből, és így is lett. Holnap ilyenkor már a föld alatt fog rohadni, ott, ahol már tizenkilenc éve lennie kéne. És ha hibáztatni akar valakit a sanyarú végéért, akkor hibáztassa Soltóékat. Ha ők akkor évekkel ezelőtt, nem kuszálják így össze a dolgokat, akkor ez az egész ügy nem fajul el idáig. Igen, Henriket egy csepp bűntudata sem gyötörte. Hisz ő nem tett semmi rosszat. Mások zavartak össze mindent.

Ekkor kopogtattak. De még mielőtt Henrik bármit is mondhatott volna, az ajtó kitárult, és Henry feldúlt arccal belépett apja szobájába. Henrik meghökkenve nézett fia sápadt arcába.

– Beszélnünk kell – mondta gyorsan Henry, mert már látta, hogy apja szóra nyitja a száját. – Nem végeztetheted ki Willt, bármivel is vádoljátok biztos, hogy nem ő tette.

– Pocsékul festesz – morogta válaszul Henrik, mintha meg se hallotta volna Henry szavait. – Menj, és feküdj vissza, mielőtt összeesel.

– Nem hallottad mit mondtam?! – csattant fel Henry. – Azonnal engedd szabadon Willt!

– Ne beszélj ostobaságokat! Az a kölyök egy közönséges merénylő! Aki az életedre tört, megérdemli a halált.

– Lehet, hogy valaki meg akart ölni, de az biztos, hogy nem Will volt.

– És mégis honnan vagy ilyen biztos ebben?

– Onnan, hogy ismerem őt. Ő rendes és becsületes fiú, soha nem lenne képes ilyesmire.

– Ostoba vagy. Ne hagyd, hogy az érzelmeid irányítsanak. A kölyök nyílván azt akarta elérni, hogy megbízz benne.

– Nem, ez nem igaz!

– Az istenért, Henry, ez csak egy mosogatófiú! Tucatszám rohangálnak odakint, senkinek se fog hiányozni!

– Nem érdekel, ha te nem teszel semmit, akkor majd én magam megyek le a börtönbe, és adok parancsot a szabadon engedésére.

Henry már meg is fordult, hogy faképnél hagyja apját.

– Henry!

Henrik pánikszerű kiáltására visszafordult. Még soha nem látta apját ilyen rémültnek, sőt már–már félelmetesnek. Henrik arcáról szó szerint a pánik tükröződött. Henry kezdte úgy érezni, itt valami komolyabb dolog lapul meg, mint először gondolta. Így visszafordult apjához.

– Henry!– a pánik szinte pillanatok alatt eltűnt a király arcáról, és átvette helyét a komorság. – Az a kölyök veszélyes. Csak egy okból jött ide a palotába, hogy téged megöljön.

– És ezt mégis honnan veszed?

– Az alma nem esik messze a fájától. Nem fogom hagyni, hogy az ország ismét belekerüljön egy véres polgárháborúba. Nem fogom hagyni, hogy a kölyök elvegye a legidősebb fiamtól azt, ami neki jár.

– Te meg miről beszélsz?

Henry már semmit sem értett. De Henrik rendületlenül folytatta.

– Azt hittem, tizenkilenc évvel ezelőtt megoldottam mindent, de az egyik katonám elárult, és most emiatt az árulás miatt veszélybe került a te életed.

– Will… az nem lehet… – és Henry végre kezdte megérteni. Tehát Will… az apja… a pletykák, mind igazak voltak. A kistestvérét, az öccsét tényleg meg akarták ölni. Ráadásul a saját apja… De az öccse nem halt meg. Sőt itt van a palotában… és pont Will az…

– Remélem, most már érted – folytatta könyörtelenül a király. – Az az áruló katona nyílván mindent elmondott a kölyöknek, erre az idejött, hogy elégtételt vegyen. Meg akart ölni téged, hogy aztán kihasználja az én és az anyád tehetetlenségét, és a helyedbe lépjen.

– Hazudsz… – suttogta elhalóan Henry. Igen, az apja biztos hazudik. Hisz hazudott évekkel ezelőtt is neki és az anyjának. Képes lett volna megöletni a saját fiát. Most is biztos hazudik. Mert az nem lehet, hogy az a sok kedves szó, a biztatások, amiket Will mondott, az mind csak hazugság volt. Nem lehet…

– Henry – ragadta meg fia vállát a király, szúrós fekete szemét a fiáéba fúrva. – Akkor tizenkilenc éve mindent, amit tettem, csakis érted tettem. Nem akartam, hogy neked is át kelljen élned azt, amit egykor nekem. Az a kölyök tegnap meg akart mérgezni. Ez nem elég bizonyíték rá, hogy igazam volt?

– De ez… akkor sem biztos, hogy ő volt.

– Mi másért jött volna vissza a palotába?

– Nem tudom…, talán csak meg akart ismerni minket.

– Igen? – mordult fel gúnyosan a férfi. – És ha így van, akkor miért nem állt egyszerűen elénk?

– Biztos félt.

Hisz te már egyszer meg akartad ölni, de ezt Henry nem merte kimondani hangosan.

– Ne légy naiv, Henry. Ő volt az, aki felhozta neked azt a bort, és ő volt az, aki kitöltötte, sőt ő volt az, aki lerakta eléd. Más nem volt bent a szobában kivéve persze engem, de remélem azt azért nem hiszed, hogy én akartalak megölni.

– Nem… persze, hogy nem.

– Helyes – majd Henrik visszaült a székébe. – Így lesz a legjobb. Tegnap bebizonyosodott, hogy az a kölyök veszélyezteti az országot. Meg kell tőle szabadulnunk a te érdekedben, és majd a te fiad érdekében is.

Henry fásultan bólintott. Annyira ostobának érezte magát. Mindaz, amit az apja mondott az előbb, teljesen logikus volt. Őt meg jó alaposan felültették. Elég volt néhány kedves szó, akárcsak egy szerelmes fruskánál. Szánalmas. Ha Will sikerrel járt volna, most biztos jót nevetne rajta. Aztán mindenféle bűntudat nélkül a helyébe lépett volna. Mekkora egy idióta volt.

 – Azt hiszem, most megyek, és visszafekszem– mondta halkan a fiú, és már indult is az ajtó felé.

– Jól teszed – bólintott a király, de már igazából oda sem figyelt, inkább az irataival foglalkozott. Így Henry egyedül lépett ki a király szobájából, és elindult egyenesen… a börtön felé.

Leszállt az est. Will tudta, hogy élete legszörnyűbb éjszakája áll előtte. Kezdetben még reménykedett benne, hogy Daniel majd megpróbálja megmenteni vagy legalább meglátogatni őt, de a hosszú órák alatt rájött, hogy ez ostobaság. Nem várhatja el Danieltől, hogy kockáztassa a saját életét. Nem, jobb, ha ő és a családja minél hamarabb eltűnnek innen. Ha neki hajnalban tényleg meg kell halnia… akkor az egyedül őt érintse. Csak azt sajnálja… hogy nem tud majd elbúcsúzni Bethie–től. Ha megadatna neki, hogy továbbéljen, egy percig sem habozna, azonnal feleségül venné. És boldogan élnének, ahogy a szülei… de most már az egyetlen, amit kívánhat, hogy Bethie találjon magának egy rendes férfit, aki majd boldoggá teszi. Csak ennyit szeretne.

Ekkor léptek zaja törte meg a sötét börtön csöndjét. A következő pillanatban feltépte Will cellájának ajtaját, és bemasírozott két jól megtermett katona. Az egyik megragadta Willt, és teljes erőből a falhoz szorította. Közben a másik Will mindkét kezét a falhoz bilincselte. A fiúnak csak egy rövid láncnyi mozgástere maradt. A katonák egyetlen szó nélkül vonultak ki a cellából, de az ajtót nem csukták be. Will félve várta, hogy most mi fog következni. Néhány percig csend volt. Aztán ismét léptek zaja hallatszott a folyosó végéből. Aztán a cella ajtajában megjelent egy alak. Vastag, fekete köpeny volt rajta, így Will először nem is ismerte fel. De aztán az alak kilépett a fényre, és Will már tudta ki az.

– Felség…

Henry herceg olyan gyűlölettel teli tekintettel nézett a fiúra, hogy Will kezdeti megkönnyebbülése, hogy épségben és egészségben látja újra a herceget, pillanatok alatt eltűnt, és helyette heves rémület fogta el.

– Felség… ugye jól van? – kérdezte óvatosan, és mert őszintén tudni akarta, hogy a herceg túl van–e az életveszélyen.

– Jól – felelte Henry hidegen. – De gondolom egész mást vártál.

– Tessék? Felség, ugye… ugye nem hiszi, hogy én akartam…

– Mégis mit higgyek! – csattant fel dühösen Henry. – Lehet, hogy voltam olyan ostoba, hogy megbízzam benned, de annyira azért nem, hogy ne vegyem észre, ami ott van az orrom előtt!

– De…

Will úgy érezte, mindjárt elbőgi magát tehetetlenségében. Legszívesebben odalépett volna a herceg elé, hogy jól megrázza. Annyira hitte, hogy Henry herceg hisz benne, és fel sem merül benne, hogy ő akarta meggyilkolni. Abban egy percig sem reménykedett, hogy Henry herceg kiáll mellette, és megmenti az akasztófától, de abban igen, hogy nem fognak haragban elválni. De úgy tűnik, ez a kívánsága sem fog teljesülni.

– Felség… ha tényleg, őszintén azt hiszi, hogy én voltam… akkor legyen. De szeretném, ha tudná… hogy én őszintén és szívből örülök neki, hogy nem esett baja, és hogy itt áll előttem egészségesen. És annak is örülök, hogy egyszer majd maga lesz az ország királya, mert még mindig hiszem, hogy remek uralkodó lesz, sokkal jobb, mint amilyen az apja vagy bármelyik előző király valaha is volt. És azt is remélem, hogy feleségül fogja venni azt a hercegnőt, mert minden sokkal jobb lesz, ha egyszer véget ér a háború.

Henry meghökkenve nézett az előtte álló fiúra. Annyira hihetőnek hangzottak a szavai, és a szeme is olyan őszintén csillogott. Borostyánszínű… mint az anyjának. Hihetetlen, már az első találkozásukkor feltűnt neki, hogy Willnek ugyanolyan színű a szeme, mint az anyjának. És most, hogy jobban megnézi, a vonásai is… egy kicsit hasonlítanak az övéire és az apjáéra. Will tényleg a testvére…, tehát igaz, amit az apja mondott. De akkor miért? Miért mond neki Will ilyeneket? Miért mondja, hogy örül, hogy ő lesz egyszer az uralkodó? Az apja szerint Will a helyébe akar lépni. Akkor miért mond ilyeneket? Henry hevesen megrázta a fejét.

– Tudom, hogy hazudsz – de még maga is meglepődött mennyire határozatlanul csengett a hangja. De Willnek még így is fájt minden szó.

– Én sose hazudnék önnek.

– Akkor miért jöttél ide?!

– Én… – Will tudta, hogy már semmi értelme tovább titkolózni. – A szüleim meghaltak, három évvel ezelőtt. Egy katonai parancsnok meggyilkolta őket. Az apám… ő itt a palotában volt katona. Idejöttem, hogy kiderítsem miért kellett meghalnia annak a két embernek, akiket a legjobban szerettem – majd Will suttogva folytatta. – Felség, tudom, hogy meg fogok halni, már sikerült megbékélnem vele az elmúlt néhány órában, csak egy valamit bánok…, hogy nem tudtam teljesíteni a sírjuknál tett ígéretemet. Nem tudtam kideríteni, miért haltak meg. És ezt sose fogom tudni megbocsájtani magamnak.

Henry nem ezt a választ várta. Sőt, őszintén megdöbbent. Apja erről egy szót sem szólt. Emlegetett ugyan valamit egy bizonyos katonáról, aki megmentette az öccsét, de arról egy szót sem szólt, hogy az a katona és a felesége sajátjukként nevelték fel Willt. Lehet, hogy Will mégis igazat mond…, lehet, hogy tényleg csak azok miatt az emberek miatt jött ide, akik sajátjukként szerették őt? Egy dolog most már biztos. Valaki hazudik neki. Eddig egész biztos volt benne, hogy ez a valaki Will. De most…, hogy itt áll Willel szemben, akinek a szemében őszinte szomorúságot lát, mikor a szüleiről beszél…, már egyáltalán nem olyan biztos benne. Lehet, hogy Will igazából nem is tudja, hogy ki ő? De ha nem Will hazudik, akkor… Az apja hazudott volna neki?

– Fogalmam sincs mit higgyek – mondta végül. – Ez az egész… olyan, mint egy rossz álom.

Will nem felelt semmit. Nem is tudta mit mondhatna. Kezdte úgy érezni, itt valami egész másról van már szó.

– Emlékszel, mikor a testvéremről meséltem neked?

Will bólintott. Henry keserűen elmosolyodott, majd elindult kifelé a cellából.

– Felejts el mindent, amit akkor mondtam… Már tudom, hogy ostoba és naiv ábrándozás volt csak… minden.

Majd a herceg kilépett a cellából. Will pedig már semmit sem értett. Henry herceg testvérének története folyton fel–fel tűnik mióta itt van a palotában. De miért? Hisz ő már rég meghalt…

A főváros hatalmas harangtornyának órája éjfélt ütött. A város már mélyen aludt, a palota lakói úgyszintén. A börtön előtt posztoló őr unottan ásított. Egy újabb éjszakai szolgálat, ahelyett, hogy otthon lenne az ágyában a felesége mellett. Ekkor a börtön bejáratánál három köpenybe burkolt alak jelent meg. Az őr nem ismerte fel őket, és ennek nem csak az éjszakai sötétség volt az oka. A három idegen köpenye csuklyáját mélyen a szeme elé húzta, így az arcukból semmi sem látszott.

 – Állj! Kik maguk? Mit keresnek itt? – kiáltotta el magát az őr.

Válasz helyett azonban az egyik alak előre lépett kezében kard villant. Majd a kardja markolatával lecsapott, és teljes erőből fejbe vágta a szerencsétlen őrt. Az ütés hatására a férfi ájultan rogyott össze. Szabad volt az út. A három alak egyetlen szóváltás nélkül bemasírozott a börtönbe. Aki őrrel csak találkoztak mindegyikkel ugyanúgy elbántak, mint az elsővel, míg el nem jutottak a keresett celláig.

Will rémülten rezzent össze. Mintha kintről kiáltás hangzott volna. A következő pillanatban valaki feltépte a cellája ajtaját, és három fekete köpenyes alak masírozott be. Willnek még kiáltani sem volt ideje. Az egyik alak befogta a száját, míg a másik a háta mögé került.

– Bocs, kölyök.

Will már csak egy éles ütést érzett a tarkóján, majd elsötétült a világ.